Címlap Vélemény & vita Gyerekek uralma
Gyerekek uralma PDF Nyomtatás E-mail
2008. március 25. kedd, 15:16
Nemrég egy baráti családnál jártam vendégségben. Beszélgettünk házigazdáimmal az amerikai módra berendezett nappaliban – ez az elegáns kifejezés annyit tesz, hogy a lakásban nincs konyha, és a lakók a szobában főznek, mint az ősmagyarok –, míg hatéves gyerekük a nappali fölött körbefutó galérián nézett valami mesefilmet.

Távolodván a beszélgetés kezdeti, szokásos, rituális formáitól már épp súlyt fogott volna a dialógus, amikor a gyerek leordított a fejünk fölül: "Hallgassatok már, tévézni akarok!" Megdermedtem. Döbbenetem csak fokozódott, amikor anyuka így felelt az égi hangnak: "Jól van, Danika, ne haragudj." És a szülők lehalkították a hangjukat, hogy gyermekük koncentrálni tudjon a színes, szélesvásznú japán baromságra. Később Danika alászállt közénk, és szülei kentek neki egy vajas-sonkás kenyeret. Amikor apja átnyújtotta, a gyerek így szólt: "Mi van, talán jó étvágyat vagy valami!" Mire atyja: "Ja, tényleg, ne haragudj, Danika, jó étvágyat!"



Ez volt az a pillanat, amikor nem bírtam tovább. Kilépve illemtudó vendégszerepemből szólásra emelkedtem, és rövid eligazítást tartottam Danikának arról, hogy jobb lesz, ha visszafogja magát, megtanul viselkedni, és nem képzeli azt, hogy parancsokat osztogathat a felnőtteknek, mert ő csak egy gyerek, ami alig több, mint a semmi.



Danika és a szülők persze lehidaltak, kissé fagyos lett a légkör, én meg szedelődzködni kezdtem. Amikor kiléptem a túlméretezett amerikai házból, arra gondoltam, hogy megtettem ugyan, ami tőlem telt, de ez vélhetően nem fogja helyes irányba fordítani Danika neveltetését. Csak abban bízhatunk, hogy Danika maga fölé nő, és személyiségfejlődése majd saját erőből veszi kezdetét, ha már szüleire ez ügyben nem támaszkodhat.



Félreértés ne essék, Danika szülei teljesen normálisak. Mondhatni a felső középosztálybeli átlagot képviselik. Nem velük van tehát a baj, hanem a korszellemmel. Az infantilizálódik egyre. Annak, hogy a gyereknevelés liberalizmusa átlépte a józan belátás határait, és a gyerekek uralma jött el, az az oka, hogy mindannyian gyerekek vagyunk. Ülünk amerikai konyhánkban, esszük az előre elkészített dobozos tápszereket, nézzük a tévén debil mesefilmjeinket, és azt érezzük szabadságnak, ha nem kell dönteni. Lebegtetjük élethelyzeteinket, kapcsolatainkat, minden és mindenki mellé csak úgy merünk odaállni, hogy bármikor ki tudjunk menekülni a helyzetből, ha másképpen fordulnak a dolgok, mert elhittük Amerikának, nagy példaképünknek, a gyerekek országának, hogy mindenkiből lehet bármi, nincs sors, nincs determinizmus, és mert a gyereknevelés is determinál, inkább tartózkodunk tőle, és hagyjuk, hogy gyerekeink neveljenek bennünket, kedvük szerint.



Eszembe jut a Varázshegy. Settembrini hosszú monológot intéz Naphtához a humanizmus által felszabadított ember szabadságáról, a minden determinizmustól megszabadult ember önkiteljesedésének csodájáról és az akarat erejéről. (Az akarat diadala majd csak valamivel később jön el.) Mire Naphta csak annyit felel: "Akarni csak a végzetet lehet." Messzire vezetne, ha belebonyolódnánk a törvényhez igazodó szabadság kérdésébe – akit érdekel, olvassa el Kanttól A gyakorlati ész kritikáját –, de valahol itt van a kutya elásva. A modern kor a fausti, a végtelenbe szerelmes ember kora. A végtelen húzásában élő ember – nem politikai, általános értelemben vett – liberalizmusa előbb-utóbb megtámadja léte határait, és a rend kereteit fölfeszíti. Ha túlságosan elhisszük Amerikának, hogy a szabadság azonos az életünket determináló tényezők fölszámolásával – vagy ha ez nem megy, hát eltagadásával, néha üres eszközökhöz nyúlva, mint a politikai korrektség verbális bűvésztrükkje –, akkor óriáscsecsemőkké válunk, akiknek kezei között minden játékká változik.



A gyereknevelés lényege, hogy a porontyban tudatosítjuk, hol vannak a határok. Hogy egyáltalán vannak. A régi görögök számára a határ olyan elvet jelentett, amely a létezőket öleli és egyben tartja. Ami létezik, az azért létezik, mert saját határaiban tartja az igazságosság istennője, Diké. Így emeli ki a nemlétből. Amikor szegény Danikáink majd végtelenül szabad, magabiztos, sikeres, amerikanizált gyerekfelnőtt-életüket élik, ki fogja meggyőzni őket arról, hogy nem jó ez így? Ki emeli ki a jövőt a nemlétből?


Forrás: Magyar Hírlap Online

 

Kapcsolódó cikkek

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld