Műfajba gubózva - Az időfolyam, Divadlo Continuo Nyomtatás
2006. szeptember 13. szerda, 09:54


Nálunk még alig ismert, külföldön viszont egyre inkább elismert műfaj a színház- és cirkuszművészet találkozásából keletkezett „cirkuszínház”. A műfaj elsősorban akrobatikára épít, ám a performance-ok nem csupán az előadók ügyességét igyekeznek csillogtatni, hanem az előadások köré dramatikus történetet építenek, s így adnak egyedi élményt. Nálunk Hajdu Szabolcs Fehér tenyér című, idei filmje kapcsán kezdünk a műfajjal ismerkedni, a Cirque du Soleil neve azonban már sokak számára ismerős. A Jövő Háza Központ úgy döntött, hogy lefaragja a hátrányunkat: Nemzetközi Cirkuszínház Fesztivált kezdeményezett, melynek talán legismertebb résztvevője a cseh Continuo.

A Continuo nem csupán színház, leginkább alkotó közösségnek lehetne nevezni, amelyben az alapító tagokon kívül képző- és iparművészek, muzsikusok, zeneszerzők, artisták, színészek és táncosok vesznek részt. Így előadásaik eseményszámba mennek: mindig közösségi munka eredményei, s így van ez Az időfolyam esetén is.


Első hallásra a Jövő Háza Teátruma alkalmatlan helyszínnek tűnhet: a hangzásában száraz hodály nem éppen barátságos egy kétfős előadás számára. A hangosítás azonban megoldja a gondot: a Teátrum közepén helyezkedik el a színpad, és a hatalmas teret sötét, szigetelő függönyökkel teszik intimebbé.



Az előadással kapcsolatban vegyes érzelmeket őrzök: valahogy keveredik benne a profizmus és az amatőrség, a liíraiság és az otrombaság, talán éppen a cirkuszínház műfajából adódóan. Hiszen a két előadó, Seiline Vallée és Salvi Salvatore láthatóan inkább az artistaképzőben tanulta a mesterséget, színészi teljesítményt számonkérni tőlük balgaság, de talán mégsem olyan nagy elvárás. A történet egy furcsa pár meséje: egy idősek otthonának mindennapjait, az emlékeket, az álmokat, a szerelmet kavarogtatja mindegyre, összefüggéstelenül, s a nézői bizonytalanságnak nem a nyelvi különbség az oka. Az este dramaturgiáját ugyanis nem a szavak, hanem a mozdulatok közvetítik, így értenünk kellene, hogy mikor miről is van szó.


Bár lehet, hogy az a bajunk, hogy feltétlenül érteni akarunk mindent. Lehetséges, hogy a rendező-társulatvezető Pavel Štourač koncepciója csupán annyi volt, hogy érzeteket közvetítsen a nézők felé. Egy-egy festőien szépen megkomponált jelenet, gyönyörű mozdulatsor láttán hajlamosak vagyunk elvarázsolódni, de aztán az artisztikus elemek mellé modern táncos elemek kerülnek, amelyek jelenlétét semmi nem indokolja.


Mint ahogy a beszédét sem, hiszen a két főszereplő szinte végig némán játssza végig az előadást. Akkor mire fel az álmokban vissza-visszatérő árnyjátékban az anya lamentálása, és a többi beszéd-elem? Az előadás ezt nem indokolja meg.



Ugyanakkor zseniálisra tervezett (és hanyagul kivitelezett) világítást látunk: az elmúlt ifjúság vissza-visszatérő emléke nagyszerűen megkoreografált fényekre épül, de ha az éles váltások túl későn érkeznek, a néző elkezd bosszankodni. Nem elhanyagolható az előadás bumfordi humora sem: Seiline Vallée és Salvi Salvatore profi bohócokat meghazudtoló rutinnal grimaszolnak, mozognak, ahogy a nagykönyvben meg van írva, csakhogy az a helyzet, hogy semmi nem indokolja, hogy mikor milyen előadói eszköz következik az előadásban.


Már az előadás kezdetén jóféle, csehszlovák vígjátékokat idéző filmzenéket hallunk, ezek illenek ugyan a darab hangulatához, de nem kell például Menzel-rajongónak lenni ahhoz, hogy felismerjük őket. Ezzel pedig az a probléma, hogy a zenei összeállítás asszociációkat ébreszt, másfelé tereli a néző gondolatait.



Amikor beülünk, Bach talán legtöbbet játszott csellószonátáját hallhatjuk. Nos, ez örvendetes választás, bár nem feltétlenül illik az előadás egészéhez…


Fotó: Velkei Tamás



Az időfolyam
Divadlo Continuo (CZ)

Előadók: Seiline Vallée, Salvi Salvatore
Színpad, jelmez: Kristýna Patková, Helena Štouračová
Világítás: Viktor Amalev
Zene: Radek Pobořil
Dramaturgiai tanácsadó: Jan Vedral
Rendező: Pavel Štourač