Címlap Kultúra Kisebbségi alternatívák Nyugat Európa kelta régióiban a XXI. század hajnalán /2. rész/
Kisebbségi alternatívák Nyugat Európa kelta régióiban a XXI. század hajnalán /2. rész/ PDF Nyomtatás E-mail
2008. szeptember 17. szerda, 21:27
III. Kelta öntudat az Egyesült Királyságban


A legnagyobb számban az Egyesült Királyságban élnek kelta kisebbségek. Helyzetük több szempontból is különleges. A rendszerint periférikus területeken élő őslakosok hosszú ideig semmilyen önkormányzattal nem rendelkeztek. A XX. század végén – nagyjából egy évszázaddal a nacionalizmus térnyerését követően – a Brit-szigeteken sajátos és újszerű megoldást választottak a hatalommegosztásra. Ez a devolúció, mely valójában hatalomátruházást jelent.

A Brit-szigeteken az itt tárgyalt hét nyugat-európai kelta nemzet közül öt van jelen. A megosztott Ír-sziget északi részében az írek, az Ír-tenger közepén elterülő különálló szárazföldön a man-szigetiek, északon a skótok, továbbá a walesiek és a cornwalliak.

A nyugat-európai típusú többnemzetiségű állam működésének egyik legjobb példáját az Egyesült Királyságban figyelhetjük meg. A skót, a walesi és az északír problémák megoldására tett kísérletek mintául szolgálhatnak a többi európai állam, nemzet számára is.


Alkotmányosan az Egyesült Királyság manapság egységes állam, egy szuverén parlamenttel és kormánnyal. Az 1990-ben alkotott devolúciós szabályok alapján az Egyesült Királyságot alkotó országok korlátozott önkormányzati jogokat kaptak, amelyeket a Westminsterben székelő Brit Parlament módosíthat, megváltoztathat, szélesíthet, vagy megszüntethet.


1. Őslakosok és telepesek Észak-Írországban


Az Egyesült Királyság integráns részét képező Észak-Írország megosztott társadalommal rendelkezik, melyben két népcsoport különböző identitással és lojalitással bír. A tartomány többségét alkotó, önmagukat briteknek nevezők az egész szigeten már kisebbségnek számítanak. Többségük a tartományt továbbra is az Egyesült Királyság részeként látná szívesen, míg az itt élő ír kisebbség az Írországgal való egyesítést kívánja, de legalább valamiféle ír vezetésű önkormányzati rendszer létrehozását óhajtja.

A normannok 1169-es írországi partraszállása óta az angol jelenlét folyamatos az Ír-szigeten, a hat északi grófságban pedig még ma sem ért véget. A jövevények megjelenése előtt Írország független volt, népe Európában az elsők között vette fel a kereszténységet, saját, kelta (gael) nyelvű irodalmat, virágzó kultúrát teremtett. A telepesek kezdettől fogva elkülönültek az őslakosoktól, elsősorban a sziget északkeleti részét szállták meg. Az angol államhatalom a későbbiekben mindig gondosan ügyelt arra, hogy a jövevények ne olvadjanak be a lakosság többségét kitevő ír nemzetbe.

Az évszázadok során brit uralom alatt álló sziget lakói a XVIII. század végéig hol több, hol kevesebb autonómiát birtokoltak, azonban sohasem nyugodtak bele függetlenségük elvesztésébe. Az ellenállás során kibontakozó erőszakos konfliktusok így mindennapossá váltak.

Írország, az Ír-sziget felosztására 1920-ban került sor (a Government of Ireland Act alapján), s ez jelentette a függetlenségi mozgalom első, nagy eredményét. (1916-ban történt először a köztársaság kikiáltása, ám a „húsvéti felkelést” az angol csapatok leverték). Az 1920-as kompromisszum értelmében az Ír-sziget, túlnyomó részt katolikusok lakta grófságaiból megalakult az Ír Szabadállam, domíniumi státusszal, míg Ulster tartomány maradék hat protestáns körzetből létrehozták Észak-Írországot, mely az Egyesült Királyság része maradt. Ezt követően Észak-Írország relatív önkormányzatiságot, autonómiát kapott. Önálló parlamenttel (a Stormont, ötvenfős alsó- és huszonhat fős felsőházzal), saját kormánnyal és törvényekkel rendelkezett. Az ír-sziget kettéosztása után Észak-Írországban a protestáns többség politikai fölénye rövid időn belül politikai egyeduralommá vált. A katolikusokat fél évszázadon keresztül súlyos diszkriminációk érték.


a. Törésvonalak Észak-Írországban


Észak-Írországban (Ulster) négy fő társadalmi törésvonal osztja meg és különíti el egymástól a két népcsoportot.

Az alig tizennégyezer négyzetkilométernyi területen élő másfélmilliós lakosság ötvenhét százaléka protestáns, míg negyvenhárom százalék katolikus vallású. A két csoport között mobilitás szinte alig létezik. A két nagy közösség eltérő vallása csupán a konfliktus egyik jellemzője, nem pedig annak kiváltó oka. Az írek többségében katolikusok, fölvállalva a kelta (gael) eredet és kultúra örökségét. A britek általában a protestáns egyház valamelyik ágához tartoznak. A protestáns közösségtudat lényegében csak a katolikusokkal szemben jelenik meg. Egy táborba pusztán a katolikusok ellensúlyozása miatt tömörülnek. Az északír kérdés azonban politikai természetű, következésképpen nem felekezeti vonatkozásait kell vizsgálni.

Nagyobb hangsúllyal bír a két csoport etnikai elkülönülése, amely inkább csak történelmileg értelmezhető. Sokáig a szigeten csak egy, az ír nemzetről beszéltek, azonban mára a katolikus kisebbség egész Írországgal közös kultúrára hivatkozva önmagát írnek, míg a protestáns többség pedig a Nagy-Britanniához tartozás hangsúlyozása érdekében magát britnek nevezi. Az államnemzet és a kultúrnemzet fogalma tehát összekeveredik Ulsterben.

Az észak-írországi protestánsok „nemzettudata” ma is a brit birodalmi tudat. Önmagukat nem hódítónak, hanem civilizátoroknak tekintik. Szellemi hazájuk London, politikai felfogásuk konzervatív, a világ minden brit alattvalója közül ők ragaszkodnak legjobban az uralkodóhoz. Koronahűségük nem politikai kérdés, hanem önazonosságuk legfőbb tartópillére – az utóbbi néhány száz esztendőben kiderült, hogy jelenlétük a kormányozhatóság egyetlen biztosítéka London északír politikájában. Az egykori telepesek szívesen is vállalják ezt a történelmi szerepet. Ennek köszönhetően válhatott a nyilvánvaló ellentétből elhúzódó erőszakos konfliktus és polgárháború.

A római katolikus íreknek a telepesekkel ellentétben van valódi nemzeti identitásuk, amelynek a közös haza és történelem, az évszázados függetlenségi harc az alapja. Az észak-írországi írek nemzettudatának legfőbb formálója a katolikus egyház, amely – amint kisebbségi helyzetben oly gyakori – egyúttal politikai tényező is.

Csakugyan politikai vetülete van a szociális különbözőségeknek is. A több évszázados brit megszállás egyfajta gazdasági értelemben történt alávetettséget okozott. Ezért a katolikus őslakosok hosszú időn keresztül nem csak a politikai elitből, hanem a gazdasági vezetőrétegből is kiszorultak. Ennek, valamint a fegyveres ellenállás következményeként napjainkban még mindig az alsóbb és középosztálybeliek adják az írek jelentős hányadát. A brit közösség szociális szempontok alapján való megosztottsága már nem mutat ennyire torz képet. Mindezt az a tény is megerősíti, hogy Észak-Írországban az írek körében kétszeres a munkanélküliség a többségi britekhez képest.

A két közösség mindezek mellett politikai értelemben is megosztott, ezért azon fogalmak alkalmazása ajánlott, amelyek legszemléletesebben jelzik a két közösség eltérő akaratát. Így a protestáns oldalra az unionista (lojalista), a katolikusra pedig a köztársasági elnevezés tűnik a legmegfelelőbbnek – politikai frazeológiaként. Ez a két meghatározás kifejezi a Nagy-Britanniával való unió fenntartásának, illetve a köztársaság megteremtésének az óhaját. Az is fontos szempont, hogy politikai pártok, kulturális szervezetek és fegyveres csoportok maguk is alkalmazzák az adott elnevezéseket.

Az ír unionista szervezetek ideológiai identifikációjukat a hagyományos baloldalról merítik. Ennek egyik oka az angol monarchiával ellentétes köztársaság-eszmény. Az ír ellenállás tradíciói ugyanis a Brit Királysággal való ellenállásból következnek, mely így egybefonódott a republikanizmussal. A XX. század elején az ír függetlenségi mozgalom egyértelműen baloldali dominanciával bírt. Ezért az angol mintával ellentétben más államforma-ideált tartott megfelelőbbnek – a köztársaságot. Ennek további oka még a XX. század elejének meghatározó függetlenségi harcosainak (Padraig Pearse, James Connolly) baloldali szemlélete. A modern egyesítési mozgalmak ugyanis a fiatal ír államot vezető nagy elődök törekvéseit olykor saját programpontjaikba is beleillesztik.


b. Eltérő politikai-jogi felfogások Ulsterről


Az Ír Szabadállam 1937-es alkotmányának második és harmadik cikkelye egységes nemzeti területként határozta meg az Ír-szigetet. A mindenkori ír kormánynak alkotmányos kötelessége lett az ír nemzet – nem létező – politikai és közjogi egységének fenntartása. Ezzel szemben az Ulsterről vallott brit felfogás 1920 után is Nagy-Britannia „integráns részének” tekintette a területet. A XX. század második felében londoni álláspont szerint Ulster „alkotmánya” az 1920-as Írország kormányzásának törvénye, melyet az idők folyamán számos kiegészítéssel módosítottak. Szerintük ez a függetlenedés után továbbra is vonatkozott az északi grófságokra. Észak-Írország államfőjét, a brit uralkodót kormányzó képviselte az országrészben. A helyi törvényhozói hatalom, a kétkamarás Stromont parlamentként működött. Hatásköre erősen korlátozott volt, számos kérdésben – pl. külpolitika, kereskedelem, önálló pénz – nem hozhatott döntést. Észak-Írország nem birtokolta saját bevételeit és adóit sem. A hat grófság kormánya nem állíthatott fel önálló hadsereget, de a brit helyőrségek változatlanul itt állomásoztak. Az 1921. június 22-én megnyitott északír parlament kezdettől fogva a többségi közösség érdekeit szolgálta.

A második világháborút követő brit dominancia a konfliktus eszkalálódását jelentette. 1968-ban a francia és amerikai diáktüntetések hatására Észak-Írországban is különböző emberjogi mozgalmak alakultak, melyek minden állampolgár számára egyenlő jogokat követeltek. A következő évben az ír republikanizmus kettévált: a függetlenségért küzdő Ír Köztársasági Hadsereg két szárnyra bomlott; egy „hivatalos” és egy „ideiglenes” szárnyra. Az előbbi egy forradalmi szocialista köztársaságban kívánta egyesíteni a két országrészt. A másik szárny (a „provók”) azt vallották, hogy terrorral kell kikényszeríteni a brit csapatok távozását Észak-Írországból, s csak így lehet megvalósítani később az egyesülést.

Az 1968 utáni északír konfliktus legfeltűnőbb és legdrámaibb megnyilvánulása a politikai célú erőszak. Az 1968 óta Észak-Írországban tapasztalható politikai célú erőszak az Ír-szigeten dúló erőszakos konfliktus több évszázados hagyományának folytatása volt, immár egyre szervezettebb formában és jobban felszerelt paramilitáris alakulatokkal. Válaszul erre a protestánsok is megszervezték a maguk félkatonai csoportjaikat.


c. Az északír békefolyamat


Az erősödő erőszakos események egyik következményeként 1972-ben a brit kormány feloszlatta a stormonti parlamentet. Ez fordulópontot jelentett az északír kormányzás történetében. Ezt követően az autonómiának vége szakadt és a következő évtizedekben közvetlenül Londonból kormányozták a tartományt (Direct Rule).

Ebben az időszakban a konfliktus által követelt halálos áldozatokért különböző módon, három fő csoport felelős. Majdnem az áldozatok fele a Provisional IRA számláját terheli. A konfliktus korai szakaszában a „hivatalos” IRA is aktívan részt vett az erőszakban. Belőlük vált ki egy csoport, az INLA (Irish National Liberation Army), amely ismert közszereplők meggyilkolására szakosodott. A különböző lojalista szervezetek a halálesetek harmadáért felelősek. A legaktívabb csoport az Ulster Volunteer Force (UVF), továbbá az Ulster Defence Association (UDA), mely utóbbi a betiltás elkerülése érdekében Ulster Freedom Fighters (UFF) fedőnév alatt működnek. A harmadik oldal, a biztonsági erők – ide tartozik a brit hadsereg, az Ulster Defence Regiment (UDR), valamint a Royal Ulster Constabulary (RUC). E szervezetek felelősek a legkevesebb áldozatért.

Az ír-angol együttműködés csak 1985-ben kezdődhetett meg az északír béke érdekében. 1990 és 1993 között a brit kormány titkos tárgyalásokat folytatott az IRA-val. Ennek eredményeképpen 1994. szeptember 1-jén az IRA tűzszünetet hirdetett. 1994. októberében a protestáns unionista szervezetek is csatlakoztak az IRA által meghirdetett tűzszüneti megállapodáshoz. A béke azonban csak viszonylagos volt. Kisebb összecsapások továbbra is zajlottak a két tábor között.

1997 tavaszán Nagy-Britanniában a munkáspárti Tony Blair, míg Írországban a jobbközép Fianna Fáil győzelmével választások történtek. Ez az esemény új dinamikai feltételeket, és szemléletet adott a békefolyamatnak. 1997-ben az új ír és brit kormányok a válság békés rendezése mellett tettek hitet. Nagy-Britanniában a munkáspárti Tony Blair meggyőző fölénnyel nyert. E fölény pedig azt jelentette, hogy a brit kormánynak már továbbra nem volt feltétlenül szüksége az unionisták támogatására. Míg korábban a kistöbbségű Major-kormány életképtelen volt a Sinn Féin részvételét ellenző és az IRA lefegyverzését követelő északír unionisták nélkül, addig Blair olyan erős kormányzati többséggel rendelkezett, hogy a belfasti protestánsok szavazatai nélkül is többségben tudott maradni.

Ennek köszönhetően 1997. júliusában az IRA felújította az 1994-es tűzszünetet. A béketárgyalások 1997. szeptember 29-én kezdődnek meg, ahol ezúttal már a sziget egyesítését fő feladatának tekintő republikánus párt, a Sinn Féin is ott lehetett.

Decemberben Tony Blair fogadta Gerry Adams-et, a Sinn Féin vezetőjét, azonban zavargások törtek ki Londonderry-ben. A következő év januárjában protestánsok merényleteket követtek el katolikusok ellen. Ám ennek ellenére 1998. áprilisában mégis létrejött az északír béke-megállapodás (a „Nagypénteki Megállapodás”). Május 22-én ezt a béke-megállapodást népszavazás is jóváhagyta.


d. A Nagypénteki Egyezmény és következményei


1998 nyarán nemzetgyűlési választások zajlottak Észak-Írországban. Az első a protestáns Ulsteri Unionista Párt (UUP), a második a mérsékelt katolikus Szociáldemokrata és Munkáspárt (SDLP), a harmadik pedig a Sinn Féin lett. Belfastban ezt követően kvázikormány létesült. 1999. áprilisára kiderült, hogy csúszik a Nagypénteki Megállapodás végrehajtása, melynek oka az volt, hogy az IRA továbbra sem volt hajlandó leadni fegyvereit. 1999. júniusára nyilvánvalóvá vált, hogy a békefolyamat megtorpant. Ám 1999 végére a UUP elfogadta a Sinn Féint, mint politikai partnert, miután az IRA ígéretet tett arra, hogy megkezdi a tárgyalásokat fegyverei letételéről. Megalakulhatott az északír kormány. A miniszterelnök David Trimble, az UUP vezetője lett.

Az 1998-as nagypénteki megállapodás de jure és de facto is véget vetett a harmincéves polgárháborúnak. Egyfelől sikerült kialakítani Észak-Írország új alkotmányos, politikai kereteit, és az érintett felek – a két kormány és Észak-Írország politikai pártjai – minden vita ellenére tiszteletben tartják a történelmi megegyezést. A megállapodás, mint rendezési terv a következőket foglalta magában: egy – bizonyos területeken önállóságot élvező – északír nemzetgyűlés és egy kvázikormány létrehozását, garantálta a tartományban kisebbségben lévő katolikusok jogait, valamint különféle koordinációs intézmények létrehozását irányozta elő mind Írország (Az Ír Köztársaság az Észak-déli Minisztertanácson keresztül beleszólást kapott Észak-Írország ügyeibe) és Észak-Írország, mind pedig Nagy-Britannia, Írország és Észak-Írország kapcsolatában. Az egyezmény létrejötte érdekében mindkét ország különböző engedményeket tett: a belfasti katolikusok „átmenetileg” lemondtak az Ír-sziget újraegyesítéséről, a protestánsok ígéretet tettek a katolikusokat diszkrimináló intézkedések felszámolására, Dublin és London pedig úgy módosította országa alkotmányát, hogy Észak-Írország Írországhoz való csatlakozását mindketten egy szabad északír referendumhoz kötötték. Az Észak-Írország státuszáról szóló többségi referendum jelenleg a protestánsoknak kedvez.

A Nagypénteki Egyezmény végrehajtása, vagyis a megállapodásban foglalt intézmények működése még nem folyamatos. Az 1998 óta eltelt időszakban három helyi parlamenti választás zajlott le Ulsterben. A Stormont működését négy alkalommal felfüggesztették (2000. február 11. – május 30.; 2001. augusztus 10. (24 órára); 2001. szeptember 22. (24 órára); 2002. október 14. – 2007. május 7.).


e. Hatalommegosztás Ulsterben


Az Északír Nemzetgyűlés (Norhern Ireland Assembly, írül: Tionól Thuaisceart Éireann) törvényhozói, valamint a végrehajtó testület megválasztásának jogkörével rendelkezik. A miniszterelnök személyét (First Minister) és helyetteseit a választópolgárok közvetlen módon választják, míg a többi minisztert a parlamenti pártok jelölőbizottságai választják. A Stormont az átruházott ügyek felett gyakorol autoritást. Ezeket az ügyeket a skót és walesi példáktól eltérően nem törvényben sorolták fel, hanem inkább azok tartoznak ide, amelyeket a westminsteri kormány kimondottan nem tart fenn magának. A londoni kompetenciába tartozó ügyek egy része kizárólagos, míg más részük úgynevezett fenntartott jogkörök. A kizárólagos jogköröket azok az ügyek képezik, amelyek fölött mindenképpen London rendelkezik, s ettől eltérni nem lehet. A fenntartott jogkörök ezzel szemben a jövőben átruházhatók az Északír Közgyűlésnek.

A Nemzetgyűlés által hozott törvényeket csak abban az esetben lehet kihirdetni, ha az uralkodó jóváhagyta azokat, annak ellenére, hogy az uralkodó nem tagja a Nemzetgyűlésnek (míg a westminsteri parlament esetében igen). Ez azonban nem puszta formalitás, ugyanis amennyiben vélhető, hogy a törvény tartalma túllépi a Nemzetgyűlés hatáskörét, abban az esetben az Északír ügyekért felelős miniszter nem terjeszti azt az uralkodó elé jóváhagyásra.

A Nemzetgyűlés mellett kiterjedt hatalommal bír Észak-Írország Hivatal (Oifig Thuaisceart Éireann), mely a fenntartott jogköröket gyakorolja a tartományban. Az Észak-Írország Hivatal a Skócia és Wales Hivatalhoz hasonlóan a londoni kormány egyik osztálya. A Hivatalt az északír ügyekért felelős miniszter irányítja, és a Stormont épületében kap helyet. A londoni kormány által olyan fenntartott jogkörökért felelős, melyekbe általában bizonyos törvények, rendeletek, politikák és igazságügyi elemek tartoznak. Ha a Nemzetgyűlés működését felfüggesztik, abban az esetben a Hivatal veszi át a végrehajtói hatalom funkcióit, közvetlen irányítással (Direct Rule)


f. Észak-Írország jelene és jövőbeli lehetőségei


Az itt felvázoltakból látható majd, hogy Észak-Írországban a devolúció sokkal bonyolultabbnak és törékenyebbnek bizonyul, mint más országrészek esetében. Az Ír-szigeten az északi tartományok különválását követően 1921 és 1972 között az Északír Parlament (a Stormont) működésével törvényhozói devolúció valósult meg. A hetvenes évek elején felerősödő zavargások miatt azonban a brit kormány a Stormont feloszlatása mellett döntött, s az északír ügyek kezelését a Westminster közvetlen irányítása alá helyezte. A devolúció második kísérlete 1973-ban az első északír nemzetgyűlés összehívása volt, a testület azonban a feszült politikai légkörben öt hónap elteltével feloszlott. Ezek után skót mintára megalakult az Északír Hivatal (Northern Ireland Office), így negyed évszázadra adminisztratív devolúció érvényesült Észak-Írországban.


Észak-Írország kisebbségpolitikát érintő különleges státusát jelenleg a Nagypénteki Egyezmény által biztosított keretek adják. A tartomány helyzetét az 1998-as megállapodásban foglaltak határozzák meg. Az Egyezmény négy olyan fő elemet tartalmaz, amely egyedülállóan Ulsterben valósultak meg, mintát nyújtva ezzel más, hasonló jellegű konfliktus megoldására. Az első, és egyben legfontosabb elem a devolúció. A második világháború utáni egymást követő brit kormányok belátták, hogy engedményekre van szükség, s a politikai döntéshozatalt regionális szinten is meg kell valósítani. Erre a Munkáspárt 1997-es választási győzelme után kerülhetett sor. Az északír regionális törvényhozói és végrehajtó hatalom gyakorlatában a konszocionalizmus jelenik meg. Általában a súlyosan megosztott társadalmakra jellemző ez a hatalommegosztási forma, s ebben az esetben az unionisták és a republikánusok egyenlő képviseletéről és hivatalvállalásáról van szó (lásd feljebb). A kulcskérdésekben pedig súlyozott döntés vagy párhuzamos egyetértés (az ír és brit képviselők között) születik. Az Egyezmény harmadik eleme a határon átívelő kapcsolatok. Ez utóbbi az Ír-sziget egészének dimenziójában értelmezhető. A gyakorlatban az északír Nemzetgyűlés és az Ír Köztársaság parlamenti képviselőinek és más döntéshozóinak személyes kapcsolatát jelenti ez. Az északír nacionalista táborban egyfajta gazdasági spillover-t remélnek ettől, ugyanis Ulster gazdasági értelemben jelenleg jelentősen lemarad a sziget más régióihoz képest. Ennek az együttműködésnek a területei manapság a közlekedés, a mezőgazdaság és a kapcsolatok az Európai Unióval. Mindezeket az elemeket az angol-ír kormányközi szervezetek foglalják keretbe, intézményesített mechanizmust adva a jövőbeli együttműködésnek.

A tartomány jövőjével kapcsolatban azonban megoszlanak a vélemények. Sok szó esik arról, hogy a jelenlegi helyzet a radikálisokat erősíti. A lehetséges alternatívák pedig ezt támasztják alá.

Az egyesült Írország víziója a katolikus republikánusok körében kétségkívül népszerű. Észak-Írország beolvadása a független Köztársaságba nagy valószínűség szerint újabb fegyveres ellenálláshoz vezetne, immár a protestánsok részéről, így a háborús állapot az egész szigetre is kiterjedne. Az unionista britek inkább a Nagy-Britanniába történő teljes beolvadást fogadnák szívesen. Ebben az esetben az ír kisebbséget fosztanák meg eddig elismert státusától és a konfliktus valószínűleg polarizálódna az identitások mentén, britek és az írek között, még több erőszakot gerjesztve. Harmadik eshetőségként a független Észak-Írországot szokás említeni, viszont ez az elképzelés nem bizonyult mindeddig népszerűnek, s csak néhány lojalista munkásosztálybeli csoport tagjai szemében jelent valódi alternatívát. Olyanok tartoznak e csoportokba, akik eredendően nem brit identitástudattal rendelkeznek.

E három elképzelés él leginkább a köztudatban. Vannak azonban további alternatívák, amelyek szintén csak elméleti terepen léteznek. Ilyen az esetleges határmódosítás kérdése, amely azért nem bír támogatottsággal, mert a két népcsoport nem egy tömbben, hanem elszórtan (főként a nagyvárosokban keveredve) él. Felmerült még egy közösen irányított brit-ír döntéshozói szerv felállítása, amely kizárólagos szuverenitást gyakorolna, ám ez az elképzelés inkább a konfliktus befagyasztásához vezetne, semmint annak megoldásához. Sokan az Európai Unióhoz csatlakozástól várták az ellenségeskedés feloldását. Úgy gondolták korábban, hogy az európai állampolgárság egyfajta európai identitást alakít majd ki a nemzetiségi hovatartozáson alapuló önazonosság-tudat helyett. A határok átjárhatósága pedig a kereskedelem fejlődése szempontjából volt inkább jelentős, nem pedig a közösségépítésre gyakorolt hatása miatt. A régiók szerepéről alkotott kép is tévesnek bizonyult, hiszen nem alakult ki politikai értelemben egységes északír régió, vagy identitás sem. Ezen elképzelés sikertelensége önmagában hordoz egy vele teljesen ellentétes alternatívát. Ez a westminsteri közvetlen irányítás (Direct Rule) rendszere. Alkalmazásával inkább reformok jelennének meg a konfliktus kapcsán, nem pedig megoldás, amellett, hogy a most valamilyen szinten meglévő konszenzust is ellehetetlenítené. Ellentétben ezzel, hasonlóan az európai regionalizációs törekvéshez, amely a szubszidiarizmus is magában hordja, megjelent egy olyan elképzelés, miszerint a devolúció „alulról” is megvalósulhat. A közigazgatás még alacsonyabbra helyezése és a jelenlegi konszociális rendszer felmondása azonban igencsak megnehezítené az országrész kormányzását.

Nem utolsó sorban pedig vannak, akik a demográfiai mutatókra emlékeztetnek, arra a közismert tendenciára, miszerint a protestáns unionisták fogyatkoznak, a katolikus írek pedig gyarapodnak. Egy 2002 végén közzétett népszámlálás szerint az unionisták már csak ötvenhat százalékos többségben vannak, növekedési ütemük alapján a katolikusok néhány évtized alatt valóban felülkerekedhetnek. Ennek pedig egyenes következménye lehet a Nagypénteki Egyezményben biztosított népszavazási lehetőség kiaknázása, ezáltal pedig a brit uralom alatt álló tartomány kelta karakterének visszaállítása.

 

 

Kapcsolódó cikkek

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld