Címlap Történelem, múltidéző Mit képzel Koppány?
Mit képzel Koppány? PDF Nyomtatás E-mail
Írta: Ablonczy Bálint   
2009. augusztus 24. hétfő, 13:00

A magyar történelem legtöbb politikusa és ideológiája megtalálta a kedvére való elemet Szent István örökségében. A múlt század húszas éveitől azonban máig érő ellenáramlat indult: a nemzeti radikális szubkultúra némely zugában az augusztus 20-án ünnepelt István ellenében Koppány az igazi magyar hős.

 

Meghalt András, Magyarország jeles királya, atyai ágon utolsó aranyágacska Szent Istvánnak, a magyarok első királyának sarjai közül - így kesergett Ákos nembéli István nádor 1303-ban, két évvel III. András halála után. Az államalapító tiszteletére, hagyományának ápolására jellemző, hogy az utolsó Árpád-házi király halálát a krónikás Szent István vérvonalának megszakadásaként értelmezte, jóllehet a dinasztia egyik tagja sem volt az első uralkodó egyenes ági leszármazottja (István ugyanis fiúörökös nélkül hunyt el).

A tisztelet máig él: a magyarok minden felmérés szerint Istvánt tartják történelmük legnagyobb államférfijának - igaz, nyomában általában Kádár Jánossal. A XX. század elejétől azonban egyes szerzőknél első királyunk az ősi magyarság kiirtójaként és idegenek cselédjeként jelenik meg, s ez a vélekedés a nemzeti radikális szubkultúra némely szerzőjénél ismét terjed.

Jönnek a besenyők

Szent István tisztelete már 1083-as szentté avatása előtt megkezdődött, s kultuszát olyanok is élesztgették, akiknek amúgy személyes elszámolnivalójuk lett volna vele. Az első királyunk által megvakíttatott Vazul fia, I. András például mindent megtett, hogy az államalapító ereklyéit felkutassa, és újra bevezette a szent király törvényeit. „István egyszerre volt a mitikus törvényhozó és a dinasztia őse; egyházi tisztelete is inkább az államvezetőnek szól. A róla szóló források például kevés csodát emlegetnek, s általában az országát védő jó király képéhez kapcsolódnak. Arról olvasunk például, hogy megálmodja, a besenyők hol fognak betörni az országba" - magyarázza a Heti Válasznak Zsoldos Attila történész, az MTA Történettudományi Intézetének osztályvezetője.

 

Visszatért Szent Jobb

Az államszervezőnek szóló tiszteletet erősítette az is, hogy előtte ugyan más uralkodókat (angolszász királyokat) is avattak szentté, István volt az első közülük, aki nem halt mártírhalált. Nimbuszát az is erősítette, hogy ő a magyar történelem egyetlen hadvezére, aki nemhogy háborút, de csatát sem veszített. Megkerülhetetlenségével még az is tisztában volt, aki eredetileg örökségének felszámolásával került hatalomra. I. András a pogány Vata ribilliójára támaszkodva lett király 1046-ban, de uralkodóként már hallani sem akart a régi idők visszahozásáról.

Későbbi korok gyanúsítgatása ellenére István nem csak idegenekkel töltötte fel udvarát. Akárcsak apja, a térítést megkezdő Géza, országát tudatos döntéssel Nyugathoz kötötte, de az ideérkező germán papok és lovagok ellenére az ország sosem vált német vazallussá. Nem ismerünk a király környezete ellen berzenkedő leírást sem. Ez azért is figyelemre méltó, mert utódja, a félig velencei (1038-1041 és 1044-1046 között uralkodó) Orseolo Péter udvarában háttérbe szorították a magyar előkelőket. A krónikás panasza szerint az uralkodó „fecskeként csivitelő itáliaiakkal" és „bömbölő németekkel" vette körül magát.

Szent István erős államának kultusza nemcsak az egymást váltó királyok és az előkelők körében volt meghatározó, de mítosza a jobbágyok között is hatott. Az 1437-es Budai Nagy Antal-féle erdélyi parasztfelkelés vezetői azt bizonygatták uraiknak, hogy Budán megtalálható a szent király által kiadott oklevél, amely szavatolja az ő rétegük jogait és kötelességeit. A dokumentum természetesen nem létezett, hiszen a XV. századi jobbágy-paraszti réteg még nem alakult ki István korában. De a történet jól mutatja, milyen mélyen gyökerezett az államalapító tisztelete a középkori társadalomban is.

Az évszázadok folyamán István emlékének ápolása, az államszervezési zsenijére való hivatkozás újabb jelentéstartalmakkal töltődött fel. Amint Bene Sándor irodalomtörténész, a Hol vagy, István király? című kötet szerkesztője tanulmányában megjegyzi, a középkori források az önálló magyar államot és egyházat megalapító uralkodót tisztelték Istvánban. Ez a kép módosult a XVII. század első felében, amikor az uralkodó újraéledő kultusza a nyílt politizálás irányába indult, s a magyar rendek önazonosságának fontos eleme lett. Hangsúlyossá vált a Mária védelmébe ajánlott Magyarország koncepciója, melynek még Habsburg-ellenes éle is volt. II. Rákóczi Ferenc külföldnek szánt röpiratában például Magyarországnak a békéhez való joga mellett Szent István törvényével is érvel.

Nem véletlen, hogy a XVIII. század végére a magyar rendekkel kiegyezni akaró Habsburg uralkodó, Mária Terézia maga is tett az első király tiszteletének előmozdításáért. Ő hozatta haza 1771-ben a Szent Jobbot az Adriaparti városállamból, Raguzából (a mai Dubrovnikból). 1764-ben kizárólag magyarok számára alapított magas rangú kitüntetést, a Szent István-rendet, melynek első nagymestere ő maga lett.

A germán asszony férje

Szent István állami és egyházi tisztelete a későbbi időkben sem vesztett fényéből. Még az 1848-49-es szabadságharc amúgy republikánus meggyőződésű miniszterelnöke, Szemere Bertalan is fontosnak tartotta, hogy a bukás idején menekítse a hagyományosan Istvánhoz kötött Szent Koronát (melyet végül Orsovánál ástak el).

István történelmi szerepével, államszervezői munkájával szemben az első komoly, ideológiai jellegű kritikák a XX. század elején születtek meg. Ezek paradox módon a szekularizációra is visszavezethetők: ekkoriban kezdett visszaszorulni a katolikus egyház, az István-kultusz legnagyobb ápolója. Ám a történelmi felekezetek súlyának gyengülésével sokan nem előre, hanem hátra, a kereszténység előtti hősi múltba akartak visszanyúlni. Ráadásul az első világháborúban győztes nyugati hatalmak trianoni diktátuma fényében utólag elvetendőnek tűnt minden, ami hazánkat ezen országokhoz kötötte. Így kerülhetett előtérbe a Szent István által felnégyeltetett Koppány mint az ősi magyar szabadság zászlóvivője - pedig róla a kutatás máig nagyjából annyit tud, hogy István helyett ő akart fejedelem lenni.

„A magyarságnak, mint fajnak, nagy történelmi szimbóluma nem a germán asszony férjének, Szent Istvánnak a jobbja: tragikus, örökké vérző szimbóluma a négyfelé hasított Koppány" - írta Szabó Dezső 1923-ban. A mai nemzeti radikális diskurzus minden elemét felvonultató, Kékesi álnevű szerző 1928-ban már egyenesen Koppány-féle szabadságharcról beszélt. E mozgalom - szól az érvelés - nem bukott el, mert magjából a „második évezred magyarságának újjászületése fog kikelni". A fordulatok rendre visszaköszönnek az Istvánt az „ősi táltos tudás megsemmisítésével" vádoló mai internetes és egyéb orgánumokban.
  Az István szentté avatásának 900. évfordulóján, 1938-ban tartott ünnepségsorozat újabb lökést adott az államalapító kultuszának, melynek politikai kifejeződése a „Szent István-i állameszme" volt. A területi revízió egyik teoretikusa, Teleki Pál ezen a Duna-medencét újra kitöltő magyar állam szervezését s kisebbségeinek adandó jogokat értette. Más jellegű aktualizálás kapott lábra a szocializmus idején: István neve elől eltűnt a szent jelző, s augusztus huszadika, az államalapító ünnepe az új kenyéré és az alkotmányé is lett. Bár a kezdeti harcos ideológiai töltet eltűnt, s idővel Szent István pragmatista politikus, afféle középkori Kádár János lett, a közéleti értelmezések sokszínűségének lehetőségét a rendszerváltás hozta vissza. Azóta ki-ki vérmérséklete szerint használhatja az államalapító örökségét. Annak alátámasztására, hogy hazánk Mária országa, hogy Európa szerves része, hogy - a korábbi vármegyerendszer mintájára - ideje volna régiókat kialakítani. Vagy éppen annak alátámasztására, hogy múlhatatlanul szükséges az idegenek befogadása.

www.hetivalasz.hu

 

 

Kapcsolódó cikkek

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld