Címlap Kultúra SZINGAPUR SZÖVEGKÖNYV
SZINGAPUR SZÖVEGKÖNYV PDF Nyomtatás E-mail
2007. február 21. szerda, 15:23

Van néhány ország, amely minden szerencséjét, jólétét, jósorsát, annak köszönheti, hogy mindenkinek útba esik.., és van olyan ország is, amely minden balszerencséjét, nyomorúságát, és hányattatásait ugyanezért kellett, hogy elszenvedje.

Nem mindegy persze, hogy békés kereskedőknek, vagy hódító rablóhordáknak kerülünk-e az útjába. Arról már nem is beszélve, hogy útba esni, vagy útba lenni nagyon nem mindegy…


Az elsőre jó példa Szingapur, és nekünk magyaroknak talán nem kell túl messzire mennyünk ahhoz, hogy a másodikra is találjunk esetet...


De maradjunk Szingapurnál, annál is inkább, mert története érdekes, és példája megszívlelendő.





Szingapur, Délkelet-Ázsia tengeri kapuja, Indokína és azon belül a Maláj félsziget legdélebbi pontja az egyenlítőtől 137 kilométerre, –azaz 1 fok, 9 percnyire északra és, Greewichtől 103 fok, 38-percnyire keletre található.


Az évi átlag középhőmérséklet 27,1 C’-fok, így nem kell tartani a norvég hidegfronttól…


Szingapúr és a hozzá tartozó 58 aprócska sziget 683 négyzetkilométernyi földjén és a körülötte lévő tengerekben minden megterem, amit csak a trópusok és a tengerek ajándékozhatnak az ember számára.


Mégis Szingapúr legnagyobb erénye, és felbecsülhetetlen előnye –az itt élő emberek tehetségén és szorgalmán túl- földrajzi elhelyezkedésében és jól hajózható, védett kikötőiben rejlik.


Noha a környéken sem akkor, és az óta sem élnek oroszlánok, mégis, a fáma szerint Sang Nila Utamara hindu herceg, aki 1299-ben nyugodt kikötőt és letelepedésre alkalmas helyet keresett, egy fekete fejű, vörös testű és fehér mellkasú oroszlánt vélt látni, amely a dzsungelből jövet mintha köszöntötte volna őt és elcsigázott legénységét a mai Szingapúr partjainál. A herceg mindezt isteni jelként fogta fel és azonmód partra szállva, megalapította Singa Purát, azaz oroszlánvárost. Azóta ez a bizonyos oroszlán –nem elfelejtve, hogy az itt élők végső soron mindent a tengernek köszönhetnek- haltestűvé szelídült, és MERLION néven a városállam szimbólumává vált.





Szingapúr az alapítást követően hosszú évszázadokig jelentéktelen, pár száz lélekszámú halászfalu és megtisztíthatatlan kalózfészek maradt.


Csak a nagy földrajzi felfedezéseket követően, a tengeri kereskedelem fellendülése váltotta ki a gyarmatosító hatalmak érdeklődését a Johor szoros és a Szingapúr szoros közé ékelődött szigetvilág iránt. A portugálok, a hollandok és az angolok is tudták, hogy akié a kikötő, az látja hasznát a tengeri kereskedelemnek és végső soron az egész kelet-ázsiai gyarmatbirodalomnak.




Ehhez képest csak viszonylag későn, a XIX. Század elején történ meg, ha úgy tetszik Szingapúr „újraalapítása”, amely Sir Thomas Stamford Bingley Raffles nevéhez fűződik. És itt érdemes elidőzni néhány gondolat erejéig. Nem csak azért, mert Raffles neve összefonódott Szingapúr történelmével, hiszen nélküle ez a modern metropolisz soha sem válhatott volna azzá ami, hanem azért is, mert személyén keresztül választ kaphatunk a kérdésre, vajon mitől válhatott naggyá az angol gyarmatbirodalom..?





Raffles ugyan Sir Raffles-ként halt meg 1826-ban, de nem lordnak született, hanem egy egyszerű, -„no name”- hajószakács fiaként látta meg a napvilágot 1781-ben, -stílusosan egy hajón-, valahol a Karib tengeren. Kivételes tehetségű gyermek volt, hiszen nem akárki lehetett írnok már 14 évesen a Kelet-Indiai Társaságnál.


Még nem volt 30 éves mikor kinevezték az angolok helytartó kormányzójának Jáván. Amatőr archeológusként felbecsülhetetlen szolgálatot tett a művelt világnak azzal, hogy újra felfedezte Yogyakarta és Borobudur ősi városait és Melakkában megmentette a pusztulástól a portugálok által emelt A’Famosa várat, ami ma is a térség egyik szimbóluma. Mindeközben páratlan természetrajzi gyűjteményt hozott létre, és javaslatot tett a londoni állatkert megalapítására. Míg kormányzóként gyarapította a brit birodalom hírnevét –és nem utolsó sorban a kincstár bevételeit-, közben arra is volt ideje, hogy felfedezze a világ legnagyobb trópusi virágát, amelyet róla neveztek el Rafflesiának.


Az anyanyelvükön alkudozott a maláj a kínai a szingaléz, vagy a tamil főnökökkel, de értett a fegyverek nyelvén is, ha netán a tisztes kereskedőről kiderült, hogy kalózvezér…


Nem mellesleg 1817-ben megírta Jáva történetét két kötetben. 36 évesen II. György angol király lovaggá ütötte.


És még csak eztán következett élete főműve, Szingapur..!


Ha nem világos a válasz, hát tegyük fel még egyszer a kérdést. Vajon mitől vált naggyá a brit birodalom? Raffles aki a korabeli angol arisztokrácia formális logikája szerint egy senki fiaként senkinek született, mivé lehetett a brit lobogó alatt.


Csak az érdekesség kedvéért most nézzük meg néhány kortársát.


Bólyai János levelezésben állt Gaussal. Gauss a saját neve alatt jelentette meg Bólyai matematikai értekezéseit, amiért akkor is és az óta is a világ legnagyobb matematikusai között ünneplik. Bólyai éhen halt volna, ha nem korrepetálhatja a matézis iránt úri szeszélyből érdeklődő társaságbéli hölgyeket.


Kőrösi Csoma Sándor, az első tibeti-angol szótár megalkotója, aki nélkül ma nem tudhatnánk, hogy miről szól a Buddha Száz Dicsérete, teljesen
ismeretlenül, maláriától szenvedve gyakorlatilag éhen halt az indiai Dardzsillingben.


Bíró Lajos, minden idők első és talán legnagyobb Pápua Új Guinea kutatója volt, akinek évtizedek alatt létrehozott gyűjteményéért mesés vagyont ajánlott a British Múzeum. Ő a gyűjteménnyel együtt hazatért, és miután a magyar tudományosságtól azt az ajánlatot kapta, hogy teremőr lehet a saját gyűjteményében, lesajnált, szegény bolondként halt éhen Szigetszentmiklóson.


Gyűjteménye odaveszett…





Na de térjünk vissza Raffles-hez, aki 38 évesen 1819. január 29-én kötött ki azon a helyen, amit ma csónakrakpartnak, vagy régi kikötőnek hívnak Szingapúrban.


A mai napig nem világos, hogy a Kelet Indiai Társaság üzleti képviselőjeként, vagy az angol hivatalosság embereként, de tény, hogy nem vesztegette az időt. Már másnap ideiglenes kereskedelmi szerződést kötött a helyi temanggonggal, azaz a főnökkel. Rá pár évre némi életjáradék fejében, -évi 5000.- Font akkortájt egy szultánnak sem ment sértés számba-, megállapodást kötöttek Husszein Johori szultánnal, hogy az egyszer s mindenkorra lemond Szingapúrról és a környező szigetekről az angol Kelet Indiai Társaság javára.


Raffles igazi látnok volt, aki jó előre ráérzett, hogy személyes fáradozásai meghozzák a maguk gyümölcsét. Noha hivatalos kötelezettségei többször elszólították Szingapúrból, mégis gondja volt arra, hogy még a településszerkezet, a szingapúri utcahálózat és a betelepülő etnikumok szállásterületei is, az ő személyes tervei alapján kerüljenek kialakításra.


Raffles még a helyi babonákra is tekintettel volt, így a Szingapúr folyónak azon a szakaszán jelölte ki a kikötő helyét, ahol a part pont olyan ívet ír le, mint a koi ponty hasának az íve, amelynél –a kínai hagyomány szerint- semmi nem vonzza jobban a pénzt, a gazdagságot, és a szerencsét. Babona ide vagy oda, de tény, hogy erre a helyre azóta is –pestiesen szólva- dől a lé.., és a folyónak csak ezen az oldalán vannak kereskedőházak és bankok. A kormányépületeknek bőven megfelel a túloldal is…


A babonákból fakadó e lelemény mellett azért említsük meg, hogy felvilágosult ember lévén, Raffles első intézkedései között szerepelt, hogy felszabadított minden rabszolgát és betiltotta a rabszolga kereskedést épp úgy, mint a társadalmat mételyező és egyre jobban elharapódzó szerencsejátékot is.


A Raffles által 1823-ban írt Kikötői Szabályzat ma is a szingapúri jogrend egyik talpköve…


Szingapúr kikötője szabad kikötő, és kereskedelme nyitva áll minden nemzet hajói előtt, vámoktól mentesen és egyformán mindenkinek.”


A kikötő forgalma már 1824-től, behozott minden korábbi ráfordítást.




A kelet és a nyugat adott és ad mind a mai napig itt randevút egymásnak nap, mint nap.


A legkülönfélébb gyarmatárúk, egzotikus fűszerek, nyersgumi, sör és whiskey, pálmaolaj, kókusz, trópusi fa, bambusz, elefántcsont, teknőspáncél, rizs, ópium, selyem, gyapot, kámfor, arany, ezüst és ón cserélt itt gazdát szinte éjjel, nappal. Az ipari forradalom és az egyre terebélyesedő nemzetközi kereskedelem soha jól nem laktatható gigantikus gyomrai nyelték és nyelik azóta is az árúk kifogyhatatlan tömkelegét a nap minden órájában és percében.


A Szuezi Csatorna 1869-es megnyitása újabb hatalmas löketet adott Szingapúr fejlődésének, hiszen a kelet tengeri kapuja egy csapásra 7000 kilométerrel közelebb került a nyugathoz.





Nem véletlen, hogy Szingapúrra szemet vetett a Japán Császárság is. A II. világháborúban a japánok megalázó vereséget mértek a magabiztos angolokra, és ezzel akaratukon kívül, de közvetve hozzájárultak az ország majdani függetlenségéhez, mivel az itteniek előtt először vált hihetővé a gondolat, hogy az angolok is megverhetők.


Az angol katonai jelenlét 1971-ig tartott, és nem kis része volt abban, hogy a szigetország nem vált a függetlenségi harc köntösébe bújt kínai kommunizmus martalékává.


Szingapúr igazi nagy menetelése a XX. század második felében kezdődött.


És ha teret szenteltünk Sir Rafflesnek, akkor ezt meg kell, hogy tegyük az ország -talán nem túlzás- második alapítójával is. Li Kuan Ju a PAP, azaz a Népi Akciópárt élén 1959-től 1990-ig volt Szingapúr miniszterelnöke.


Irányítása alatt a mindenkinek kiszolgáltatott mini állam, ügyes diplomáciai lavírozás folytán csatlakozott, majd kilépett a Malajziai Államszövetségből, és 1965. augusztus 9-én elnyerte függetlenségét.


Szingapúr egy emberöltő leforgása alatt fejlődő országból a legfejlettebb országok közé került. A harmadik világból az elsők közé ugrott.


Az ötvenes hatvanas évek fordulóján etnikai villongásairól hírhedt, egymást pusztító klánokba szerveződött ország, mára az egymás tiszteletén alapuló vallási és etnikai harmónia ékes példája az egész világ előtt.


Ebben a vonzó spirituális forgatagban az embereknek más és másképp fő a fazekaikban, mást, másként és máskor ünnepelnek, mégis a taoista kínai, a mohamedán maláj, a hindu indiai, vagy a keresztény eurázsiai egyként vallja magát büszkén szingapúrinak.


A büszkeségre minden okuk meg van, hiszen Szingapúr a régió pénzügyi gazdasági, kereskedelmi és informatikai központja, hatalmas külkereskedelmi aktívummal, a világ egyik legjobb valutájával és óriási devizatartalékokkal.


A gazdasági növekedés éves átlaga hosszú évtizedek óta meghaladja az évi 9 %-ot.


Adódik a kérdés, mi a siker titka..? A válasz egyszerűbb, mint hinnénk. SZINGAPURBAN REND VAN! Rend van a kormányzati munkában éppúgy, mint az utcákon, és a fejekben is.


A társadalomfilozófia alapja a 2500 éves múltra visszatekintő és az „ázsiai civilizációs értékeken” nyugvó konfucianizmus.


Ezek az értékek a szingapúri hivatalosság által is deklarálva a következők:




  1. A nemzet előbbre való az etnikumnál.



  2. A társadalom fontosabb az egyénnél.



  3. Az egyén tiszteletet, a közösség támogatást érdemel.



  4. A család a társadalom alapja, ezért támogatni kell.



  5. Szembenállás helyett egyetértés, és végül, de nem utolsó sorban,



  6. Faji, és vallási harmónia.



Mindezen alapelvek kiegészülnek a nevelés, a kemény munka, a takarékosság, a jó kormányzás, a törvények szigorú betartása és betartatása, és a másik ember iránti tisztelet és udvariasság követelményeivel.


Az e szempontrendszer alapján a Szingapúrban évtizedek alatt meggyökeresedett kormányzati rendszer, akár szervezéstani értelemben is a világ talán legjobban működő gépezete.


A Li Kuan Ju nevével fémjelzett, negyven évet átívelő, kiegyensúlyozott és szakmailag kiváló kormányzati munka egyik kezdeti nagy felismerése volt, hogy egy beteg, tanulatlan és identitás tudat nélküli néppel nem lehet mit kezdeni.


Ezért hatalmas állami pénzeket szántak és szánnak oktatásra, kutatásra, fejlesztésre és az egészségügyre. És ez meg is látszik nem csak a nebulók nemzetközi tanulmányi versenyeken elért eredményein, hanem a szingapúri bevándorlási politikán is. Ugyanis Szingapúr a világ egyik legnagyobb „agyelszívója”, azaz itt minden lehetőséget meg kap, és nagyon megfizetik azt, aki hoz valamit a fejében. Az államilag támogatott nagyon magas színvonalú hazai egyetemek mellé a világ számos jó nevű külhoni egyeteme települt Szingapúrba.


Szingapúrban az egészségügyi alapellátás is világszínvonalú. Mi sem fémjelzi ezt jobban mint, hogy dacára az egyenlítő közelségének a trópusi betegségek és az azokból fakadó járványok teljesen ismeretlenek.





A jövő társadalmának gerincét adó, és ezért minden módon, -nem utolsó sorban élni hagyó adókedvezményekkel- támogatott középosztály gyermekei –kínaiak, malájok, indiaiak és európaiak leszármazottai- minden reggel 7,25-kor azzal kezdik a napot az iskolában, hogy felhúzzák a szingapúri nemzeti lobogót, közösen eléneklik a himnuszt, és elmondják a szingapúri fogadalmat, aminek két pillére a kínai „KIASU”, és az angol „CAN DO”, azaz VERHETETLENEK VAGYUNK, ÉS MEG TUDJUK CSINÁLNI!


És meg is csinálják..!


A mindent felülíró nemzeti érdekek érvényesítése a gazdaságban, a tudatos betelepülési és népesedés politika, meghozták a maguk gyümölcseit.


Ehhez, csak néhány jellemző számadat; 1965-ben az egy főre jutó nemzeti össztermék 1618 Sdollár volt. 2000-re ez a szám több, mint 26 szorosára 42.212.-Sdollárra nőtt. Az alkalmazotti átlagbér meghaladja 2.200,-Sdollárt, amely közel 300.000.-Ft-nak felel meg.


Szingapúr nemzeti összterméke évi 160 milliárd Sdollár. Ehhez képest devizatartaléka 140 milliárd Sdollár, és éves külkereskedelmi aktívuma 470 milliárd sdollár.


Szingapúr kikötőjében a világátlag 6 nap helyett 6 óra alatt fogadják és pakolják ki és be, 400 hajtársaságnak, a világ 700 kikötőjéből érkező, évente 140.000 hajóját.


A Changi airport a térség legszebb, és legnagyobb forgalmú légi kikötője, Szingapúr nemzeti légitársasága pedig –a megkérdezett világutazók szavazatai alapján-, évek óta a világ legnépszerűbb, és egyben a legfiatalabb flottát felvonultató légi cége.


A gazdaság irányítás alapja, hogy az állam a legjobb tulajdonos.


Ezért előáll az a paradox helyzet, hogy a világ legversenyképesebb, abszolút nyitott, tudás alapú társadalma, illetve gazdasága mögött, egy olyan hatékony és üzletorientált kormányzati munka áll, amely szigorúan őrködik a felett, hogy a gazdaság minden ágazatában meghatározóak legyenek a szingapúri állami, vagy állami tulajdoni hátterű vállalatok. Semmi nem eladó, ami nemzeti, különösen, ha a bankrendszerről, repülőtérről, kikötőkről, utakról, vagy közszolgáltatásokról van szó. Szingapúrban törvény mondja ki, hogy a médiának maximum 3, azaz három százaléka kerülhet külföldi kézbe.


A korrupció ismeretlen fogalom. A döntések nem politikai lobby-nyomás, ismeretség, vagy rokoni kapcsolat alapján születnek, hanem a szerint, hogy mi szolgálja legjobban az ország, a társadalom a nemzet, és benne az egyén érdekeit.


A kormányzat minden lehetséges módon támogatja, és egyben támaszkodik a szingapúri középosztályra. Az áttekinthető adórendszerből fakadó tételek megfizethetőek, és –városállamról lévén szó- minden adócent helyben marad, sorsa pedig az adófizetők számára nyomon követhető.


A hatalmas állami lakásépítési programoknak köszönhetően a szingapúriak jó 90 százaléka saját tulajdonú lakásban él, ebből több mint 60 százalék legalább 4 szobásban.


Noha környezetvédelmi okokból a világon a legdrágább autót venni Szingapúrban, mi több már azért is hatalmas összeget kell fizetni, hogy az ember megváltsa a jogot, hogy autót vehessen, mégis minden harmadik háztartásban van legalább 1 átlag négy évesnél nem idősebb autó. A tömegközlekedés világszínvonalú és olcsó. Az utak kiválóak és a napszaktól és az igénybevételtől függően, váltakozóan egyirányúak. A közlekedési dugó ismeretlen fogalom.


A közbiztonság és a közbizalom páratlanul jó. Itt egyszer lehet becsapni a másikat, de jó, ha egyszer sem tévelyedik meg az ember, mert a törvények drákói szigorúak, és egyformán vonatkoznak mindenkire.


A jogérvényesítési képesség nem pénztárcafüggő. Így például, mielőtt kitoloncolták volna az országból, kőkeményen leszámolták a bíróság által kimondott botütéseket, annak az unatkozó amerikai fiatalembernek a hátsóján, aki azzal szórakozott, hogy a szingapúri utcán festékszóróval kárt tett a mások tulajdonában. Tették ezt Bill Clinton amerikai elnök személyes közbenjárása és tiltakozása dacára is..!


Szingapúrban nem elfogadható, hogy valakinek ne legyen véleménye a közügyeket illetően, ezért törvény írja elő, hogy minden 21. életévét betöltött szingapúri állampolgár legalább négyévente köteles véleményt mondani a kormány munkájáról. Arra szavaz, akire akar, de köteles leadni a szavazatát a parlamenti választásokon.





Talán nem meglepő, hogy a szingapúriak döntő többsége elégedett a Népi Akciópárt több évtizedes kormányzati munkájával, mégis mint minden demokráciában, itt is szükség van ellenzékre. Ezért úgyszintén törvény írja elő, hogy a parlamenti választásokon a 3 legjobb eredményt elért ellenzéki jelölt be kell, hogy jusson a parlamentbe, mégpedig függetlenül attól, hogy helyben nyert-e vagy sem. Így adódik, hogy a Szingapúri Parlamentben a 84 képviselőből 81 kormánypárti és 3 honatya reprezentálja az „ellenzéket”.


A rendszerváltást követő magyar kormányok képviselői többször tettek látogatást Szingapúrban, hogy tanulmányozzák az itteni modellt.


Úgy tűnik, hogy a tapasztalatok átvétele még folyamatban van…





A hosszan tartó, nemzeti elkötelezettségű politikai és társadalmi stabilitás mellett, a szigetállam sikereinek további eredője, hogy a kormányzat időről időre nagy hangsúlyt fektet a lakosság körében népszerűsített, a társadalom életminőségét javító kampánycélok megvalósítására.


És itt nem pusztán olyan üres jelszavak, és közhelyek puffogtatásáról van szó, amikben az azokat kiagyalók sem hisznek, hanem valóban méltányolható, értelmes, és legfőképpen hasznos célokról, amiknek közös megvalósításakor a hatalom és az egyén egymásnak igazi partnerei lehetnek.


A köpködés tilalmától, a légyirtáson, a faültetésen, a testmozgáson, az egészséges táplálkozáson, vagy a köztisztaságon át, a beszélt angol és mandarin nyelv helyes használatáig számos sikeres kampány kísérte a szingapúri közelmúltat.


A szubjektív utazó szemével talán a legnagyobb hatással az udvariassági és figyelmességi kampányok voltak. Ha az ember Szingapúrba látogat, nem kell különösebben felkészülnie, mert valóban mindenki annyira udvarias, előzékeny és segítőkész, hogy senki nem érzi magát elveszett embernek.


Szingapúrba jó megérkezni, és nem csak a barátságos fogadtatás miatt, hanem azért is, mert ha valamit netán otthon felejtettünk, azt biztos, hogy itt lehet kapni, és nagy valószínűséggel, jóval olcsóbban, mint odahaza.



Ha már a vásárlásnál tartunk, vám-szabad kikötő lévén Szingapúr még mindig a világ egyik legjobb, ha nem a legjobb bevásárló helye, különösen, ha játékban, márkás ruházatban, műszaki cikkben, vagy számítástechnikai újdonságokban vagyunk érdekeltek. A kirakatok előtt állva eltöpreng az ember, hogy ezekben a dolgokban otthon.., ugyan mi kerül annyiba..?





Shop, till yuo drop! Vásárolj, míg ki nem dőlsz! Tartja a helyi mondás, és néha tényleg az az érzése az embernek, hogy a szingapúriak egyik nemzeti sportja a vásárlás.


Itt a Shopping Mall-ok nem ölték meg a kiskereskedelmet, így a kis üzletektől a hatalmas bevásárlóközpontokig az egyszerűbb –mondhatni gagyi-, kiviteltől a professzionális csúcsminőségig szinte mindenhol, minden kapható olyan „akciós” dózisban, hogy a kelet-Európában szocializálódott ember hasonlatossá válik azon méhecskéhez, aki belepottyant a mézes bödönbe, és nem tudja, hogy hol kezdjen hozzá…


A szingapúriak másik nemzeti sportja az evés. Az apró kifőzdéktől az elegáns éttermekig, a világ minden jelentősebb konyhaművészetét felvonultató étkező helyek számából arra lehet következtetni, hogy a többségében kínai lakosság számára sokat és jót enni, alapvető emberi jog…





Have you eaten? Evett már? Azaz, jól van? Minden rendben? Köszönti az egyik szingapúri a másikat, ha találkoznak. Lehúzhatja a rolót az a szingapúri szakszervezet, amely enged az itteni 48-ból, és feladja a minimum 1 órás ebédidőt, amit itt úgy kezelnek, mint ha már szinte alanyi jogon járna minden szingapúri dolgozónak.


A bevásárló turizmus és általában véve a turizmus a városállam gazdaságának egyik fontos húzó ágazata. Az ország abszolút felkészült a külföldiek fogadására. Sőt, noha természeti adottságai földrajzi elhelyezkedése, történelme, kulturális, vallási és építészeti öröksége eleve számtalan kivételes és egzotikus látnivalót kínál, Szingapúr felvette a világ nagy szórakoztató központjai által elé dobott kesztyűt. Az angolok által „elsűlyeszthetetlen” anyahajóként katonai erődnek használt, festői szépségű Sentosa szigetén olyan szórakoztató központot hozott létre, amely méltó versenytársa lehet a világ legismertebb témaparkjainak is. Van itt hitech 3D-s mozi, tehetünk igazi dzsungeltúrát, megcsodálhatjuk a legkülönlegesebb trópusi pillangókat és madarakat, részt vehetünk éjszakai szafarin, elámulhatunk a víz és a fény játékán a világ egyik legnagyobb lézershowján, vagy strandolhatunk a Silozo beachen, élvezve a 28


fokos tengert, és a Baunty reklámokról és képeslapokról visszaköszönő part hófehér homokjának, és víz fölé hajló pálmáinak látványát.





Szingapúr igazi kistigris, amely példát állítva a világ elé megmutatta, hogy egy kis ország is naggyá válhat, ha a benne élő népeket egy hozzáértő, az ország valós érdekeit mindenkor szem előtt tartó, nem a következő választásokban, hanem a következő generációkban gondolkodó kormányzat, a tisztesség, a tehetség és szorgalom mércéje mentén, képes egységes nemzetté összefogni.

 

Kapcsolódó cikkek

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld