Címlap Történelem, múltidéző Börtönviseltek / Közülük egy (3. rész)
Börtönviseltek / Közülük egy (3. rész) PDF Nyomtatás E-mail
2006. január 30. hétfő, 16:04


1986-ban az Új Tükör általam nagyra becsült szerkesztője, Fekete Sándor, azzal jött oda hozzám, hogy a magyar kultúra akkori Mindenhatósága, Acél György is olvassa írásaimat, sőt mindjárt megírandó témát is javasolt számomra. Ugyanis a korábbi években együtt ült a börtönben Nagy Pál Jenővel, az Egyesült Izzó szociáldemokrata munkásával, aki ott tanult meg németül és angolul, s ezen kívül mind a sorsa, mind pedig a karaktere. Feltétlenül érdemes megkeresni. Fekete Sándornak azt válaszoltam, hogy köszönöm, de rengeteg megírandó témám van, szeretnék először azokkal végezni. De aztán meggondoltam magas és mégis felkerestem Nagy Pál Jenőt. Nem egészen az a történet kerekedett ki belőle, amire Acél György gondolt, lett is belőle botrány, mindenesetre én mind a mai napig hálás vagyok a sorsnak, hogy találkozhattam ezzel a valóban rendkívüli emberrel.


Közülük egy

Az elõzõ számainkban 1911-tõl 1950 júliusáig, a letartóztatásáig követhettük Nagy Pál Jenõ életútját. Szó volt a gyermekkoráról Óbudán, a cserkészélményeirõl, az inasévekrõl, a munkássors viszontagságairól, a Magyar Úriasszonyok Lapjáról, ismerkedésével a munkásmozgalommal, az elsõ komolyabb összeütközéseirõl, amelyeket az elveiért vállalt, az üzemi bizottságban végzett munkájáról, s végül a régi munkásvezetõk ellen megindult hajszáról.


Nem kellett elszámolni a bõrükkel. Milyen különös, amikor a negyvenöt-negyvenhatos évek harcai, politikai vitái kerültek szóba, „szinte újjáéledni láttam egykori indulatait”, most viszont árnyalatnyi változást sem érzékelek a hangjában. Mintha kívülrõl, egy más ember krónikáját mondaná, olyan tárgyilagos. Lehet, hogy az ember ily módon, az érzelmek, az indulatok takaréklángon tartásával is védekezik az ellen, ami túlzottan felkavaró, fájdalmas lehet?


– Hajnalban, de még virradat elõtt kopogtattak az ablakomon. Bejöttek hárman, a lakást pillanatok alatt körülszáguldozták, majd közölték: öltözzek föl és menjek velük. Hoztak magukkal egy nagy kartondobozt, és ami értékesebb dolog volt – könyveimet, egyebeket –, azt mind belehányták és vitték. Soha többé nem láttam belõle semmit. Kint észrevettem, hogy a kert két végében, a szomszéd házak tetején, géppisztollyal vigyáznak.


Fekete személygépkocsival elvittek az Újpesti hídig, egy ponyvás teherautóhoz, arra fölirányítottak. Ott ültek a már összeszedett elvtársak, volt munkatársak, mind kipróbált szervezett dolgozó, Tolnay Gusztáv például, aki a mûszaki értelmiséget képviselte az Izzó üzemi bizottságában, Molnár Jóska, aki az adminisztratív réteget, Lukács Gyula, szintén üb-tag, Leveleki Gyula, az újpesti Szociáldemokrata Párt volt vezetõségi tagja. Lehettünk úgy húszan-huszonöten. A kocsi végében egy karika, benne ruhaszárító kötél, arra voltak felfûzve, szépen sorban, a csuklójuk úgy megkötve, olyan szorosan, hogy lilára-vörösre dagadt. Rászóltam az õrre: – Nem látja, az embereknek milyen a keze, miért nem lazítja meg? – Pofa be! – kiáltással, és a hátamba vágott géppisztoly tusával válaszolt. A Mosonyi utcai toloncba tömörítettek bennünket. Nem sokkal ezután ért az a nagyon-nagyon fájdalmas, kellemetlen meglepetés, hogy egyszer csak nyílt az egyik zárkaajtó szemben, és megláttam az élettársamat, akit szintén bevittek.


– Õt milyen címen?


– Azzal, hogy a politikai befolyásom alatt állt, és szabad mozgása sérti a közérdeket. Ez így volt leírva, késõbb elõkerült a papír.


– Õt mikor engedték ki?


– 1953 szeptemberében. Elbocsátották, és kész!


– A maguk csoportjával a toloncban mi történt?


– Kezdõdött azzal, hogy sorbaállítottak a folyosón, olyan szorosan a falhoz, hogy az ember orra hozzáérjen. Aki megszólalt, azt tenyérrel úgy verték fejbe, hogy betört az orra. A kéz hátul, a tekintet mindig lent. Ez volt a legelsõ fegyelmezési mód. Este adtak enni paradicsomos káposztát, olajosan, amitõl az embernek a hasa azonnal megindult. Megjelent az ávós orvos, és megállapította, hogy mi összebeszéltünk, direkt produkáltuk a hasmenést. Erre büntetésbõl levittek bennünket a pincébe, tizenöt centiméteres szénporba. Törökülésben, csillag alakban kellett leülni; éjszaka hat órát alhattunk, úgy, abban az alakzatban, csak éppen hátradõlhettünk a szénporban. Nem volt szabad nézegetni, ha az ember oldalt fordította a fejét, abban a pillanatban a puskatussal belevertek az arcába.


Másnap személygépkocsival, egyesével átvittek bennünket az Aradi utcába. Két nap múlva, most már a többiektõl elkülönítve, az Andrássy út hatvan pincéjében voltam. Egészen kicsi dobcellánk volt, a lehetõ legkevesebb levegõvel, jól záró vasajtóval. Egyszerûen elfogyott az oxigén. Erre borzalmas még visszagondolni is. Az ember egy óra múlva már olyan volt, mint a szárazra vetett hal. Amellett annyira nedves volt a cella, hogy reggelre a cipõnk talpa csupa penész lett. Itt kezdõdött aztán az igazi cirkusz. Levetkõzni, kezet föl; majd az ávós centiméterrõl centiméterre végigtapogatott, nincs-e nálam gombostû vagy bármi más. Közben valaki hátulról a nyakamba öntött egy csajka jéghideg vizet. Ezután letépték a cipõm sarkát, levágták az összes gombomat, csatjaimat, mindent. „Ember – mondtam –, ne vágja le az utolsó gombomat is, mi lesz a nadrágommal?” „Tartsa csak meg, ideje lesz rá” – válaszolta. Majd be egy zárkába. A padlóba betonozva egy priccs, semmi más. Állandóan figyeltek, benéztek, ha valaki egy pillanatra elaludt, gumibottal óriásit rávertek az ajtóra. Két napon át ezzel a szisztémával merítették ki az embert.


Ezután fölvittek egy terembe: fényszóró az arcba, durva, kíméletlen hang. „Rohadt gazember, számoljon be, hogy kivel volt kapcsolatban!” „Nem értettem, hogy mit kérdez.” „A kapcsolatairól beszéljen!” „Semmiféle kapcsolataim nem voltak, legfeljebb barátaim, elvtársaim.” Nekem ugrik össze-vissza ver, majd behozzák Piller Gyulát, az MSZDP volt újpesti titkárát. A szemével jelezve azt mondja nekem: „Palikám, nincs értelme, hogy bármit tagadjál, én már bevallottam, hogy kémkedtünk és szabotáltunk. Kéthly Annán keresztül kémkedtünk a Philip Morgannak, az angol munkáspárt vezetõjének. A legjobb, ha te is mindent bevallasz.”


Ekkor én még védekeztem. Eszméletlenre vertek, leöntöttek egy korsó vízzel, magamhoz tértem, majd újra nekem estek, ütöttek, csépeltek szakadatlanul. Teljesen ki voltam merülve. Ebben az is szerepet játszott, hogy általában éjjel vittek föl ezekre a kihallgatásokra. A legkülönösebb az volt, hogy az ember sokáig nem is értette, mit akarnak, mire megy ki az egész. Csak jóval késõbb jöttünk rá: ezeknek beadták azt, hogy az ifjú magyar Népköztársaság, a munkásállam ellen aljas összeesküvés szervezõdött, és mi vagyunk, akik ezt és ezt csináltuk. Csak éppen ki kell belõlünk szedni. Különben késõbb, Sztálin halála után, sokan el is mondták közülük, hogy nagyon megzavarodtak, amikor kezdtek rájönni, hogy talán tényleg nem is tudjuk azt, amit nekik mindenáron ki kellene szedni belõlünk.


– Mi volt az egészben a legrosszabb?


– Az, hogy igazuk volt, amikor azt mondták: „Vegyék tudomásul, a bõrükkel nem tartozunk elszámolni.” Ezt annyira komolyan vették, hogy amikor 1953 júniusa után az elsõ szembesítés volt a leltárral, kiderült, hogy minden használható dolgunkat ellopták. Gondolták: ha a bõrünkkel nem kell elszámolni, akkor miért kellene az ingóságainkkal?!


Tárgyalás, forgatókönyv szerint. Mintha rámnehezedne a történtek súlya, elfog a fáradtság. Szerencsére bejön a felesége, s megkínál egy cigarettával. Nagy Pál Jenõ nem dohányzik, de elnézi, hogy mi füstöljünk.


– Tulajdonképpen mivel vádolták?


– A kémkedés már szóba került, ezenkívül népellenes szervezkedéssel és szabotázsra uszítással. De, például, az is elhangzott, hogy Fischmann Leó igazgatónak segítségére voltam abban, hogy az értékes képgyûjteményét külföldre csempéssze. Ezt azzal „bizonyították”, hogy jártam a lakásán. Valóban, egyszer meglátogattuk, 1945-ben, amikor szívinfarktust kapott, és az üzemi bizottság ezzel a feladattal bízott meg. Velem volt különben Somlai László, az üzemi bizottság elnöke is, neki nem lett bántódása.


Némi morfondírozás után rászánom magam a kérdésre:


– Végül betörték?


– Be!


– Hogyan?


– Szerkesztettek valami jegyzõkönyvfélét, és azt mondták: ha aláírom, az életpáromat nem fogják perbe. Van nekünk egy olyan intézetünk, tették hozzá, ahol jó dolga lesz. De ha nem engedelmeskedem, az életét sem garantáljuk. Ezek után mit tehettem?


– Tartottak tárgyalást?


– De még milyet! Napokkal elõtte átvittek bennünket a Margit-körútra, ahol elõször is jött a „Gut bácsi”. Így hívták azokat, akik barátságosan, kellemesen elbeszélgettek az emberrel, megmagyarázták, hogy mi a teendõje. No, az én Gut bácsim adott nekem egy legépelt, megszerkesztett forgatókönyvet, és azt mondta: „Ezt szépen tanulja be. Maga ne figyeljen arra a marha bíróra, hogy az mit beszél, maga csak fogadjon el mindent, vegye tudomásul, pontosan úgy, ahogy itt le van írva. Ez a saját érdeke. Lehet, hogy magát föl is akasztják, de lehet, hogy öt év múlva kijön, még ha tizenöt évre ítélik is.”


Gondoskodtak arról is, hogy mindenki rendes ruhát, fehérnemût, nyakkendõt kapjon, hogy a tárgyaláson megfelelõen nézzen ki. Kiöltözve sorba ültettek bennünket, egy elõadó, egy rab, egy elõadó, egy rab, mögöttünk pedig egy-egy verõember; majd jöttek az ávósok megrakott tálcákkal, rajta óriási vajaskenyerek, szõlõfürtök, cigaretta százával. „Vegyen, egyen!” – így-úgy kínálgattak. Ez is hozzátartozott a módszerükhöz, a sokkolás.


A tárgyalás mindjárt ezután jött. Mi húszan voltunk egy csoportban, újpestiek. Piller Gyula volt a fõvádlott, de ott ült közöttünk az öreg Steinhercz Simon is, aki a Vasas Szakszervezetnek lett késõbb – Pintér elnök mellett – az alelnöke. Csodálatosan bölcs valaki volt.


Megjelent a bíró, hallatlanul jóképû fiatalember, honvédezredes – mert katonai bíróság ítélt el –, az õ kezében is ugyanaz a „forgatókönyv”, s abból kérdezgetett. Mint népi ülnök, a bíráink között pöffeszkedett az egyik újpesti ismerõsöm, aki sokáig jó barátomnak mutatta magát, csak miután az egyesült pártban magas funkcióba került, fordított hátat tüntetõleg. Õ is szeretett volna egyet csavarni a dolgon, ezért felszólított: „Számoljon be arról, hogyan segítette elõ gróf Jankovics Dénes igazgató kiutazását Amerikába?” Azt is megemlítette, hogy Bay Zoltán professzor az én segítségemmel tudott kiszökni. Megfeleltem neki: „Igen, én voltam, aki közremûködött abban, hogy Jankovics kiutazhasson, mert a leszerelés után létérdeke volt az Izzónak, hogy az amerikai leányvállalattól segítséget, anyagot, szerszámot kapjon. És miután ennek eleget tett, vissza is jött.” Csak jóval késõbb engedték ki hivatalosan Linzbe. Ott is halt meg.


– És Bay professzor?


– 1949-ben, amikor én már régen nem voltam az Izzóban, kapott egy meghívást Dunába. Õ nem akart odamenni. Ugyanekkor fölkérték valamilyen tudományos elõadás megtartására, Bécsben. Ide kiment, majd az amerikai ellenõrzõ szolgálat segítségével a feleségét és a gyerekét is kivitette. Az amerikai State Departementtõl ment nyugdíjba. Mint fizikusnak, jelentõs felfedezései voltak.


– Magyarországra visszajött látogatóba?


– Itt ült többször is, ahol most maga… De visszatérek még a tárgyalásra. Kijelölt védõink is voltak, ott szorongtak sorban egy védõi „rekeszben”. Az egyiket ismertem közülük: Újpesten, már a népi demokráciában volt lakásüzéres ügyvéd. Minden hájjal megkent valaki. Éppen õ jutott nekem. A következõket mondta a védelmemben: „Tisztelt bíróság! Védencem érdekében mást nem tudok felhozni, minthogy abból a bûzös, rohadt mocsárból, amit itt Magyarországon a szociáldemokrácia jelentett, csak ilyen mákvirágok nõhettek ki. Kérem ezt figyelembe venni az ítélethozatalnál!”


– Végül mennyit kapott?


– Súlyos büntetést szabtak mindannyiunkra. Piller Gyula, mint elsõrendû vádlott tizennyolc évet, én tizenhárom évet, de a legutolsónak is adtak legalább hatot.


A 13-15-ös rab. A tárgyalás után azonnal elõállt a rabszállító kocsi és a váci börtönbe vitte az elítélteket. Kánikula volt, útközben csurgott róluk a veríték.


– A börtön udvarán – folytatja – a pékség kéménye mellett álltunk meg. Villámgyorsan mindenkinek le kellett vetkõzni. „Ha valakinél csak egy gyufaszálat is találunk, azt félholtra verjük.” Ezután megjelent a fürdõs – egy tésztaképû nyilas tömeggyilkos rab – és kézi hajnyíró géppel nyírni kezdett bennünket: a fejünket kopaszra, hónaljban és a szeméremszõrzetet, majd ugyanazzal a lendülettel ráment a bajuszra. Ezt a figurát ki nem hagyta volna. Így „hullámban” leszõrtelenítette az egész társaságot. Amikor ez megvolt, kinyílt egy ajtó, és betereltek bennünket a fürdõbe. Percekig jéghideg Duna-víz zuhogott ránk. Közben darócruhás rabok behozták a tróglikat. „Mindenki vesz egyet, válogatás nincs!” A bakancsokban, úgy, ahogy mondom, olyan szögek álltak ki, mint a sündisznóból. Késõbb megtudtuk, hogy nyilas rabok voltak a suszterek, akiknek azt mondták: „Úgy csináljátok meg a bakancsokat, hogy azok fogják viselni, akik miatt ti itt vagytok.” És azok megcsinálták! Ilyenekben sétáltunk két hónapig, napi egy órát, darócban, kánikulában, föltett sapkában, begombolva. Vérzett a lábunk tõle, amikor levettük, ki kellett önteni belõle a vért.


Udvaros Pista – a volt gyõri polgármester –, egy százhuszonhat kilós ember, az öltözködéskor megjegyezte: „Kérem, ez nem ér össze.” „Össze fog érni” – válaszolták. Igazuk lett, két hónap múlva összeért. Én is bekerültem nyolcvanhat-nyolcvannégy kilóval, és szeptember elején már csak ötven voltam. Enni jóformán nem kaptunk semmit. Vizet, meg valami moslékot adtak fõzeléknek. Elõször nyolcan kerültünk egy zárkába. Azonnal közölték: a két hokedlin felváltva ülhetünk, sehova máshova. Az ágyakat felkeléskor deszkaegyenesre kell kiigazítani, utána ránézni sem szabad. Állnak vagy sétálnak! Az ablakok be vannak meszelve, ha valaki megkaparja, számíthat rá, hogy dagadtra verik.


Két hónap után levették rólunk a darócot, vászon csíkosruhát adtak helyette. Ezt hordtuk egészen karácsonyig. A központi fûtés legfeljebb hét fokra fûtötte fel a helyiségeket. Hamarosan megjelentek rajtunk a fagyási sebek, ami ilyen hõfokon a vitaminhiány miatt lép fel.


Fél év elteltével levittek bennünket az udvarra: sorakozó, majd egy kövér pasas, ávós õrnagyi egyenruhában, elõadta, hogy mi vár ránk: „Maguk most dolgozni fognak. Ha olyan rohadt gazemberek lesznek, mint eddig, akkor itt fognak megdögleni. Ha rendesen dolgoznak, talán még van valami reményük.” A váci fegyházban, a KÖMI Gamma Méréstechnikai Üzemben állandó éjszakai mûszakban logarlécet, mérõszalagot, földmérõ kitûzõ eszközöket gyártottunk.


Hamarosan kiderült rólam, hogy általánosan képzett mûszaki szakember vagyok, s ez még itt is jelentett némi elõnyt. Csoportvezetõ lettem, s ebben a minõségemben valamicskét tudtam segíteni másokon is. Alapvetõen persze, ez mit sem változtatott. Az õröknek ki volt adva: a legszigorúbban bánjanak velünk. Ha valaki a zárkán kívül megszólalt, azonnal kapott hat óra kurtavasat vagy egy hét sötétzárkát. És emellett olykor a testi fenyítés sem maradt el. Nekem az összes fogamat kiverték, volt egy-két õr, aki éppen az egyenes tartásom miatt mindig belém kötött. Az egyikük így például: „Maga mit mosolyog?” „Kérem, nem mosolygok.” „Maga meghazudtol egy ávós õrmestert?” Erre ököllel akkorát ütött az arcomba, hogy két fogam rögtön kirepült. Legközelebb ugyanennek nem válaszoltam. „Maga nem felel egy ávós õrmesternek?” Durr, kaptam megint akkorát, hogy a fal adta a másikat. Ez így ment szakadatlanul.


Mindemellett az embernek maradtak szép emlékei is. Egyszer, például, a munkahelyemrõl – lenn a Duna-parton volt egy óriási kétemeletes ódon üzem – én magam mehettem át a raktárba, és a felsõ emeleten kinyitottam egy ablakot. Akkor láttam meg igazán, milyen csodálatosan szép egy világos éjszaka, hogy milyen a váci Duna-kanyar és hogy a magyar plein-airisták, a szentendrei iskola miért települt éppen ide.


Nagyon nagy változást jelentett az is, hogy végre munkajutalomként könyveket kaphattunk. Vácott csodálatos volt a rabkönyvtár: Hóman Bálinttól a budai Goldberger Leóig a különbözõ elítéltek után maradt a börtönre. És hát hallatlanul intelligens rabtársaim voltak. Különösen azután, hogy bekerültem a huszonhat fõs zárkába. Alig aludtunk valamit, folyton beszélgettünk vagy kitaláltunk különbözõ hasznos és szórakoztató elfoglaltságokat. Például kivettük a könyvtárból német nyelven Shakespeare királydrámáit – óriási, gyönyörû illusztrált könyv –, s azt próbáltuk angolra visszatenni. Nagyon jól elment vele az idõ.


– Kikre emlékezik a zárkatársai közül?


– Mindenkire. Ott volt például Aczél György, Rosta Bandi Tomcsa, a kiváló biológus, Fülei-Szántó Endre, a nagyhírû jogászprofesszor fia, úgy tudom, most dékán az Eötvös egyetemen, Beck János, a késõbbi nagykövet, Steinhercz Simon bácsi, aki munkásember létére hallatlan szellemi kincsesbánya volt, Marczali László, Balassa Gyula, katonák egy csomóan: Zsigmondi László, Vértes Laci, Pogány Lajos, a Sólyom-per elítéltjei; sõt, Fiala Ferenc, az Összetartás címû egykori nyilas-lap fõszerkesztõje is; akkor már alaposan megtört, de amúgy nem kellemetlen és rendkívül mûvelt ember.


Noha a szobában elég világos van, fölgyújt egy asztali lámpát a testes komódon.


– Ezt nézze meg – emeli a fénykörbe a csillogóan vörösesbarna dísztárgyat –, ezt, kérem, rondellának hívják. Plexibõl készült. Vértes Laci egy tõlem kapott tûvel faragta bele kedvenc lovának a képét. – S valóban, az izzó vörösben ott fehérlik-sárgállik egy gyönyörû ló formája. – Laci olyan hirtelen szabadult, hogy ez valahogy nálam maradt, azóta nem tudtam neki visszaadni, pedig már sokszor kerestem.

 

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld