Címlap Történelem, múltidéző Túlórázó hóhér
Túlórázó hóhér PDF Nyomtatás E-mail
2008. június 16. hétfő, 11:20
Csupán a rendszerváltás hajnalán, 1989-ben vált széles körben ismertté, hogy a Nagy Imre elleni perben a hórihorgas, csontsovány Vida Ferenc ítélkezett. További hírhedt ítéletek sora fűződik a nevéhez: Déry Tibornak és társainak, Erdős Péternek, Haraszti Sándornak és társainak, Kardos Lászlónak és társainak, Lőcsei Pál újságírónak, Mérei Ferenc pszichológusnak és társainak, Zsámboki Zoltánnak és társainak, a Corvin közi felkelők első fegyveres parancsnokának, Iván Kovács Lászlónak és társainak, a csepeli felkelőknek, valamint Szente Károlynak és társainak az elítélése.

A Nagy Imre és társai elleni 1958. júniusi per előtt Vida "véletlenül" a Krímben múlatta az időt, a Szovjetunió vendégszeretetét élvezve. Vida húsz embert juttatott hóhérkézre, köztük a Nagy Imre és társai elleni perben előbb elkülönített eljárásban a végig tagadó Szilágyi Józsefet 1958 áprilisában, majd Nagy Imre kormányfőt, Maléter Pál honvédelmi minisztert és Gimes Miklós újságírót, épp 49 esztendeje, 1958. június 16-án.

A rettegett Vida sokáig és háborítatlanul élt. A Kútvölgyi úti munkásmozgalmi elfekvőnek számító Rózsa Ferenc veteránotthonban vészelte át az 1989-es újratemetés napjait. 1990. november 7-én fejezte be földi pályafutását, egyes híresztelések szerint végső elkeseredésében saját maga vetett véget életének.

Pedig valójában mint Pilátus a credóba, úgy csöppent bele a Nagy Imre-perbe: valójában Radó Zoltán volt a kijelölt bíró, ám mivel épp "a Honvéd Kórházban szívtrombózis és szívizomelhalás betegséggel gyengélkedett, s belátható időn belül bírói működését nem folytathatta", Biszku Béla jóváhagyását kérték a Legfelsőbb Bíróságon Vida "előléptetéséhez".

Előfordult, hogy a népbírák közül valakinek a hozzátartozójának életét a forradalmárok oltották ki az 1956-os események során. Nyilvánvaló, hogy egy vérben forgó szemű ítésztől elfogulatlan tárgyalási-ítélkezési magatartás aligha lett volna elvárható. Ám ez nem volt kizáró ok: Lakatos Péterné, akinek néhai férje a Köztársaság téri pártház ostromakor vesztette életét, minden további nélkül tanácstag lehetett, s éppen Vida Ferenc irányításával ítélkezett a Nagy Imre-perben.

Valójában a rendszer működésének kulcsát jelentette, hogy miként választották ki – a pártba vetett bizalom és megbízhatóság alapján – a népbírákat, akik dolguk végeztével zsebükben rangos kitüntetésekkel távozhattak.

Véletlen egybeesés

Nagy Imréékkel egyazon napon végezték ki a 39 esztendős újpesti nemzetőrt, Gábor Pétert is, akit 1957. november 9-én tartóztattak le. Első fokon a Fővárosi Bíróság Kisrákói Gyula vezette tanácsa szervezkedésben való részvétel és egyéb vádak alapján tizenkét évi és hat hónapi börtönbüntetésre ítélte 1958. március 10-én. Ezt a másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Vágó Tibor (az ő nevéhez kilenc halálos ítélet fűződik, köztük Mansfeld Péteré is) elnökletével súlyosbította halálos ítéletre 1958. június 12-én.

Nagy Imrét június 16-án 5 óra 9 perckor, Gimes Miklóst 5 óra 14 perckor, Maléter Pált 5 óra 24 perckor végezték ki. Gábor Péterrel június 16-án 7 óra 27 perckor végzett a hóhér. Az ítéleteket Bogár János hajtotta végre; Nagy Imréék kivégzésénél Csúcs Mátyás és Fülöp István voltak a segédei.

Szakolczay Attila történész meggyőződése szerint csupán véletlen egybeesés történt. Elutasították Gábor Péter kegyelmi kérvényét, az ítéletet végre kellett hajtani. Őt nem Nagy Imréékkel együtt végezték ki, hanem valamivel később, "túlórában", ugyanott, ugyanúgy.

Gábor Péter ügye elég zűrös volt, hiszen nemzetőrként igazoltatás közben lőtt le egy férfit, ezt azonban sohasem használták ki Nagy Imréék befeketítésére. A Gábor Péter – Péter Gábor névcserével sem játszadozott el soha senki.

Az ügy annyiban mégis érdekes, hogy a történész – aki a megtorlás tényeinek egyik legavatottabb feltárója – nem tud beszámolni másik olyan esetről, amikor egyetlen nap leforgása alatt két különböző perben elítélteket végeztek volna ki – ugyanott, ugyanakkor, ugyanúgy. Mint megjegyzi, ennyire azért nem volt "csúcsforgalom" a Gyűjtő Kisfogházában kialakított vesztőhelyen.

Interjú a vérbíróval

A halálosztó halála előtt egy esztendővel, 1989 első felében hosszabb interjút adott Faragó Jenőnek, aki korábban a Népszabadság főmunkatársa volt. A nyugdíjas újságíró által készített Perbe fogott ítélet. Interjúk a Nagy Imre-per tanácsvezető bírájával című 132 oldalas kézirat azonban nem került napvilágra.

Ezt Várnai Ferenc, a Népszabadság külpolitikai rovatának korábbi vezetője, majd a lapot is megjelentető Hírlapkiadó Vállalat könyvkiadó részlegének irányítója sem tudta emlékei alapján megindokolni, kérésünkre rekonstruálni. Utólag azonban leginkább az valószínűsíthető, hogy a rendszerváltó események sodrától érintve, netán a közhangulat változásait érzékelve, Vida gondolta meg magát, netán családtagjai nem járultak hozzá a közléshez.

"Az interjút felkérésre készítettem. Abban a nyugdíjasházban találkoztunk, ahol Vida idős napjait töltötte. Nem volt szokásom a magnó használata, interjúimat mindig gyorsírással jegyeztem fel. E feljegyzést azonban nem őriztem meg" – mondta Faragó. Arra a kérdésre, miként sikerült Vidát rávenni, hogy nyilatkozzon, csupán annyit válaszolt: nem kellett rávenni.

Kérdésemre, hogy Vida próbálta-e magyarázni a bizonyítványát az utókornak, a nyugdíjas újságíró így felelt: "Többször hangsúlyozta, hogy a bíró mindenkor az »et nunc« elve alapján végzi feladatát, vagyis az éppen akkor érvényben lévő törvények értelmében dönt." Hogy milyen ember benyomását keltette? Faragó emlékei alapján megfontolt, a törvényekhez szigorúan ragaszkodó volt. A kézirat elkészült, leadta, további sorsáról semmit sem tud.





Vida Ferenc

Csongrádon született 1911. május 4-én, s 1990. november 7-én Budapesten hunyt el (információink szerint főbe lőtte magát). Jómódú ügyvéd fia volt. 1932–33-ban a cionista mozgalomhoz kötődött. 1934-ben Tel-Avivban a Palesztinai Kommunista Párt tagja lett, majd 1935 őszén tért vissza Magyarországra. A fővárosban élt 1936 telétől, s ügyvédjelölt lett. 1942-ben elfogták, és mint a Függetlenség Mozgalom résztvevőjét, magyarellenes tevékenységéért életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítélték. Végül Németországba hurcolták, ahol 1945. április 24-én szabadult. Pályáját ügyvédként kezdte 1945-ben, júniustól az MKP fővárosi, V. kerületi szervezetének titkára. A Belügyminisztériumban tanácsosként dolgozott 1946 februárjától 1949 februárjáig. Az MDP Központi Ellenőrző Bizottságának alosztályvezetője 1949 júniusáig, ezután az Állami Ellenőrzési Központban osztályvezető. Az Igazságügy Minisztériumban 1951. decemberétől dolgozott. 1953. november 18. és 1972. október 31. között a Legfelsőbb Bíróságon ítélkezett, ahonnan kollégiumvezető-helyettesként vonult nyugdíjba.


Forrás: Magyar Hírlap

 

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld