A szocializmus ideológiájának irányítói Magyarországon Nyomtatás
2005. július 01. péntek, 10:08
címmel, német nyelven hangzott el az alábbi előadás 2004. július 8-án, Pécsett, az ELTE ÁJK Magyar Állam- és Jogtörténeti Tanszék és a jénai Friedrich-Schiller Egyetem által közösen rendezett német-magyar jogtörténeti, "Diktaturen in den europäischen Jahrhunderten – verfassungsrechtliche und strafrechtliche Aspekte" című konferencián


Készítette: Pafféri Zoltán
ELTE ÁJK, hallgató

A szovjet típusú diktatúrákban, szocialista rendszerekben az egyik legfontosabb állami feladat a hatalom eszmei legitimálása volt. Ehhez a művészetet és a kultúrát kellett a hatalom befolyása alá vonni, amelynek végrehajtását a párt ideológusai, kultúrpolitikusai végezték. A legfőbb cél egy új társadalmi bázis létrehozása, a „saját nevelésű”, munkás-paraszti származású népi értelmiség megteremtése, és a „politikailag és gazdaságilag legyőzött” uralkodó osztályok háttérbe szorítása volt. Magyarországon ennek lett eszköze az úgynevezett kulturális forradalom, amely a nép komplex szocialista átnevelését jelentette; magában foglalta az iskola, az agitáció, a propaganda, a művészet, a film, az irodalom, a tömegkultúra befolyásolását. A „forradalom” szakképzés, iskolai tanulás és politikai nevelés volt egyszerre. Létrehozták a Népművelési Minisztériumot, amelybe beolvasztották a vallás- és közoktatásügy tárcáját, a tájékoztatásügyet, így egy kézben összpontosult a nevelés, a propaganda és a kultúra irányítása. E minisztérium első vezetője volt Révai József.


Révai József 1898-ban született egy budapesti kispolgári család gyermekeként. A kereskedelmi középiskola után Bécsben és Berlinben végezte egyetemi tanulmányait, majd banktisztviselőként dolgozott. Ifjúkorától kezdve érdekelte az irodalom, tanulmányokat és verseket írt. 1917-től avantgárd lapokban publikált. Pártmunkája 1918-ban kezdődött, részt vett a KMP megalakításában, a párt Vörös Újság című lapjának szerkesztésében. A tanácsköztársaság idején vezető szerepet töltött be, ezért Bécsbe menekült, ahol kommunista újságok munkatársaként dolgozott. 1925-ben az emigráns párt titkárává választották, majd 1928-ban hazatért és letartóztatásáig, 1930-ig az illegális mozgalmi lapot szerkesztette. Szabadulása után, 1934-ben a Szovjetunióba emigrált, majd Csehszlovákiában, Lengyel- és Svédországban élt, eközben a népfrontpolitika kidolgozásában is részt vállalt. 1939 és 1944 között Révai az MKP újjáalakításán és a párt magyarországi akcióprogramján dolgozott Moszkvában. Hazatérte után a Nemzetgyűlés kommunista frakciójának vezetését, 1945-től, pedig az agitáció és a propaganda irányítását végezte különböző funkciókban. 1949-50-ig a párt lapjának (Szabad Nép) főszerkesztője, Központi Vezetőség tagja, több ízben az Agitációs és propaganda Bizottság vezetője volt. 1949 és 1953 között a népművelési miniszter, majd a Társadalmi Szemle főszerkesztője, 1953-tól haláláig, 1959-ig az Elnöki Tanács tagja volt.


Elemzői szerint azon kevés kommunista pártvezetők egyike, akik szellemi értelemben is partnerei lehettek az értelmiségnek, vitára készek voltak és a döntések kíméletlen végrehajtása sem okozott nekik gondot. Révai József mindig az asztalfőn ült, ő maga volt a vélemény, s az akkori pártvezetők közül a legműveltebb, legképzettebb, legsokoldalúbb egyéniség volt.(Aczél Tamás és Méray Tibor nyomán) Mindemellett nagy munkabírás, kíméletlen stílus és dogmatikus gondolkodás jellemezte.


Pályájának és a rendszerben elfoglalt helyének legjelentősebb szakasza népművelésügyi minisztersége idején volt, 1949 és 53 között. Magyarországon ekkor érte el csúcspontját a diktatúra és a személyi kultusz; ezt irányította a „magyar Zsdanovként” Révai József. Magát a Népművelésügyi Minisztériumot is saját elgondolása szerint alakították ki. Felügyelete alá vonta az általános művészetpolitikai és szakiskolai ügyeket, az iskolán kívüli népművelés, a kulturális szervezetek ügyeit, a könyv- és újságkiadást és könyvtárügyet, a propagandát és befolyásolta a közoktatást. Célja a nép átnevelése és a burzsoá kultúra legyőzése volt. Létrehozta a szocialista értelmiség ideáját, ennek jegyében vettek fel ezreket érettségi, és felvételi nélkül az egyetemekre, és lehetetlenítették el egyúttal a régi értelmiség működését; osztályszempontok uralkodtak. A kultúra területére is a szovjet minta hű, sokszor szó szerinti másolása a legjellemzőbb momentum. Ami a Szovjetunióban bevált, azt nálunk is be kellett vezetni. A támogatott stílus a szocialista realizmus, a „szocreál” lett. Egyszerű, a valóságot tükröző steril formák, a munkásság mindennapjainak ábrázolása, célszerűség és érthetőség jellemezte. Az a művész, vagy gondolkodó, aki nem állt be a sorba, nem működött együtt a hatalommal tiltólistára került, megélhetési gondjai támadtak, vagy egyszerűen börtönbe zárták, esetleg munkatáborba helyezték; kiadott műveit, pedig bezúzták.
A kulturális forradalom plakátokon, nagygyűléseken, szervezett szabadidős tevékenységeken, filmeken keresztül érte el átnevelő hatását. Elérhetővé vált a kultúra. Olcsó volt a könyv, hangverseny, színház és a mozi, azonban minden szocializmus győzelmét hirdette. Azok a klasszikusok, akik valami folytán nem feleltek meg az elvárásoknak szintén tiltólistára kerültek. A munkahelyeken minden nap „Szabad Nép félórát” tartottak, amikor is felolvasták az aznapi újságot; így értesülhettek a dolgozók a munkásság legújabb eredményeiről, a rendszert aláásni próbáló burzsoázia lebuktatásáról. Révai személyes ügyének tekintette a filmgyártást; forgatókönyveket íratott át, hogy megfeleljen elképzeléseinek. A filmeken boldog munkásokat, az ország építéséért fáradozó, gyermekeket ölelgető pártvezetőket lehetett látni, leggyakrabban Rákosi Mátyást. A minisztérium kézi vezérléssel működött, a miniszter nem ismert megalkuvást. Gyors és hathatós eredményt akart elérni munkájában, a marxizmus-leninizmus monopol helyzetét létrehozni, minden más vélemény és irányzat elnyomásával.


Révai József munkásságát lélektelen dogmatizmus, erőszakos és mesterséges változtatás jellemezte. 1953-ban Rákosi azért váltatta le, hogy megpróbálja megőrizni kormányfői pozícióját, azonban Moszkvában ez negatív visszhangra talált, így 1959-ben bekövetkezett haláláig, ha kisebb mértékben is, mint korábban, de részt vett az ideológia formálásában. Működésének eredménye nem érhette el teljesen a kívánt célt, hiszen hatalmas feladatra vállalkozott Révai, amit egyedül és gyorsan kívánt végrehajtani.
Az általa létrehozott gépezet tovább működött, csak más formában. 1957 tavaszán az oktatási és népművelési tárca összevonásával létrehozták a Művelődésügyi Minisztériumot, ami a szellemi élet állami irányításának centralizáltabbá válását eredményezte. Az új szervezet hasonló alapokon, de más eszközökkel és céllal működött. Legmeghatározóbb vezetője Aczél György volt.


Aczél György 1917-ben született egy szegény sorsú izraelita családban. Eredeti neve Appel Henrik volt, amelyet 1936-ig használt. Gyermekévei egy részét árvaházban töltötte, ahonnan kitűnt olvasottságával és emlékezőtehetségével, azonban csak kőműves-segédlevelet szerzett. Autodidakta módon szerezte nagyfokú műveltségét. Színészként, szavalóművészként fogadta be az akkori baloldali értelmiség, a pesti művésztársadalom. A kommunista mozgalomhoz egy zsidó szervezeten keresztül kerül; nincs a pártvezetésben, de aktív munkát végzett. A háborúban a cionistákkal tart fenn kapcsolatot, zsidókat és kommunistákat ment meg. Így került kapcsolatba Csermanek –későbbi nevén Kádár– Jánossal is, akit egy halálmenetből mentett ki. 1945-46-ban Budapesten a párt agitáció és propaganda osztályán dolgozott, majd 1946-tól Zemplén megyei párttitkár lett. Feladata a párt szervezése, befolyásának növelése volt. 1948-ban áthelyezték Baranya megyébe. Ekkorra Aczél a vidéki mintakáder. Sikereit sajátos munkamódszerének köszönhette, amely végigkísérte pályáját: ez az „offenzív kegygazdálkodás”(Révész Sándor). Széleskörű és szoros személyes kapcsolatai voltak, amelyet kiváló és meghatározó kapcsolatteremtő-készségének köszönhetett. Mindenkinek ismerte a gyengéjét, kívánságát, amellyel aztán befolyásolni tudta. Általában adott, amivel egy időre lekötelezte magának az egyéneket. „Puha” eszközei voltak, ezzel érte el azt, amit akart. Karrierjét 1949 és 1954 között Rákosi börtönében töltött büntetése szakította meg. Rehabilitálása után 1957-ig „végzettségének megfelelően” az Állami Építőipari Vállalat igazgatójaként dolgozott. 1957-től a művelődésügyi minisztériumban kapott állást, Kádár János bizalmi embereként. Miniszterhelyettes lett, feladata a művészetpolitika és a kiadói ügyek, majd az egész művelődéspolitika irányítása volt. 1966-tól a Központi Bizottság, majd 1970-től a Politikai Bizottság tagjává választották meg. 1974-től 1981-ig az oktatási és kulturális tárcáért felelős miniszterelnök-helyettes, 1981-től országgyűlési képviselő. 1985-től a Társadalomtudományi Intézet igazgatója egészen az 1989-es nyugdíjazásáig. 1991-ben halt meg.


Aczél György a ’60-as évek végére gyakorlatilag az ország második embere lett. Fő területe a kultúrpolitika volt, ezen keresztül fejtette ki hatását az egész társadalomra. Munkásságának legfőbb eleme, az úgynevezett „Három T elve”, amely 1963-tól érvényesült. A művészetek és a tudomány terén három kategória létezett: a hatalom által támogatott, tűrt és tiltott szerzők, és művek. Nem volt konkrétan meghatározva a három állapot közti határ, bárki, bármikor (munkáitól is függően) kerülhetett egyikből a másikba. A fő csapásirány a kádári „Aki nincs ellenünk, az velünk van” jelmondaton alapult. Az a művész, vagy tudós, aki elfogadta és bele tudott simulni az ideológiába, állami támogatásban részesült, elismerték, szabadon publikálhatott. Aki nyilvánvalóan nem agitált a rendszer ellen, de feszegette annak határait, állami támogatás nélkül maradt, de önerőből kiadhatta műveit; az azonban, aki nyíltan támadta a fennálló viszonyokat, a cenzúra áldozata lett. Ha egy nemkívánatos művet kinyomtattak, akkor a terjesztés megkezdése előtt bezúzatták. Kész filmeket forgattak le újra, hogy megfeleljenek a rendszer elvárásainak. Az „eretnekeket” már nem börtönözték be, a büntetés általában átmeneti elhallgattatás volt, de előfordult, hogy embereket az ország elhagyására kényszeríttetek.

A kultúrát Aczél „kézi vezérléssel” irányította, mindent „fehér asztal mellett”, személyesen oldott meg. Ha valaki el akart intézni valamit, őt keresték. Nem a párt, hanem a saját maga nevében járt el, mintegy személyessé téve a hatalom és az egyén közti viszonyt. Sokszor maga döntött arról, hogy megjelenhet-e egy könyv, vagy film; de segítségével kaphatott például egy író nagyobb lakást, vagy nyugati autót.

A művészet már nem dicsőítette látványosan a rendszert, de nem jelenhetett meg bíráló gondolat sem. Ez a középszerűség volt az aczéli kultúrpolitika és egyben a kádári gulyáskommunizmus jellemzője. A kultúra megpróbált szabadulni a közvetlen szovjet befolyástól, azonban az ellenőrzés a nyolcvanas évek közepéig megmaradt. Ennek áldozata lett a hetvenes évek elején indított intézményreform is.
Aczél politikája a körülményekhez képest liberális volt. A kultúra lett a legfőbb társadalomformáló erő. Az emberek megtanultak a sorok közt olvasni, idővel a szellemi élet egybekovácsolódott; kimondatlanul, de a levegőben volt a szabadság és a demokrácia eszménye. Aczél pályája utolsó évtizedében már nem tudta kézben tartani a kultúrát, mivel az saját erőre kapott a viszonylagos szabadság miatt. Ez is hozzájárult, hogy a rendszer válsága idején, a nyolcvanas évek közepén a demokratikus ellenzék színre tudott lépni.
Abszolút és demokratikus értelemben az aczéli kultúrpolitika erősen korlátozott és egy személyben összpontosuló diktatórikus politika volt, viszont az adott körülmények között általában elment a legvégső határig, amit még meg lehetett engedni, az elvek megsértése nélkül.


Irodalomjegyzék:


• Aczél György: A kor, amelyben élünk (Budapest, Kossuth, 1979)

• Beszélgetések Magyarországról, szocializmusról (Aczél György válaszol Francis Cohen kérdéseire) (Budapest, Magvető, 1983)

• Aczél Tamás és Méray Tibor: Tisztító vihar (Szeged, JATE, 1989)

• Bolvári-Takács Gábor: Révai József és a Népművelési Minisztérium létrehozása (Zempléni Múzsa II. évfolyam 8. szám, 2002)

• Révai József: Kulturális forradalmunk kérdései (Budapest, Szikra, 1952)

• Révész Sándor: Aczél és kora (Budapest, Sík Kiadó, 1997)

• Új magyar életrajzi lexikon (főszerk. Markó László, Budapest, Magyar Könyvklub 2001-)

• Urbán Károly: Révai a kultúrdiktátor (in Rubicon 1993/7 10-13. o)