Címlap Kultúra Gyorsdemokrácia
Gyorsdemokrácia PDF Nyomtatás E-mail
2008. augusztus 24. vasárnap, 12:43

A felgyorsult - pontosabban: a globális piac részecskegyorsítójában felgyorsított - világban minden felgyorsul: természet és történelem, termelés és fogyasztás, munka és szórakozás, test és szellem, tudomány és művészet. Szinte az érzékelhetetlenségig.

A világnak már csak suhanását érzékeljük. Ahogy elsuhan mellettünk saját életünk mint kihasználatlanul hagyott "Nagy Lehetőség". Suhan a pénz, iramlik az információ, elillan képernyőről a kép.


Természetes dolog, hogy e gyorsuló világban a politikának is gyorsítania kell. A társadalmak egy-egy ilyen nagy gyorsítás után alig győznek lassítani. Születőben van a gyorsdemokrácia, a gyorskormány és a gyorsellenzék. Aki hatalomra kerül, a lehető leggyorsabban mondjon le. Ha meg mégsem mond le, akkor úgy kormányozzon, mint a villám. Olyan gyorsan, mintha már csak napjai lennének hátra. Mintha nem is kormányozna.


A demokráciát legjobban alighanem a demokrácia szűkítése, a hatalmat más hatalmakkal ellensúlyozó rendszer részleges vagy teljes leépítése gyorsítja fel. Gyorsaság tekintetében a demokratikus kormányzás sohasem tudta fölvenni a versenyt semmiféle parancsuralommal. Már Montesquieu felfigyelt a monarchikus kormányzatnak e nagy, jóllehet kétértelmű előnyére a köztársaságival szemben: "A monarchikus kormányzatnak - írja A törvények szellemében - van egy nagy előnye a köztársaságival szemben: minthogy az ügyeket egy személy vezeti, a végrehajtás gyorsabb." Csakhogy ez a nagy előny - az egyeduralom gyorsasága - igen könnyen még annál is nagyobb hátránnyá válhat, mivel a végrehajtásban "elsietéssé fajulhat". Hogy ez ne következhessék be - írja Montesquieu -, arról a törvények gondoskodnak. A törvényeknek tehát - legalábbis e tekintetben - az a feladatuk, hogy hátráltassák a végrehajtást, és ezáltal megóvjanak azoktól a hibáktól és bűnöktől, amelyek a korlátozatlan vagy féktelen hatalomból következnek. A törvények már az alkotmányos monarchiában is lassítsák a kormányzást. Innen nézve a leggyorsabb kormányzási forma nyilvánvalóan a zsarnokság, hiszen azt semmiféle törvény nem fékezi.


A folyamatok felgyorsítása persze a politikában sem mindig a szabad akarat azonnali érvényesítésének (magyarán: a politikai önkénynek) útjában álló (ergo: időrabló) törvények félretolását, megkerülését, átugrását (magyarán: a törvénytelenséget) jelenti. Ezen kívül is akadnak utak és módok a politikai folyamatok felgyorsítására. Az elérendő politikai célhoz vezető utat különféle - megengedett és meg nem engedett - eszközökkel lehet lerövidíteni. A globális versenypiacon (vagy legalábbis az oligarchikus klánok háborúiban) edzett politikai akarat hősei nem ismernek lehetetlent, és végtelenül türelmetlenek. Nemcsak kibírhatatlan időpazarlásként - legjobb éveik, drága életidejük elfecsérléseként - élik meg a politikai folyamatok békés és törvényes kifutásához szükséges időt, de egész eddigi élettapasztalatuk arra tanította őket, hogy nem szükséges, mi több: önsorsrontó őrültség kivárni vagy bevárni, amíg egy politikai helyzet belülről megérlelődik vagy az események maguktól gyorsulnak fel. Értelmetlenség három hosszú felvonáson át az események kulminációjára várni, amikor azt mi magunk már az első felvonásban könnyűszerrel kierőszakolhatjuk. De lássunk most néhány példát a demokrácia felgyorsítására helyi és nemzetközi szinten.


Tegyük fel, egy kormány széles körű és mélyreható reformokra szánja el magát (mellékes most, miért: önszántából-e, avagy a külső és belső körülmények szorítják rá a reformokra). Mivel pedig - és ezt is tegyük fel - a létfontosságú reformokat elődeik egyre csak halogatták, úgy vélik, az ország, melynek kormányzására vállalkoztak, elérkezett a huszonnegyedik órához: ugrania kell, különben kitöri a nyakát. Ergo: föl kell gyorsítani a reformokat. Tegyük fel végezetül még azt is, hogy ez a kormány a bornírtságig törvénytisztelő (mellékes most, miért: önszántából, elvi alapon, avagy rossz emlékű múltja, netán a megvesztegethetetlenül tiszta politikai ellenfél szorítja rá e pedáns törvénytiszteletre), vagyis a reformfolyamatot nem gyorsíthatja fel a törvények kiiktatásával vagy a demokrácia szűkítésével. Azzal próbálkozik tehát, hogy a szükséges reformok által - ha mégoly kismértékben és mégoly rövid távon is - megbolygatott, hátrányt, veszteséget szenvedett kisebb-nagyobb érdekcsoportokat, szakmai köröket, érdekvédelmi szervezeteket kiiktatja a reformfolyamatból, nem bocsátja hosszadalmas és bizonytalan kimenetelű előzetes társadalmi és szakmai vitára cselekvési programját - jószerével meg sem mutatja azt a társadalomnak -, nem teszi ki a "kis fájdalommal" járó "nagy ügyet" rosszindulatú gáncsoskodásnak, ostoba akadékoskodásnak, önző érdekek kisszerű ellenállásának, amire hiszen különben sincs már idő, ha a huszonnegyedik órában vagyunk. E gyorsítással akarják előbbre hozni a reformok édes gyümölcseinek leszüretelését és megkóstolását - lehetőség szerint még ugyanazon a kormányzati cikluson belül -, hogy aztán a kóstolást a választók elégedett csettintése és többségük kormánypártok melletti voksolása kövesse. Kell-e azonban mondanunk, mit hoz előbbre a reformfolyamatok civilizátori felgyorsítása? A reformok teljes kudarcát, a társadalom általános ellenszenvét, a félretolt, semmibe vett érdekcsoportok nekibőszülését és ádáz ellenállását, a reformokról mélyen hallgató politikai rivális népszerűségének égbe szökését, végül pedig még annak a - meglehet, önző pártpolitikai - számításnak a meghiúsulását is, amely a reformfolyamat felgyorsításától remélte a kormányzó párt hatalmon maradását.


De nemcsak a kormányzat oldalán jelentkezhet a felgyorsítás igénye. Az ellenzék is gondolhat egy nagyot. Gondolhatja például azt, hogy akik hatalomra kerültek - csalók, s igazában őhelyette kormányoznak. Az ő helyét, jogos helyét, örök helyét bitorolják. Márpedig egy ilyen, a hatalmat csak bitorló kormánynak túl sok az a négy év a hatalomban (már egy év, sőt, egy nap is sok!). Semmi értelme kivárni a következő választások eljövetelét, fel kell gyorsítani az eseményeket, előre kell hozni a választást. A nemzet felemelkedése és az ellenzék hatalomra jutása - e kettő - nem tűr halasztást, márpedig ennek útjában éppen a hatalmat bitorló kormány áll nemzetrontó reformjaival. Igazi, vagyis nemzeti "gyorsítókra" van szükség, akik eltávolítják a nemzeti felemelkedés felgyorsításának útjából a fékező erőket, azaz: a kormányt. Mármost mivel tudja az ellenzék meggyorsítani a kormány távozását és a hatalom megszerzését vagy visszaszerzését? Avval, hogy mindazokat a társadalmi erőket és mechanizmusokat, amelyeket a kormányzat a reformok felgyorsítása érdekében fékként, akadályként próbált kiküszöbölni a demokratikus döntéshozatal és végrehajtás folyamatából, az ellenzék a parlamentáris menetrend felgyorsításának, az előre hozott választások kiírásának, vagyis a kormányzat megbuktatásának szolgálatába állítja. Nem hagyja a kormányt kormányozni, se jól, se rosszul: ezzel azonban nem a kormány lemondását hozza előbbre, hanem az ország hanyatlását gyorsítja fel. A radikális reformprogramok kormányzati megvalósításának és a kormányzati hatalom ellenzéki megszerzésének felgyorsítása - a felvilágosult etatista és nemzeti etatista "gyorsítók" egyre ádázabb gyorsasági versenye - egy ponton túl önmagában is elegendő egy ország tönkretételéhez. Ám a demokrácia katasztrofális felgyorsításának ezek a helyi változatai leányálmok ahhoz képest, ami az egyes államok között zajló, a nemzetközi jog által szabályozott folyamatok felgyorsítása terén tapasztalható. Ezen a szinten ugyanis a politikai folyamatok felgyorsításának leggyakoribb eszköze a háború és a terror.


Ilyen-olyan elszakított vagy elszakadt régiók visszaszerzését, szakadár területek visszacsatolását a szuverén területi államok nemzetileg felgyorsult kormányai gyakran a tömeges fegyveres erőszakalkalmazás eszközével (magyarán: háborúval) próbálják felgyorsítani. És megfordítva: ilyen-olyan szakadárok, szeparatisták ugyanilyen gyakran véres terrortámadásokkal, túszszedő akciókkal, merényletekkel, partizánháborúval kívánják felgyorsítani az elszakadást vagy felgyorsítani az elszakadt terület szuverenitásának nemzetközi jogi elismerését.


Hasonlóképp igyekeztek egykor a "forradalom exportjával" - ténylegesen helyi polgárháborúk kirobbantásával és különféle terrorszervezetek anyagi és logisztikai támogatásával - a "világforradalmat" felgyorsítani a kommunista államok vezetői. A jelenben pedig így - a "demokrácia exportjával" - próbálják felgyorsítani a nyugati típusú liberális demokrácia világméretű győzelmét - a demokráciaellenes "banditaállamok", a nemzetközi terrort támogató diktatúrák ellen viselt fenyítőháborúkkal - a "zsarnokölő" demokráciák, élükön az Egyesült Államokkal. Akár hittek valaha is és hisznek most "szent elveikben" és meghirdetett céljaikban az "igaz ügy" ellenségeinek vesztére esküdt hatalmak - a kimúlt régiek az internacionalizmusban és kommunizmusban, a maiak a nemzetállam területi szuverenitásának sérthetetlenségében vagy a demokratikus szabadságjogokban -, akár pedig a pőre hatalmi önzés (a hidegháborús pozíciószerzés, a nemzeti érdek, a geopolitikai nyomulás, a nyersanyag-politikai biztonság, a belpolitikai bizalomvesztés) elleplezésére és legitimációjára szolgáltak és szolgálnak a fennen hirdetett elvek és célok, megvalósításuk felgyorsításának szóban forgó eszközei (polgárháborúk kirobbantása, etnikai tisztogatás, a demokrácia megsegítése bombázással, demokráciaépítés háborúval stb.) végső soron minden esetben a kitűzött célokkal és elvekkel éppen ellentétes eredményre vezettek. Az etnikai tisztogatással sikerült elérni, hogy a szeparatista területek örök időkre leváljanak a szuverén területi államtól, sőt, hogy de facto (és kivételképpen egy esetben immár de jure is!) saját területükön "saját államot" hozzanak létre; a demokrácia háborús úton való terjesztése pedig időtlen időkre elnapolta a demokrácia megteremtését a katonailag szétzúzott és ennek nyomán polgárháborús káoszba süllyedt államokban.


Összegzésképpen csak azt mondhatjuk: a politikai folyamatok és események vagy "maguktól" - a meghatározó társadalmi erők önmozgásának felgyorsulásától, illetve a társadalmi képzelőerő és tetterő felgyorsulásától - gyorsulnak fel, vagy pedig sehogy. Az események és folyamatok minden önkényes, következésképpen erőszakos felgyorsítása, a politikai célok eléréséhez vezető utak minden törvénytelen megrövidítése csak a társadalmi káosz folyamatait gyorsíthatja fel.



Forrás: Népszabadság
 

Kapcsolódó cikkek

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld