Címlap Kultúra Hol van Urderián Traján?
Hol van Urderián Traján? PDF Nyomtatás E-mail
2008. október 12. vasárnap, 20:42
"A magyar nyelvtanítás célja, mint azt az 1907. évi XXVII. t.-c. 19. §-a előírja, a nem-magyar tanításnyelvű népiskolában az, hogy a nem-magyar anyanyelvű gyermek a népiskolában a magyar nyelvet annyira megtanulja, hogy a IV. évfolyam bevégeztével gondolatait magyarul élőszóban és írásban érthetően ki tudja fejezni. E cél elérését a direkt módszer segítségével kell biztosítani. Magyar beszélgetéssel, magyar olvasmánnyal, magyar írásbeli dolgozatokkal és magyar nyelven vezetett iskolai foglalkoztatással és játékkal."

Ennyi és nem több volt a feladatuk a népiskolai tanítóknak azt követően, hogy az uralkodó 1907. június 2-án szentesítette a nevezett törvénycikket - amelyet beterjesztője után hamarosan csak Lex Apponyiként ismert mindenki. Ez a feladat azonban tetemes súlyként nehezedett mindazokra, akiknek a végrehajtás tiszte adatott. Ezt a következtetést kell legalábbis levonnunk abból a tényből, hogy a "Tanterv az államsegélyt élvező nem-magyar tanításnyelvű népiskolák számára az 1907. évi XXVII. t.-c. 20. §-a alapján" című vaskos kötet egy szamárfülesre koptatott példányban maradt ránk, s lapjai közt még az egykori tulajdonos és más tanítók közti élénk szakmai levelezés dokumentumai is fennmaradtak. Egy bizonyos Lángh Mihály például azt írta a címzettnek Léváról 1907. november 29-én: "Épen most tanítom a II. osztályban az írva-olvasási dolgokat. A könyvet bemutatom tanítványaimnak s megvételét is ajánlom".


A tanterv egyébként körültekintő volt és részletes. Szerzője 138 oldalon át sorolta, miképpen véli kihasználhatónak a gyakran egyetlen osztályban hat évfolyamot oktató, mindössze egy tanító gondjaira bízott népiskolák szűkös időkeretét a magyar nyelv minél alaposabb megismertetésére. Leszögezte: az első négy hétben, amikor a gyermek még csak ismerkedik az iskolával, hagyni kell, hogy anyanyelvén szerezzen némi helyismeretet és biztonságot. Utána aztán a nap minden helyzete, az összes tárgy és minden témakör szolgáltathatott arra jó apropót, hogy bővüljenek a szlovák, ruszin, román, szerb és német kisdiákok magyar nyelvi ismeretei.


A segédlet újra és újra felhívta a figyelmet: akkor lehet a leghatékonyabb a munka, ha a magyar nyelv gyakorlására szánt időkeretben új ismeretet nem tanítanak a gyereknek, az anyanyelven elsajátítottakat azonban mihamarabb átismételtetik az államnyelven is. A tanultak rögzítésében pedig sokat segíthet a szemléltetés, a beszélgetés tárgyának alapos körüljárása, lehetőség szerinti megérintése, de legalább képen való megtekintése. Az egymást követő évek ismeretei természetesen egymásra épültek. Első elemiben a köszönés, az egyszerű kérdések és válaszok, a családdal kapcsolatos szavak kerültek terítékre, köztük a családi és keresztnév magyar formában való használata. A könyv példamondatokat is közölt: "János, állj fel! Péter, hol a papír? Hol van Urderián Traján? Itt van Negru Borbála?"


Másodikban már jöhettek a tágabb környezet kifejezései. Így a templom és az istentisztelet szavai (toronyóra, sekrestye, ájtatos imádkozás, harangozó), a község és lakói, utóbbiak leírása anyanyelv, foglalkozás és vallás szerint. A tanmenet tanácsokat adott arra nézvést, hogy lehet alaposan kihasználni az időt a szóbeli és az írásbeli feladatok elvégzésére. De azt is leszögezte: "A törvény nem kötelezi ugyan a nem-magyar tanításnyelvű iskolában működő tanítót arra, hogy tanulóival az órarendben meghatározott órákon kívül is (pl. a gyülekezés idején, az egyes órák közé eső szünetek alatt, a gyermekek elbocsátásakor) magyarul beszélgessen, őket magyarul megszólítsa, figyelmeztesse, utasítsa stb., de jól teszi, ha munkájának foganatosabbá tétele végett ezeket az alkalmakat is felhasználja a magyar beszéd gyakorlására. Semmiképen sem lehet a gyermek anyanyelvének kárára, ha az iskolába érkezéskor magyarul is köszön, a gyülekezés idején és a szünetekben magyar rigmussal, mondókával, versikével, dallal járó munkákat és játékokat is végez, s a testgyakorlatokhoz magyar vezényszavakat is használ".


A tanító, ha maradéktalanul betartotta a tanterv előírásait, a hatodik elemi végére nemcsak arra tette képessé a tanítványait, hogy a Magyar Királyság államnyelvén megfelelő kiejtéssel és biztos szókinccsel társalogjanak, hanem állampolgári öntudatukat is megfelelő formába öntötte. A végzősök ekkorra végigvették a történelem főbb eseményeit: Árpád népe, a magyar királyság megalapítása, a magyarok szerepe a Habsburg-ház hatalmának megerősödésében, Mohács, nemzeti önvédelem, a nemzeti élet ébredése 1825-től és a nemzeti állam kialakulása Széchenyi és Kossuth által. (A segédlet külön hangsúlyozta a célt, miszerint "a gyermekek érezzék meg a tanításból a nemzeti érzésnek, a hazaszeretetnek, a polgári erényeknek és az együvétartozás érzelmeinek nemesítő erejét".) Magyarul is megtanulták a községi közigazgatás rendjét, a telekkönyvi ívek rubrikáit és a katonai behívó szövegét, megismerték a cselédtörvény előírásait és a közegészségügy olyan alapfogalmait, mint a védhimlőoltás és az élelmiszer-hamisítás.


Nem is mutatja sokkal több, hogy maga a törvényalkotó sem volt egészen biztos benne, tankönyvszerűen fog-e menni mindez, mint egy rövid utalás, miszerint a tanítónak "fegyelmi kötelessége" a magyar nyelv elsajátíttatása. A tanterv szövegezője azonban szívesebben pengetett lelki húrokat. Mint írta, "a magyar nyelv tanításának sikere elsősorban a tanító egyéniségétől függ. Hogy az iskolában boldogúlhasson, meg kell magát szerettetnie a néppel. Akiben a nép bízik, azt szívesen követi. Győzze meg róla a tanító nemcsak szóval, hanem a maga példájával is a benne bízó lakosságot, hogy a magyar beszéd ismerete mennyire hasznos és szükséges".


A lex Apponyi bevezetése hatalmas erőkkel kezdődött el 1907-ben. Bár megvoltak a maga előzményei - például már 1879 óta kötelező volt a nem magyar tannyelvű iskolákban is "rendes tárgyként" tanulni az államnyelvet -, az a rendelkezése, amely ott, ahol a tanulók legalább fele magyar anyanyelvű volt, tanítási nyelvvé automatikusan a magyart emelte, meglehetős sebességgel rendezte át az ország iskolahálózatát. A magyar tannyelvű elemik száma 1880-ban még 7342 volt, 1914-ben már 13608; a más nyelvűeké viszont 6093-ról 3321-re csökkent. Ami persze nem meglepő, ha tudjuk, hogy a világháború előtti években az ország területén 44 magyar nyelvű tanítóképzőre egy német és hat román jutott, a szlovákoknak és a ruszinoknak pedig egyáltalán nem volt ilyen intézményük.


Ami a végeredményt illeti, a statisztikák adatai azt is elég világosan mutatják. 1880 és 1910 között 14-ről 23 százalékra nőtt azok aránya, akik kétnyelvűnek vallották magukat Magyarország határain belül, és 45-ről 54,5 százalékra azoké, akik a magyart nevezték meg anyanyelvükként.



Forrás: Népszabadság
 

Kapcsolódó cikkek

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld