Címlap Kultúra Gyulán az opera győzött
Gyulán az opera győzött PDF Nyomtatás E-mail
2008. július 29. kedd, 23:38

Rekkenő a hőség, az épülő, csinosodó, hévizéből gyarapodó kis békési városka évről évre, nyaranta egyre nagyobbat akar kiáltani, de úgy, hogy elhallatsszék a végekről az agyonzsúfolt, szétdúlt, hőgutában tátogó Budapestre is. A debreceni együttes karmestere, Kocsár Balázs az utolsó pillanatokban ért haza Magyarországra, nem volt módja betanítani a zenekart, és ez már a nyitánynál is kiderül, s később a hangszeres együtthangzásoknál is erősen érződik. A szándék pedig dicséretes, visszanyúlni az eredeti Erkel-műhöz, amelyet Nádasdy Kálmán vezetésével 1930-ban erősen "átszabtak", és ez az átnyirbált mű maradt a köztudatban. A próbahiány tehát érződik, igaz, erről nem a zenekar tehet, de az ember, aki Bánkot jön nézni, hallani, megélni, nem ezt, nem elsősorban ezt veszi észre. Nincs hangosítás, nincsenek mikroportok, és ezzel az énekesek nagy kockázatot vállalnak, de egyúttal helyet adnak a muzikalitásnak, az élő hang varázsának.



A díszlet tervezője – gondolom, mivel orosz származású – egy háromosztatú ikonosztázt tervezett állandó helyszínként, kerengőjén ott toporognak a statiszták, időnként azt az érzetet keltve, hogy le fognak onnan esni. A magyar nemesség, az udvar magyar jelenlévői a híres békési kubikosok ruháit vették kölcsön az előadás napjára. Rendezőstül, mindenestül ez a vélemény a magyarokról. Bugrisok, akik sem öltözni, sem viselkedni nem tudnak. Minden finomság, kecs és bájdús mozdulat a merániaké. Fészkelődni kezdünk. Mire megy ki a játék? Miért vannak kubikos kalapban a magyar urak, miért tartják azt a fejükön a palotában, trónteremben is, miért nagyobb két számmal Petúr bán Bocskai-kabátja, amit csak háromszáz év múlva kezd el majd hordani a névadója. A hatvanas évek polgárpukkasztó látványelemei jelennek meg Erkel operájában, újságot olvasó, lufit eregető udvaroncok alakjában.



A műfaj ellenáll a rendezői felületességnek, következetlenségeknek. Nyomasztóan sokan vannak a színpadon, az örökös vonulás, járkálás, táncika, rángatózás elvonja a figyelmet az énekelt és eljátszani kívánt mondanivalóról. Vagy ez volt a szándék? Mit mond 2008-ban ez a Bánk nekünk, magyaroknak? Ez, a Vidnyánszky Bánkja, semmit, és ha Kiss B. Atilla Bánkja nem énekelné megrendítő, felemelő szenvedéllyel, hogy "magyar hazám, megáldalak", még azt sem tudnánk, hogy rólunk, magyarokról szól. Kiss B. Atilla Bánk bánja mérföldkő. Új fejezetet nyit a magyar operajátszás történetében, és lezárja a Simándy József-féle, a maga idejében nagyszerű és magával ragadó Bánk bán korszakát.



Ha az újdonság vágya, az újat akarás szándéka vezette a rendezőt, akkor nem lehetnek indulataink, el kell ismernünk, hogy nem adta fel, a szándékig eljutott. A lufitól az újságig és a zörgő fekete fóliától a sötétben énekeltetésig minden húron játszott, de mindannyiunk szerencséjére nem lett belőle győztes. Erkel győzött, Bánkja visszaverte az ostromot, a mű aratott diadalt.



Bánk bán felemel maga mellé ezen az előadáson valakit, a most végző Rácz Ritát, aki Melindát énekli bűvösen, bájosan, aki megszépül a színpadon, akiben a szenvedély olyan természetességgel születik meg, ahogyan ritkán látni, hallani manapság.



Rendezői baklövések, zenekari hibák, jelmez, világítás, és mindennek ellenére színháztörténelem íródott. A megosztottság nyűgeivel küzdve mégis a haza szeretetére és szolgálatára szólíthatott bennünket Bánk bán, Magyarország zászlósura.
 

Kapcsolódó cikkek

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld