Címlap Kultúra A zene minden fölött
A zene minden fölött PDF Nyomtatás E-mail
2008. október 12. vasárnap, 20:44
Fischer Ádám fő-zeneigazgatóként való föllépése után látszik már a fény az alagút végén. A fővárosi dalszínház pulpitusára először lépő karmester, a Fidelio évadnyitó bemutatóján rég nem látott magaslatra juttatta az Opera művészi együttesét. Gótikus katedrálisok monumentalitását idézi Beethoven örökbecsű műve. Hatalmas tömbökből épült, de részletfinomságokban gazdag csipkézet díszíti. A Fidelio a forradalmi hősök eszméinek győzelmét ünnepli, amiként az igazságért küzdő, halálra szánt politikai fogoly, Florestan pokolbéli szenvedéseit és kiszabadulását teszi operájának tárgyává Beethoven. A zenedráma heroizmusa, szimfonikus univerzuma pazar lehetőségeket kínál a karmesternek és a zenekarnak, ideális ünnepi nyitódarab. Ám annál hálátlanabb feladatot jelent a rendezőnek, hiszen szövege csupa avítt szólamot tartalmaz (Bouilly darabja nyomán J. Sonnleithner írta, Fr. Treitschke átdolgozta, amin sokat csiszolt Mesterházi Máté verses fordítása), dramaturgiai gyengéi meg végképp próbára teszik a színrevitelére vállalkozót.



Kovalik Balázs metaforikus képekbe sűrítette a történések lényegét, atmoszféráját. Illusztratív módon közelített a zeneműhöz: képzőművészeti képzettársítások uralják a színpadot. A monumentalitás diktálta Kovalik és Angelika Höckner díszlettervező hatalmas, négyszintes betontömb színpadképét, a börtön sivár, riasztó színhelyét. Lépcsőzetes síkjain szimultán zajlanak a külső-belső történések. Belső (is), mert a férjét kereső, majd börtönéből kimentő Leonora figuráját szokatlan módon megkettőzi a rendező, s a börtöngondnokot megtévesztendő, fiúruhába bújt, Fidelióként bemutatkozó fiatalasszony "dublőre" egy fiatal színész, Horváh Virgil szótlanul játssza végig a szerepet, miközben a "valódi" Leonora megtestesítőjeként vérvörös ruhájában Szabóki Tünde énekli az adott érzelmeket, belső történéseket megszólaltató áriákat a színpad legalsó szintjén. A lélek megannyi húrján, árnyaltan, magas fekvésekben is tiszta íveléssel. Fájdalmasan megindító, amikor maga is belép a cselekménybe: a földalatti cella mélyén, a szabadulás pillanatában, Florestan a fölötte lévő szintről – a cellaodúból – az alsó síkról fölágaskodó Leonora karjaiba borul.



Az előadás bővelkedik a hasonlóan expresszív, szép képi momentumokban, amelyeket a megtáltosodott zenekar már-már földöntúli kifejező erővel sugall. Talán ezért is folyamodott Kovalik a szenvedéstörténet asszociatív jelzéseihez, illetve, a képzőművészetből ismert remekek statikus megjelenítéséhez (Pieta, Könnyező Madonna, Goya-sorozat stb.). A kereszt alatt roskadozó Krisztus-Fidelio, a Veronika-kendő, amit átnyújtanak, a lüktetően világító szívű Krisztus, a csillagfüzéres Mária: falusi templomok rusztikus szobrait asszociálják. A szöveg sok utalást rejt a hősök hitére, a reményt élteti; Halleluja! a szabadulást követő, magasztaló ének a fináléban: "Urunk, Te igaz bíránk vagy, / el nem hagysz!"



Beethoven remekén dőreség számon kérni a dramaturgiai gyarlóságokat; igaza van Fischernek, amikor karmesterként az absztrakt rendezés mellett teszi le a voksát. Kovalik nem marad adós, Leonora víziójaként, álombéli, szeszélyes képzőművészeti mozaikok egymásmellettiségében és egymásutániságában jeleníti meg az operát. Merőben más nap alatt fogant viszont a guantánamói fogolytáborra utaló, vörös csuklyás, uniformisos, géppisztolyos őrök és a sétára kísért, fehér rabruhás foglyok jelenete a börtön udvarán, mint a naiv biblikus vonulat, vagy a fináléban ezerféle hétköznapi öltözékben, szivárványszínű kavalkádban összesereglő "emberiség" zárókórus-jelenete. Mi tagadás, a rendezés nem egy ízben kiagyaltnak, erőltetettnek, ellentmondásosnak tűnik, ami gyengíti a koherenciát és a vizuális kifejező erőt. A rabok kórusának zenei teljesítménye annál megrendítőbb.



A főszereplő kétségkívül a zenekar. Fischer Ádám (Mahler nyomán) az utolsó kép elé behozta a III. Leonora-nyitányt, ami szűnni nem akaró ovációra késztette a közönséget: kifinomultságában frenetikus volt.



Az Ybl-palotában, a főszerepben debütáló Szabóky Tünde Leonorája az előadás legjobbja, a vendég Thomas Moser (Florestan) lélekkel énekelt, ám nyaktörő áriájában sajnos nem brillírozott, Friedemann Kunder (Rocco) karakteres szerepében meg éppenséggel színtelennek tűnt; Perencz Béla (Pizzaro) is lehetett volna démonibb, hisz ő a "főgonosz", Bretz Gábor (Fernando) megnyerő villanás az előadásban, Váradi Zita (Marzelline) szép hang birtokosaként életteli figurát alakít.



Az Operában ezúttal – mindenek fölött – a beethoveni zene győzött.

Forrás: Magyar Hírlap
 

Kapcsolódó cikkek

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld