"Nálunk már nincs szabad hely, de üljön le, igyon egy limonádét" - kínál egy idős macedón úr, amikor bekopogtatok hozzá szállás után érdeklődve. Miközben hozza az üdítőt, a felesége eltűnik, majd pár perccel később mégiscsak mutat egy szobát. "A bátyámé, de átköltöztettük magunkhoz. Érezze otthon magát." Ilyen módon 10 euróért sikerült konyhás-fürdőszobás lakrészt bérelni a belváros külső peremén, a tóparttól 10 perc sétára. Mindezt a csúcsszezon közepén, a legforróbb nyári hétvégék egyikén. A vasárnapi buszra Szkopje felé már nehezebb volt följutni. A város és a környező vidék, az Ohrid-régió az UNESCO-világörökség része lassan 30 éve. A régióba tartoznak az albán határvidék kisebb-nagyobb ortodox templomai és kolostorai, Ohrid városa zegzugos utcácskái, a 10. századi fellegvár és persze maga a tó. Az Ohridi-tó kétségtelenül a Balkán egyik gyöngyszeme. A majd 300 méter mély vizében helyenként 20 méter mélyre lelátni, a víz mindig friss és kellemesen hűvös. Emellett több mint kétszáz olyan állatfajnak nyújt élőhelyet, amely kizárólag itt fordul elő. Hogy miért nem épült még köré a környezetet tönkretevő tömegturizmus, elég nyilvánvaló: a hegyek olyan meredeken esnek a tóba, hogy helyenként az utat is nehéz elvezetni a hegyoldalban.

Az albán oldal kevésbé hegyes, de őket nem is érdekli annyira a tó, hiszen van tengerük. A nemzetközi védelem és a viszonylagos elzártság ellenére az ökológiai bomba itt is ketyeg. Problémát jelent a lehalászás, az értékes partszakaszok miatt csökken a nádasok menynyisége, a folyamatosan bővülő tömegturizmussal járó part menti szolgáltatóipar és hajóforgalom szennyezi a tavat. Turistaként szerencsére még semmi sem látszik ebből. Egyelőre csak az édenkertet látjuk.