Címlap Kultúra Vajda-centenárium
Vajda-centenárium PDF Nyomtatás E-mail
2008. augusztus 06. szerda, 14:31
Van abban valami megnyugtató, hogy semmi országraszóló nem történik ma, Vajda Lajos századik születésnapján.

Egyébként néma csendről szó sincs, Szentendrén a múlt héten zárt be egy jól válogatott kiállítás, a Nemzeti Galéria decemberben rendez egy nagyobbat, amelyet később Washingtonba, Rotterdamba visznek - az történik, ami nemzeti klasszikusokkal évfordulók környékén történni szokott. Vajda a helyére került. Igaz, hogy ehhez ötven év kellett, ha a halálától számítjuk, még több méltatlan esztendő, csend, meg nem ünnepelt és félig ünnepelt jubileumok, kitagadás, kisajátítás és lassú, nagyon lassú intézményesülés.


A mostani megemlékezéseknek már nincs külön tétje. Mert azzal, hogy a haladó magyar művészet negyvenötben, azonnal és méltóképpen elődjének deklarálta, a Vajda-hagyatéknak viselnie kellett mindazokat a hátrányokat, amelyeket a modern törekvéseknek el kellett viselniük. Ha a modernizmust értetlen ellenszenvvel fogadták a negyvenes években, az értetlen ellenszenv az előd Vajdának is kijárt, ha elnémították az

Európai Iskolát a korszak végén, néma hallgatás lett a lobogóként felemelt klasszikus sorsa is, ha vonakodva, ellentmondásosan kaptak újra nyilvánosságot a követők a hatvanas években, a méltatlan vonakodás az életmű elismerését is csúfította. Nem hiheti ma senki, hogy ebben a doktriner művészetpolitika egyedül maradt. A hazai képzőművészeti konzervativizmus, művészek és közönség történelem meghatározta ellenszenvére számíthatott az előbbi egy rendhagyó életművel szemben.


Vajda életműve rendhagyó volt, mert avantgárdként, sőt a szovjet avantgárd tanítványaként kezdte egy olyan korban, amikor mindkét fogalom - szovjet és avantgárd - szitoknak, sőt denunciáció alapos okának számított. Rendhagyó lett, mert Korniss-sal olyan népművészeti programot kívánt megvalósítani, amely mind (közép) európaiságában, mind (szimultán) sallangtalanságában szöges ellentéte volt a harmincas évek pántlikás meg csizmakenőcs- szagú népiességének. S végül rendhagyó lett Vajda Lajos életműve teljességgel, amikor a rettenet szürrealizmusában, az iszonyat nonfigurációjában, a tiltakozás fekete monokrómiájában teljesedett ki. Amikor hatalmas, befejezett és hasonlíthatatlan piktúra lett egy olyan országban, amely sem a szürrealizmust felérezni, sem a nonfigurációt megérteni, sem az áldozat fekete tiltakozását a festészetben látni nem akarta.


Régen volt, az ötven és még több esztendő nem telt el hiába. Ha Vajda Lajosra már régóta nem kell, fölösleges kihívó szemrehányással és rossz lelkiismeretű magyarázkodással emlékezni, ha nem támadó és nem védekező a nagyságát méltató egyik oldal sem, ha Vajda-ügyben nincsenek is oldalak már, annak két oka is lehet. Az egyik bizonyára az, hogy a mai elkötelezettségeknek nincs szükségük Vajda-lobogóra, a hatalmas életmű így visszakapta - megkapta végre - életműfunkcióját. A másik ok az, hogy a méltatás nemesebb médiumokba költözött. A méltatlan epigonokról ne essék szó a centenáriumon, de essék arról, hogy a Vajda-mű folytatása miként van jelen a Korniss-, Bálint- és Deim-piktúrában. Már csak egy teljes monográfia hiányzik. A Csontváryéhoz, Derkovitséhoz mérhető



Forrás: Népszabadság
 

Kapcsolódó cikkek

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld