Címlap Arcok, sorsok Szakdolgozat Mediatizált politika: Hogyan alakítja át a média a politikát
Mediatizált politika: Hogyan alakítja át a média a politikát PDF Nyomtatás E-mail
2007. január 11. csütörtök, 07:45

Az alábbi dolgozatomban a meglévő források alapján a címben feltett kérdésre keresem a választ: arra, hogy huszadik század folyamán az elektronikus tömegmédia eszközeinek megjelenésével hogyan alakította át a politika a médiát? Mint a későbbiekben látni fogjuk ez koránt sem volt egyirányú folyamat: a politika és a modern politikai kommunikáció is kihasználta a megváltozott lehetőségeket a média befolyásolására.

Kiindulópontként talán annyit jegyezhetünk meg, hogy manapság sokkal fontosabbnak tűnik, hogy egy-egy politikusnak mi a véleménye a politikai ellenfeléről, mint az, hogy a parlamentben éppen miféle törvényhozási munka folyik. Jóval hangsúlyosabban jelenik meg a médiában a választókat meggyőzni kívánó politikus minduntalan ismétlődő monológja vagy éppen egy nyilvános szereplése, esetleg botránya, mint az országot lényegesen érintő gazdasági és társadalmi problémák. Az egyszerű szemlélődő számára úgy tűnhet, hogy a politika pártok és politikusok állandó jellegű küzdelmévé redukálódott és már nem is a problémák megoldása, az előrelépés az elsődleges cél, hanem a választópolgárok megnyerése. Talán ennek köszönhető, hogy manapság egyre többen elfordultak a politikától és a politikusok átlagos népszerűségi indexe a közvéleménykutatások eredményeinek alapján az egyik legalacsonyabb? Vagy megfordítva a kérdést: vajon többen néznének tévét abban az esetben ha a fontos kérdésekkel foglalkozó műsorok és sajtótermékek kerülnének előtérbe a késő esti műsorsávból és az újságosstandok legeldugottabb polcairól?


A kérdés igencsak összetett és további kérdések sorát veti fel: a kereskedelmi média alakította képére a politikát, vagy a politikának célja a média ellenőrzése és a nagyobb médiafigyelem elérése? A kommunikációs teljesítmény (a beszéd) vagy a politikai teljesítmény (a tett) a fontosabb? A politikai iránt valamennyire érdeklődő egyszerű választópolgár napjainkban joggal azt gondolhatja, hogy sok a szöveg és kevés a tett. Igen, de szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy ez még talán mindig jobb a szocialista rendszerek gyakorlatánál, ahol (hivatalosan) csak egyféle politikai kommunikáció létezik: a rendszert és a hatalom lévőket dicsőítő állami propaganda. Egy ilyen típusú rendszerben a cenzúra az úr és nincs helye a demokratikus vitáknak és eszmecseréknek. Ezzel szemben a spin doctort az különbözteti meg a propagandistától, hogy tiszteletben tartja a demokratikus játékszabályokat és nem él a propaganda olyan eszközeivel, mint a cenzúra. Ennek fényében azt hiszem leszögezhetjük, hogy a különféle vélemények szabad hangoztatása nélkül nem is beszélhetnénk egy modern, demokratikus rendszerről, hiszen a politikai kommunikáció annak szükséges ( és néha rossz) velejárója. Napjainkban a politikai kommunikáció szinte már egy komplett iparággá fejlődött ki. A politikusokat különféle kommunikációs szakemberek (spin doctorok), médiatanácsadó és arculattervező cégek, szövegírók jól képzett csoportjai veszik körül, akiknek jelentős hatása van a politikus kommunikációjára és ezáltal az aktuális politikai napirendre is.


Ez azonban nem volt ez így, például az ókorban még nem is beszélhettünk médiáról, a szónokok és az felsőbb társadalmi rétegek alakították a közéleti témák körét. A médiatizált politika csak a felvilágosodás korában jöhetett létre a nyomtatott sajtó megjelenésével párhuzamosan. Ekkor jelent meg a szónok mellett az újságíró szerepe is, amely mintegy jól illusztrálja a politikával folyamatosan kapcsolatban levő média létrejöttét. A korszakban még viszonylag szűk körű volt a közéleti témákban tájékozott újságolvasói réteg, tehát az antik korhoz képest nem történt számottevő fejlődés a közéleti részvétel lehetőségét tekintve. Azonban lényeges előrelépést jelentett, hogy megszűnt az időhöz és helyhez kötöttség korlátja és már csak az újság véges terjedelme jelentette a korlátot. A korban már nem az egyszemélyi vezetés volt a jellemző, a média különféle országokkal, az államokon belül működő pártokkal, szervezetekkel és ezeknek a tagjaival foglalkozott. Az ő eszközük volt a sajtó, ezen keresztül juttatták el az olvasók számára a különféle üzeneteiket. Az újságok korlátozott terjedelme miatt szelekcióra volt szükség, csak a nagyobb hírértékkel bíró üzenetek kerültek be a lapokba. Az olvasó természetesen passzív szereplő volt, azonban attitűdjét a befogadott üzenetek lényegesen alakíthatták.


A tömegmédia általánossá válására a huszadik századig kellett várni. Ekkor az audiovizuális eszközök (előbb a rádió, majd az ötvenes évektől kezdődően a televízió) révén a média a mindennapok alakítójává vált. Elsőként a republikánus Herbert Hoover használta ki a rádióhirdetéseket 1928-as, sikeres kampánya során, majd a harmincas években jelentős áttörésnek számított, hogy a demokrata Franklin D. Roosevelt felhagyott a magasztos, hivatalos stílussal és egyszerű, baráti nyelven szólította meg az embereket az úgynevezett „kandalló melletti” beszédeiben. A televízióban elsőként Eisenhower elnök jelentetett meg hirdetéseket 1952-ben. A televíziónak a rádióval szembeni primátusára Kennedy és Nixon 1960-as vitája során derült fény. A tévénéző választók magatartását jobban befolyásolta a fiatalos kinézető Kennedy, szemben az izzadó Nixonnal, míg a rádióhallgatók Nixon beszédét tartották meggyőzőbbnek. Ekkor vált nyilvánvalóvá a képi megjelenítés hatásossága. Tény, hogy ki lehet valakit előnytelenül sminkelni, vagy rossz irányból fotózni és ügyes szerkesztők esetlegesen politikai megrendelésre ezekkel az eszközökkel közvetve tudják befolyásolni a tévénézők adott politikushoz való viszonyulását.


Ehhez kapcsolódik az a tény is, hogy az audiovizuális eszközök elterjedésével egy újabb korlát jelent meg, mely a véges műsoridő volt. Eleinte csak néhány tévé és rádiócsatorna működött, melyek többnyire állami tulajdonban voltak. Ezek csak a hét meghatározott napjain sugároztak, ráadásul a politikai műsoroknak eleve meg kellett osztozniuk a műsoridőn a nagy érdeklődésre számot tartó szórakoztató műsorokkal. Ily módon a hírműsorok szerkesztőinek feladata már ekkor is elég sok felelősséggel járt, mivel az említett korlátok miatt az egyes hírek között szelektálni kellett és a rövidítés eszköze is gyakori volt. Csak a magas hírértékkel bíró ügyek kerültek be a műsorokba és azok is csak jóval rövidebb formában, mint a nyomtatott sajtótermékek esetén.


Újabb korlátot jelentett az is, hogy az elektronikus médiában megszűnt, vagy legalábbis erőteljesen leszűkült az absztrakció lehetősége, mivel például ha egy párt adott kérdésben elfoglalt álláspontja iránt érdeklődnek nincs lehetőség a párt összes politikusát meghallgatni, de még csak arra sem, hogy a tagok hosszasan ecseteljék a párt adott kérdésben elfoglalt álláspontját. A politika kénytelen volt az új feltételekhez alkalmazkodni: ma minden párton belül van egy vezető „szóvivő”, aki a média felé közvetíti a párt adott kérdésben elfoglalt álláspontját. Ennek a politikusnak átlagon felüli kommunikációs képességekkel kell rendelkeznie, mivel mindössze néhány másodperce van arra, hogy megfelelő formában, a választópolgárokat pozitívan befolyásolva fogalmazza meg üzenetét. A hírműsorok szerkesztői egyre inkább szelektálják, rövidítik és egyszerűsítik a különféle politikai üzeneteket. Erre egyrészt az adásidő véges terjedelme miatt van szükség. Ezért van az, hogy a kamerák kereszttűzében álló politikus sem képviselőtársainak beszél, hanem a nézők felé, az összes jelentős politikus tisztában van vele tömegkommunikáció megváltozott feltételei mellett csak úgy lehet sikeres, ha minden lehetőséget megragad arra, hogy a médiában szerepelhessen, mivel az így eljuttatott üzenet a választópolgárok befolyásolásának a leghatásosabb eszköze.


A kommunikációs tanácsadók és spin doctorok feladata, hogy megtanítsák a politikusokat a médiában való eredményes szereplésre, valamint, hogy olyan tanácsokkal lássák el őket, melyek segítségével hatásosan tudják befolyásolni a politikai diskurzust. A spin doctorok a hetvenes évek végén Margaret Thatcer és Ronald Reagan elnökségének idején léptek elő a hagyományos sajtótitkári szerepükből Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban és ekkor váltak a politikai kommunikáció fő stratégáivá. Közép-Európában ez a rendszerváltást követő évek során fokozatosan ment végbe. Gyermekkori emlékeim között szerepel, hogy már a kilencvenes évek elején logopédusok sora tanította a hadaró Orbán Viktort és képviselőtársait a médiában való hatékony kommunikációra, majd a kamerák előtti szereplés elsajátítása után néhány évvel már a formális elemeken túl már a hatásos kommunikáció tartalmi elemeire „oktatták” vezető politikusainkat. A 2002-es választási kampány során vált ismertté Wermer András (FIDESZ) és Ron Werber (MSZP) neve, akik profi spin doctorokként a háttérből próbálták meg irányítani a média és ezen keresztül a közvélemény napirendjét.


A sikeres spin doctor akkor dolgozik jól, ha azt a témát teszi média érdeklődésének középpontjába, amit ő akar, szemben a ténylegesen fontos eseményekkel ezzel befolyásolva a választók viselkedését. Erre különféle eszközök sokasága áll rendelkezésére. Ilyen például az álesemény generálása, amikor egy politikus elmegy egy koszorúzásra, egy öregotthonba, vagy épp egy hídavatásra. Ezeket az eseményeket pusztán azzal a céllal tervezik meg, hogy a média hírt adjon róluk. Ezeknek az a szerepe, hogy megossza a média figyelmét az ilyen és a ténylegesen fontos, az emberek életére esetleg negatív hatással levő események között. Ugyanilyen eszköz az a Berlusconi által előszeretettel alkalmazott taktika, hogy csak a késő esti hírek előtt néhány perccel szivárogtatott ki valamilyen üzenetet így a hírszerkesztőnek már nem volt lehetősége változtatni a szövegén ha azt akarta, hogy a nézők még aznap értesüljenek az eseményekről. Éppen ezért manapság a szerkesztőknek a korábbinál is nagyobb felelőssége van vagy legalábbis kellene, hogy legyen abban, hogy egy hírt le ad le és ha igen milyen terjedelemben és mekkora hangsúllyal. Ebben azonban a kereskedelmi televíziózás megjelenése még tovább nehezítette helyzetét, mivel ebben a versenyhelyzetben egy-egy hír túlértékelése vagy éppen kihagyása is a nézők elpártolásával járhat. (Magyarországon az a kérdés is felmerül, hogy vajon mennyiben jelenik meg ez az objektivitásra való törekvés egy olyan médiapiacon, ahol körülbelül kilencven százalékos a bal-liberális tőkés csoportok részesedése.)


A kereskedelmi televíziózás megjelenésével (Magyarországon 1997-től) a hírműsorok még egyszerűbbé váltak, nőtt a színes látványra való törekvés, a show-elemek beemelése is megvalósult. Ennek az infotainment néven ismert jelenségnek sajnos rengeteg negatív hatása is van. A tévé még az újságolvasásnál is passzívabbá teszi a tévénézőt, a választópolgárt és ennek hatására ha nem vigyáz és nem veszi a fáradtságot, hogy mélyebben az egyes hírek után nézzen könnyen befolyásolhatóvá válik. Ez azért van így, mert a kereskedelmi tévék hírműsoraiban többnyire könnyed formában tálalják még a politikai híreket is és nem néznek az egyes történések háttérfolyamatai után vagy legalábbis nem megfelelő mélységben. Arról már ne is beszéljünk, hogy ez sok esetben a politikai érdekektől vezérelten van így, de általában is elmondható, hogy manapság nem ismerjük eléggé a politikusokat. A média nem foglalkozik teljes személyiségük és életútjuk bemutatásával, hiszen nem is az a céljuk hogy átfogó jellemrajzot adjanak róluk. Ma többnyire csak az egyes események kapcsán kerül középpontba a politikus és kis túlzással az egyik oldal egyértelműen fehéren, míg az ellentábor feketén állítja be ugyanazt a politikust. Az egyszerű emberek beleunnak ebbe az örökös politikai marakodásba és elfordulnak a politikusoktól és egyáltalán az egész politikától. Ma már nincsenek Kossuthok, Széchenyik, Deák Ferencek, sőt a felmérések szerint a politikusok népszerűsége körülbelül a hirtelen a semmiből jött és többnyire ugyanígy az ismeretlenség homályába vesző valóságshow szereplők szintjén van. Ha némileg ironikus akarok lenni, még azt is megemlíthetem, hogy ma már Való Világ győztesből is lehet pártpolitikus a való világban. De persze a politikusokat sem vezérlik már olyan magasztos célok, mint elődeiket. Minden médiaszereplést megragadnak és mint azt tudjuk manapság többnyire nem az értelmes viták a jellemzőek, hanem sokkal inkább az egymás mellett való elbeszélés. A kormánypárti politikus a vitában meg sem hallgatja a vele szemben álló politikus érvelését, nem is reagál arra, ha nem muszáj, persze ez fordítva is igaz . Célja mindössze abban merül ki, hogy ismétlődő üzenetei révén meggyőzze a választópolgárokat arról, hogy akkor járnak jól ha rá szavaznak. Ennek az egymás mellett való elbeszélésnek az egyik legjobb példája a TV2 2002-es kampányzáró vitája, ahol a résztvevő politikusok egymást túlordítva próbálták meg a választókhoz eljuttatni üzeneteiket és ezt megunva az egyik kisebb párt képviselője kért a műsorvezetőtől egy pohár vizet és a műsor hátralévő részében társait hallgatta csendes magányában.


A politikus persze sok esetben nem is akar többnek mutatkozni az egyszeri bulvárszereplőnél és elmegy a kereskedelmi tévék bulvár jellegű showműsoraiba is, mivel tudja, hogy csak így juthat el azokhoz a választópolgárokhoz, akik egyébként közömbösek a politikával szemben. Ezt a jelenséget tabloidizációnak nevezzük és nagyon jó példa rá Clinton elnök „szaxofonkoncertje” a Music Televisionban vagy, hogy ne menjünk ilyen messzire Medgyessy a Banánhéjban, esetleg Gyurcsány a Szulák Showban tett látogatása is.


Ahhoz, hogy ez miért is van így érdemes megvizsgálni a hazai médiafogyasztás sajátosságait is.


Magyarországon a rendszerváltásig egyfajta véleménymonopólium uralkodott, meglehetősen szűk és egyoldalú volt a magyar médiapiac. Azonban a rendszerváltást követő néhány évben viszonylag hamar megvalósult a sajtó privatizációja. 1992-1993-ra külföldi kézbe került a korábbi lapok jelentős része és rengeteg új sajtótermék is megjelent a magyar piacon. Ugyan a kereskedelmi televíziózás megjelenése csak a médiatörvény elfogadása után 1997-től valósulhatott meg nagyon sokan már rögtön a rendszerváltás után műholdról fogták a nyugat európai kereskedelmi televíziók műsorát. Általánosan elmondható, hogy Magyarországon jóval magasabb az egy főre jutó napi tévénézés ideje, mint azokban a fejlett országokban, ahol már jóval korábban elterjedhetett a kereskedelmi televíziózás. Persze valószínűleg idővel itthon is le fog csengeni a tévézés „újdonsága” és helyét egyre inkább át fogja venni az Internet.


A problémát inkább az jelenti, hogy a kereskedelmi sajtó és média tulajdonosai számára a reklámokból és az előfizetési díjakból szerzett haszon maximalizálása az elsődleges szempont. Ehhez pedig olyan szórakoztató tartalmakra van szükség, amelyre az emberek fogékonyak és vevők. Így tehát azt mondhatjuk, hogy az utóbbi tíz évben az álesemények vették át a vezető szerepet a ténylegesen fontos eseményekkel szemben és ezek uralják a közéleti napirendet is. Sajnos nagyon sok emberrel sikerült elhitetni, hogy ennek így kell lennie és csak az az érdekes, amit a média beléjük sulykol. Mint sajnálatos módon látnunk kell a klasszikus politikai és kulturális értékek nem tartoznak az emberek érdeklődését fenntartó dolgok közé, vagy legalábbis az eredeti, nehezebben fogyasztható formájukban nem. Ennek következtében sajnálatos módon eltűntek az értékadó műsorok (vagy legalábbis nézettségük már csak a korábbi töredékét éri el) és helyüket a mértékadó kereskedelmi tévék vették át.


Kumin Ferenc elemzése alapján médiafogyasztása alapján háromféle típusba sorolhatjuk be a magyar lakosságot. Az első csoportba a kritikátlan médiafogyasztók, az úgynevezett „alvajárók” sorolhatók, akik azt nézik, amit a televízió ad, számukra többnyire az sem számít ha egy műsor kritikán alul is, sőt szeretik a bulvár jellegű álesemények sorát felvonultató műsorokat is. Többnyire ez a réteg veszi meg a legnagyobb példányszámmal „büszkélkedő” bulvárnapilap éppen aktuális számát is.


A második csoportba a „politikafüggő médiafogyasztók” tartoznak. Ők általában azok az emberek, akik mikrokörnyezetükben hangadónak számítanak, mindenről megvan a megingathatatlan és mélyen gyökerező véleményük. Ez a réteg szinte mindig valamelyik politikai oldal elvakult elkötelezettje és mintegy „hivatásának” érzi, hogy az adott oldal műsorát nézze és napilapját olvassa. Különös figyelmet fordít a napilapokban megjelenő egyoldalú és szubjektív hangvitelű publikációknak és már csak azért megvásárolja kedvenc sajtótermékét, hogy utána örömmel konstatálhassa, hogy valóban helyesen látja a dolgokat és neki van igaza. Számára az ellenfél újságát még csak kézbe venni is szentségtörés és televíziója csatornalistájából is kitörli a „nemkívánatos” adókat, persze ha kellőképpen mazochista azt is megteszi, hogy betelefonál a nemkívánatos párt interaktív műsorába és nagy felháborodottságot keltve elmondja a véleményét. A pártok által támogatott lapok nem minden esetben élnek meg pusztán a hirdetési díjakból, de ilyen esetben az adott párt csúszópénzekkel segíti a fennmaradásukat. (Például olyan nagy felületű hirdetést rendelnek meg, ami már nem lenne ésszerű, csak azért, hogy több pénzt kérhessen el a lap tőlük.) Az egyes pártok számára elengedhetetlenül fontos, hogy ezek a lapok működjenek, mivel ezek töltik be a párt számára a szócső szerepét, ezen kívül ezek körül tömörül a párt stabil választóinak többsége és esetlegesen ez lehet a további választópolgárok megnyerésének eszköze is. Erre jó példát jelentenek például a diákok számára időnként meghirdetett előfizetési akciók, melyeknek célja, hogy elkötelezze őket az adott oldal mellett.


Végül a harmadik csoportba a magas iskolai végzettséggel és nagy felelősségtudattal rendelkező elit-fogyasztók tartoznak. Ők többféle forrásban is elolvassak ugyanazt a hírt és ebből vonják le az objektív következtetésüket. Számukra a legfontosabb érték a profi és objektív újságírói munka. Ez a réteg a legfogékonyabb az internetes hírforrások irányába, mivel amúgy is érdeklődéssel tekint az új technikák felé és tudja, hogy egy televízió vagy egy nagypéldányú napilap hosszú távú fennmaradása csak úgy lehetséges ha valamelyik politikai erőhöz tartozó csoport támogatja azt. Éppen ezért az Internet segítségével próbálja meg begyűjteni és szintetizálni az információkat. Kumin szerint ez azért lehetséges, mert egy sikeres internetes lap működtetéséhez nincs szükség túl sok pénzre ezért kevésbé áll fenn annak a veszélye, hogy politikai célzatú támogatást kapjon valamelyik oldalról. Véleményem szerint ez nem teljesen felel meg a valóságnak, mivel köztudott, hogy Magyarország leglátogatottabb weboldalai mögött több százmillió forintos befektetői csoportok állnak és nincs ez másként a vezető internetes hírportálokkal sem. Másrészt minden egyes politikai felismerte már az internetes jelenlét fontosságát és a világhálón való megjelenés minősége is meghatározó erővel bír. Úgy gondolom, hogy amit Kumin ez alatt ért az csak az egyes értelmiségi szubkultúrák kevésbé ismert, maximum pár ezer fős politikai fórumaira lehet igaz.


Az internetet említve felvetődik az a kérdés is, hogy a televízió meddig tarthatja fenn létjogosultságát az aktív részvételre buzdító internettel szemben. Véleményem szerint ennek egyaránt vannak formai és mélyrehatóbb tartalmi követelményei is a televízióval és a televíziós újságírással szemben.


A formai követelményeken a többféle tartalom tematikus csatornákban való differenciálódását és a televízió interaktivitásának megnövelését értem. Úgy érzem ez az elmúlt években sikeresen megvalósult: rengeteg tematikus csatorna közül válogathatunk és a korábbi műsoridő korláttal szemben sokkal inkább a napirendünk számít korlátnak, mivel nincs lehetőségünk arra, hogy minden számunkra érdekesnek tetsző műsort megtekinthessünk. A telefon, az sms és az Internet révén a televízió interaktivitása is sokat fejlődött a néhány évtizeddel korábbi lehetőségekhez képest.


Már csak az a kérdés szorul magyarázatra, hogy mi a helyzet a tartalmi követelményekkel és egyáltalán mit értünk ezen. Ennek megértéséhez a Bajomi-Lázár Péter által objektivitásdoktrinának nevezett fogalmát veszem alapul.


Az Amerikai Egyesült Államokban létrejött objektivitásdoktrina azt vizsgálja, hogy az újságírók miként alkalmazkodhatnak a politikai kommunikáció által teremtett új helyzethez. Hogyan őrizhető meg az újságírói objektivitás és hiteleség a spin doctorok befolyásolásával szemben. A szakmai vitákat hamarosan konkrét lépések is követték. Az 1988-as amerikai elnökválasztási kampány során az ABC televízió elhatározta, hogy szakít a korábbi rövid hírekkel és minden este alaposabban járják körül a „Nap témáját”, mely esetében nem elégednek meg a hír puszta kommentálásával, hanem utánajárnak a dolgok hátterében álló mélyebb összefüggéseknek is. Példájukat mára rengeteg televízió követte és ez a gyakorlat olyannyira kifejtette a hatást az Egyesült Államokban, hogy az amerikai újságírók már nem hajlandóak kizárólag a hivatalos hírforrásokra támaszkodni. Így Amerikában már nemcsak a közvélemény, hanem a média napirendjét sem tudják hatékonyan befolyásolni a politikusok és kommunikációs stábjaik.


Bajomi-Lázár Péter szerint itthon még csak odáig jutottunk el, hogy egyes cikkekben meg merjük nevezni a spin doctorokat, mint a haza politikai kampányok eldurvulásának felelőseit. Az újságírók szerepéről és az ehhez kapcsolódó felelősségről azonban nem sok szót ejtenek.


Sipos Balázs a magyar sajtó a 2002-es országgyűlési országgyűlési választások előtti és alatti teljesítményét vizsgáló dolgozatában felveti, hogy a „sajtószabadság nemcsak az újságírók jogát jelenti a szabad sajtóra, hanem a befogadók jogát is a szabad és felelős sajtóra. Azt nevezetesen, hogy az újságíró az eseményeket úgy alakítsa hírré, hogy az adekvát és kontextusra értelmezhető legyen, ezzel ellentétben az újságírók már a választási kampány előtt se biztosították a választóknak a problémák felismeréséhez és a problémák megoldásához szükséges információkat.”


Ezt a nézőpontot alátámasztják azok az empirikus felmérések is, amelyek szerint az újságírók társadalmi presztízse a rendszerváltás óta fokozatosan csökken. Bajomi szerint nyilvánvaló, hogy egy átfogó szakmai vitára lenne szükség, amely arról szól, hogy hogyan kéne az újságíróknak viselkedniük a modern politikai kommunikáció által meghatározott közegben. Véleményem szerint bár van igazság az előbb leírtakban, de amíg a bal-jobb arány 90-10% a hazai médiapiacon addig az objektív újságírói munka mindössze magasztos, de a jelenlegi helyzetben megvalósíthatatlan célnak tekinthető.


Bajomi elméleti támpontokat ad az újságírói munka objektívvé válásához. Véleménye szerint az újságírónak a „demokrácia őrkutyájának” kéne lennie. Ezzel szemben napjainkban az egyik politikus témájáról rutinszerűen kikérik egyik politikai ellenfelének a véleményét és így látszólag eleget tesznek az objektivitás követelményének. A hírek fogyasztó azonban így csak két élesen szembenálló véleményt olvasnak, látnak és nagyon sokukban nincs meg az a képesség, hogy ez alapján levonják a helyes következtetéseket. Ahhoz, hogy az objektivitás szempontja ténylegesen érvényesüljön az újságírónak kutatómunkába kellene fognia, arról, hogy az ütköztetett vélemények közül melyik is felel meg jobban az igazságnak vagy esetleg saját magának kéne felállítania egy átfogó véleményt a kérdésben és erről kellene kérdeznie a politikusokat.


Bajomi azt is kifejti, hogy sokat javulna a helyzeten az is ha az egyes híreket úgy szerkesztenék meg, hogy véletlenül sem jelenjenek meg benne a politikusnak azok a gesztusai, amik nyilvánvalóan csak a média jelenlétének szólnak. Azt hiszem ezzel nincs is baj, sőt amíg egyes politikusok morálja olyan amilyen, addig a média ki is használja, hogy bemutassa az ellenfél azon politikusait, akik a kamerák előtt megfeledkeztek magukról (például finoman lefejeltek egy tévékamerát) vagy épp azokat a baráti politikusokat, akik megfeledkeztek arról, hogy esetleg egy tévé kamerája figyeli őket (és egy megemlékezésen azzal viccelődik, hogy egyes népcsoportok hányattatott sorsú tagjai bizonyos, számukra elég kellemetlen helyzetben legalább nem fáztak).


Végül Bajomi arra is felhívja a figyelmet, hogy a modern politikusi és az újságírói szakma sok mindenben hasonlít egymásra. Példának okáért mindkettőhöz kiváló kommunikációs készségekre van szükség, éppen ezért gyakori, hogy egy újságíróból képviselő lesz vagy éppen fordítva. Az átlagos tévénéző számra gyakran egybefolyik a politika és a média. Különösen akkor, ha az újságíró félreértelmezi feladatát és passzívan, mikrofonnal a kezében végighallgatja a politikus véleményét. Bajomi szerint az újságírói objektivitás megköveteli az aktivitást, azt, hogy érveljen a politikus véleményével szemben, ha szükséges és így érzékeltesse a nézőkkel, hogy ő is velük van és nem a politikus pártján áll. Azt hiszem ez a képessége nagyon sok tehetséges újságírónak megvan kis hazánkban, azonban csak abban az esetben alkalmazzák ha éppen az aktuális politikai ellenfél soraiból kerül ki az interjúalany.


Dolgozatom végén pár sorban értékelném a jelenlegi magyarországi helyzetet. Úgy érzem, hogy a 2002-es csúcspont után valamelyest csökkent a politikai tanácsadók és spin doctorok szerepe a médianapirend meghatározásában, mivel talán az egyes pártok is belátták, hogy ez az agresszív médiakampány eredeti céljával szemben sokakat inkább eltántorított a politikai részvételtől. Ennek ellenére hatásuk még ma is igencsak érezhető. Az újságírás és a média objektivizálódásától pedig még nagyon messzire vagyunk, mivel a magyar sajtót és médiát jelentős részben a pártos befektetői csoportok uralják és belátható időn belül nem tartom elképzelhetőnek, hogy az objektív, pártsemleges elektronikus média és sajtó vegye a főszerepet. Jelen pillanatban ennek az alternatív médiának még a bázisát sem látom Magyarországon. Az egyetlen kitörési mód talán az Internet gyors terjedése lehetne, de ez is csak abban az esetben, ha a dolgozatomban említett néhány ezer fős mikrocsoportok sokasága jönne létre és ezek hamarabb ki tudnák alakítani hálózatos szerveződésüket, mint ahogy a nagy pártos befektetői csoportok teljesen meghódítanák a cyber-teret. Úgy vélem, hogy jelen pillanatban erre sincs túl nagy esély, mivel talán a tudatos koránypolitikának köszönhető, hogy az Európai Unió tagállamai közül hazánkban az egyik legalacsonyabb az internetes hozzáférések lakossághoz viszonyított arányszáma. De ez már egy másik, további fejtegetésekre is lehetőséget és okot adó kéréskör… (Czinki Tibor Péter)





Felhasznált irodalom:


Kumin Ferenc: Gondolatok a média és a politikai kommunikáció kölcsönhatásáról In: Politikatudományi Szemle, 2005. 1. szám


Bajomi-Lázár Péter: A politika mediatizálódása és a média politizálódása (Médiakutató, 2005. tavaszi szám, Politikai kommunikáció rovat, www.mediakutato.hu)

 

Kapcsolódó cikkek

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld