Címlap
Magyarország ideje drága PDF Nyomtatás E-mail
2008. május 13. kedd, 13:38

A hazai baloldal a rendszerváltás óta nem volt a mostanihoz fogható krízishelyzetben. A bajoknak csupán heveny, lázas megjelenése a kormányválság. A koalíció a régi magyar társadalmi modell fokozódó elfáradása közepette vette át a vezetést, és elejétől fogva az ország érdekeire kevéssé figyelő Fidesz-rohamok közepette kormányoz. Az elmúlt bő fél évtized alatt a baloldal sorjában végigpróbálta két nagy XX. századi hagyományát.

Előbb kisemberbarát módon osztogatott, amivel a csőd szélére vitte az államháztartást, és ezután szükségképpen jövő szigorításai stagflációközeli állapotba sodorták a gazdaságot. Utóbb felülről való modernizációs kísérletbe kezdett, ám megszorításokkal párosított civilizátori missziója összeroppantotta választói támogatottságát. Most mindezek hatására a tavaly ősz óta szivárgó gát leggyengébb pontja egyszerre átszakadt: az SZDSZ kimondta az eb ura fakót.


A miniszterelnök eredetileg merev, egy tapodtat sem engedő védelemmel remélte átvészelni a népszavazási csatavesztés utáni időszakot. A vészes fiaskó bagatellizálásával igyekezett megelőzni a pánik kitörését táborában. A kivételes arányban igennel szavazó közvéleményt provokáló pedagógiai célzatú kijelentései ugyan tovább rontották kormánya népszerűségét, azonban nem indult nyílt pártütés sem ellene. Csakhogy három hét elteltével hirtelen harcmodort váltott, és rugalmas elszakadásba kezdett. Nem csupán ténylegesen és csöndesen, hanem nyíltan is feladni javasolta kormánya piacosító reformkurzusát.


A társadalombiztosítás privatizációjának nagyszerű távlatait az ötvenes évek propagandistája módjára bármiféle kétség nélkül hirdető egészségügyi miniszternek már a népszavazás estéjén le kellett volna mondania. Ám a miniszterelnök akkor még egészen mást kívánt. Most viszont folytonos "reformblablája" felelősének főleg a koalíciós partnert tette meg. A kormányfőtől igencsak igaztalanul érkező támadást az egyébként is többszörösen legitimációhiányos SZDSZ-vezetés nyilvánvalóan nem nyelhette le csöndesen. A szabad demokraták válaszul meg se álltak lehetőségeik határáig. Újra fontosabb volt számukra a maguk kényes identitása és a saját külön túlélésük délibábja. A koalíciós pártok idővel még ismét egymásra találhatnak, ám viszályukkal a családi háztartások és a magyar gazdaság után a kormányzatra is rászabadították a nyílt válságot. Most egyedül a két párt legszűkebb törzsközönségét érdekli, hogy melyik oldal áll közelebb az igazsághoz, a szélesebb közvélemény inkább mindkettőjüket alkalmatlannak gondolja a kormányzásra. A baloldal bármi áron meg akarta állítani Orbán Viktort, ezzel azonban előbb roppant károkat okozott az országnak, majd mára maga is megszakadni látszik az erőlködésben.


A kisebbségi hatalomgyakorlás azokban az államokban lehet tartósan működőképes, ahol a sikeres társadalmak elégedett átlagpolgára észre se igazán veszi, hogy kormányának nincsen többsége. Ez főleg a konszenzusorientált sokpárt-rendszerek általában a kormányzati ciklus legelején vagy legvégén megtalált lehetősége. Az éles szembenálláson alapuló kétpólusú parlamenti váltógazdaságokban azonban csak akkor létezhet tartósan, ha valamiért az ellenzék is eltűri tevékenységét. A politikai stabilitáshoz szokott, nehéz elhatározásokra váró Magyarországon alighanem a káosz állandósulásának látszana a legjelentéktelenebb ügyekben is alkura kényszerülő kisebbségi kormányzás. A Fidesz választói értékelésének lényegi javulása óta helyét nem talál hallatszott, még a konzervatív (ejtsd: fideszes) közgazdászok többsége is azt morogta a bajsza alatt, hogy nem lesz ez így jó. Persze az alkotmányosságot a demagógiától féltők kiállása annyiban megkérdőjelezhető, hogy nagyrészük tizenöt éve csendes kárörömmel szemlélte a Fidesz nyugdíjügyi vesszőfutását, de mára talán ennek nincs is jelentősége, az eredmény megmutatta, mennyit ér a szavuk. Semmit.

Ahogy nem sokat ér a nemzeti gerincesek törzsébe tartozó példányoké sem. Valami adminisztrációs hiba folytán kaptam a Polgári Szociális Bázis (nem vicc, ez volt a neve) hírleveleit. Köszönöm, remekül szórakoztam a videoüzeneteken, különösen az olyan kijelentéseken, hogy a szavazás után a kiszes elvtársaknak takarodó lesz. Ebből eddig annyi valósult meg, hogy újabb egykori kiszesekkel és Gyurcsány-alkalmazottakkal gazdagodott a kormány.

Látható, hogy az értelmiség (utoljára fordult elő, becsszó) tevékenysége vagy a teljes érdektelenségbe süllyedt, vagy csupán arra jó, hogy fokozza a meglévő indulatokat és előítéleteket, érzelmi töltetet adjon a pártközpontok aktuális akciónak. A pártok pedig - hiszen nincs, ami visszafogja őket - minden bevethető eszközt megengednek maguknak a győzelem érdekében, ha kell az írott normák áthágása árán is, így pervertálva, korrumpálva az állam- és üzleti életet, és erősítve azt a hétköznapi vélekedést, hogy csak az egyéni, másokra tekintettel nem lévő megoldások lehetnek sikeresek.

Hihetetlen, hogy mindezek ellenére Gyurcsány Ferencnek volt lehetősége a változtatásra.

"A rossz, mit ember tesz, túléli őt;
A jó gyakorta sírba száll vele" 
(Shakespeare: Julius Caesar)

Első példa: ma már alig emlékszik rá valaki, hogy Gyurcsánynak ugyan hazugságra volt szüksége a diadalhoz, de nem azért, hogy felülkerekedjen az ígérgetési versenyben. Ezt nem fölmentőleg mondom, hanem csak hogy emlékeztessek a legutóbbi parlamenti választás legfontosabb mozzanatára: az nyert, aki kevesebb állami gyámkodásról szónokolt. Megdőlni látszott az a tévképzet, hogy a magyarok csak a fölülről jövő segítségben hisznek, és hogy nem alakítható ki olyan rendszer, amelyik részben az egyéni felelősségvállalásra épül. A remény a miniszterelnök szavahihetőségével együtt elpárolgott. Mostanra már ehelyütt is azt híresztelik, hogy a Gyurcsány azért győzött, mert túllicitálta a többieket, és e közhely egyben ki is jelöli a jövendő választások kereteit.

Második példa: Gyurcsány Ferenc politikai nagybelépője - még sportminiszteri korában - a Fidesz feltételezett árnyékállamával szembeni kirohanás volt. Akkor valami olyasmit mondott, hogy elfogadhatatlan, hogy bizonyos tisztviselők nem a köztársasághoz hűségesek, hanem az őket kinevező politikai erőhöz. Az állam legyen erős és semleges. Mivel egy kívülről érkezett, apparátusi lekötelezettségektől mentes embertől származtak ezek a szavak, bizakodni lehetett, hogy egyértelműbb felelősségi viszonyokat, racionálisabb döntéshozatalt, szabályozottabb eljárásokat, átláthatóbb intézményrendszert, szigorúbb számonkérést teremt. 

Ehhez képest másfél + két év elteltével a közigazgatás romokban hever, az össze-visszaszervezett minisztériumokból táskában hordják ki az információkat, az üzleti világból ügyetlenül adoptált megoldások sorra csődöt mondanak, az erőszakszervezetek erőt nem, csak agresszivitást mutatnak. A kormányfő még az övéit sem képes megvédeni a Molotov-koktéloktól/anthrax utánzatoktól/lakóhelyi polgári körös tüntetésektől ezért kíméletlenül lecsap a gyorshajtókra/enyhén italosokra/dohányosokra, ahogy egy igazi töketlen mácsóhoz illik.

Harmadik példa: úgy tűnt, Gyurcsány jobboldali riválisától eltérően megértette: a politikai irányító nem cégvezető és nem vezénylő tábornok. Egy politikai párt elsősorban nem fegyelmezett végrehajtók serege, hanem önálló karakterrel rendelkező személyek együttese. Meggyőződésem, hogy az MSZP-nek rengeteg többletszavazatot jelentett, hogy Gyurcsány ezt elfogadta, nem kiiktatni, hanem megnyerni akarta pártbéli ellenlábasait, hogy aztán a győzelmet követően a képükbe vágja, csak azért maradtak politikusok, mert már nem értenek az autófényezéshez. Majd pártelnökként hatalmas elánnal látott hozzá az MSZP fideszesítéséhez, a többes jelölés elsorvasztásához, a különvélemények elhallgattatásához. Valaminő rejtélyes oknál fogva pártjaink a siker zálogát egymás bukott modelljének lemásolásában lelik meg, de ennél fontosabb, hogy a vezérek szándéka szerint a magyar demokráciát két minidiktatúra versengése fogja meghatározni.

Negyedik példa: a múltat nem tudtuk bevallani. A kilencvenes évek küzdelmei nem teremtettek alkalmat, hogy szembenézzünk a huszadik századdal, elszámoljunk az egymással szemben elkövetett bűnökkel. Akkor viszont az egészet el kéne felejteni, a fasisztázás/kommunistázás semmi másra nem jó már, minthogy mögéjük bújva a legváltozatosabb disznóságokat el lehessen követni. Gyurcsány színrelépése - még akkor is, ha személyében egy káderkapcsolatok fölhasználásával meggazdagodott volt KISZ-funkcionáriust tisztelhetünk - úgy látszott, megszünteti az anakronisztikus vádaskodás legalább egyik elemét. A Köztársaság téren nemzetiszín zászlót lobogtató huszonéveseket már senki nem kommunistázhatta le jó szívvel. Oszt\' mégis 2006 őszén elemi erővel támadt föl a kommunistázhatnék, minden eddiginél groteszkebb formában. A közbeszédben a jövő helyére ismételten a múlt, jaj, dehogyis, miket mondok, a múlt paródiája türemkedett.

Ötödik példa: Gyurcsány Ferenc a rendszerváltás óta elsőként érte el, hogy a kormányzótöbbséget újraválasszák, mi több a kormánypártok még növelték is mandátumaik számát. A miniszterelnök ebben a szituációban nagymérvű átalakításokat helyezett kilátásba, bár konkrét intézkedésekre csak annyiban került sor, amennyiben a fenyegető államcsőd elhárítása érdekében feltétlenül szükséges volt. Majd ahogy fogyott az idő és a türelem, a kormányfő előremenekült, és újabb, a közélet megtisztítását célzó javaslatcsomaggal állt elő, és hogy indítványának nyomatékot adjon, ő is - szerintem alkotmányellenes, bár az AB-nak ez sem tűnt föl - népszavazást kezdeményezett. 

Mindebből az lett, hogy a kisebbségi MSZP-kormány a reform egyetlen elindult elemének, az egészségügyi reformnak a visszavonásán fáradozik, a parlament suttyomban - és minő meglepetés: összpártilag - elállt a pártfinanszírozásról, a képviselői költségtérítésről, az önkormányzati és parlamenti összeférhetetlenségről, az állami vezetők vagyongyarapodásának vizsgálatáról szóló népszavazás kiírásától, Gyurcsány pedig azt nyilatkozza, hogy az adóreformhoz középtávon is hiányoznak a feltételek, tehát maga ismeri el, hogy nemcsak saját kormányát, de az utódait is sikerült kényszerpályára állítania.

Nyilván mindenki tudja, hogy ennek a cikknek a címe egy híres monológ kiforgatása. Shakespeare drámájában Antonius ígéretével ellentétben hosszan méltatja Caesart, a gyászbeszéd csúcspontja, mikor ismerteti annak végrendeletét. A mi elvetélt államférfinknak ily tragikus véget nem kívánunk, érdemeivel elébb hosszan foglalkoztunk, de testamentumát ismertetni nem tudjuk, mert ezt már megtette maga, mikor Őszödön hetykén odavetette: "Reform, vagy bukás. Nincs más."

Bukás.


 


Forrás: Hírszerző

 

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld