Címlap Történelem, múltidéző Börtönviseltek / 1956 időszerűsége
Börtönviseltek / 1956 időszerűsége PDF Nyomtatás E-mail
2005. október 20. csütörtök, 15:06


Ma, amikor közeledünk az 1956-os forradalom 50 éves évfordulójához, egyre többen és egyre többször tesszük fel a kérdést: vajon mit tudunk 1956-ról, és mennyire hiteles az, amit tudunk és mondunk róla? Nem könnyű, mondhatnám nagyon is nehéz megadni a választ. Először is az 1956-os forradalmat és szabadságharcot nem lehet megérteni az akkori körülmények ismerete nélkül, másrészt – sajnos – még nagyon távol vagyunk attól, hogy a történelem-tudománytól kapjunk hiteles és pontos választ.

Magam újságíróként, riporterként éveken át foglalkoztam ezzel a témával, írásaim az Új Tükörben, a Mozgó Világban és más lapokban jelentek meg, arra törekedve, hogy azokat kérdezzem meg, akiknek tevékenysége valamilyen módon kapcsolódott 1956-hoz. Megszólalt ezekben az írásokban politikus, fiatal munkás, hithű, majd üldözött kommunista, de államvédelmista tiszt is, aki részt vett a forradalom leverésében és a szovjet tankokkal együtt jött be a forradalmi Magyarország fővárosába.


Remélem a mai olvasó számára sem érdektelenek ezek az írások, az ebben szereplő emberi sorsok, s az ország sorsa, amely a miénk volt akkor is és most is.


 


Földesi József




Ötvenhat idõszerûsége


A reformkommunistáktól az új pártokig, a rendszerváltást megelõzõen, kivétel nélkül mindannyian az 1956-os forradalom örökösének, eszmei folytatóinak tekintették magukat. A legnagyobb hangsúlyt az ország függetlenségének kivívására-biztosítására helyezték, de emellett programjaikban, vállalt céljaikban ott szerepelt a régi diktatórikus rendszer békés lebontása, a demokrácia intézményrendszerének kiépítése, az alapvetõ nemzeti érdekek elsõbbsége, a tulajdon (benne a magántulajdon) szentségének a biztosítása, a piacgazdaságra való fokozatos áttérés, az igazságtétel azokkal szemben, akiket a forradalomban való részvételért vagy másért – politikai okokból – kivégeztek, bebörtönöztek, meghurcoltak; méltányosság, közteherviselés az átmenet terhének viselésében stb.


Ugyancsak az ígéretek, mondhatnók, az induláskor tett fogadalmak között szerepelt, hogy mindezeknek az elérése, megvalósítása a nép többségének tevékeny közremûködésével történik, hiszen rá is tartozik, õ is érdemben beleszólhat, s nem lehet csupán egy szûk politikai elit joga, privilégiuma. Annál is inkább, mert 1956 egyik legfontosabb tanulsága, hogy a nép, ha tényleges lehetõséget kap, úgy akar is, tud is dönteni a maga sorsáról, s érdembeni véleménye van az országról is.


Sajnos mindaz, amit az elmúlt évtizedekben elhallgattak és összehazudtak 1956-ról, mind a mai napig hat, sokak gondolkozását fertõzi, különösen a fiatal nemzedékét, s az olyan értelmiségiekét, akik vagy benne voltak a politikában, vagy legalábbis olvasták, tanulmányozták az elemzéseket, „történelmi mûveket”.


Gyakorta döbbenetes a rendszerváltás egyébként elkötelezett híveinek a szájából – árnyalatnyi átfogalmazásban – lényegében ugyanazokat az érveket hallani 1956-tal szemben, mint amiket annak idején Kádáréktól, illetve az õt szolgáló igehirdetõktõl, igemagyarázóktól is hallhattunk. Jó, jó, forradalom volt, mondják, de azért nemcsak az oroszokra, hanem ártatlan emberekre is lõttek, sõt, gyalázatos lincselések is történtek. Hogy hány ezer sebesültje és halottja volt a forradalomnak, zömükben fiatalok, az már-már elhanyagolható tényezõ a szemükben. Meg aztán a lappangó, a korábban elfojtott nacionalizmus, magyarkodás, antiszemitizmus is feltört, és nemcsak politikai, hanem köztörvényes bûnözõk is kiszabadultak a börtönökbõl, és sorolják, sorolják tovább a válogatottnál válogatottabb rágalmakat. Azt kell, hogy mondjam: 1956 lényegét, máig is érvényes üzenetét leginkább az alsóbb néprétegek értették meg és tudták továbbörökíteni; azok, akik vagy maguk is részt vettek a forradalomban vagy pedig társadalmi helyzetüknél fogva a legközelebb álltak hozzá: a fegyveres harcok résztvevõi, a munkástanácsok, a különféle forradalmi nemzeti-népi bizottságok tagjai – a közvetlen demokrácia eme szervezeteinek, szerveinek létrehozói és megválasztott képviselõi. Õket lehetett és lehet a legkevésbé manipulálni, félrevezetni, megfertõzni, sõt, az üldöztetésük ellenére, megfélemlíteni is.


De ami ennél is súlyosabban esik a latba: az állítás, hogy ami 1956-ban jó volt, igaz volt, célravezetõ volt, az utána már elveszítette idõszerûségét. Lényegében erre is hivatkozva lehetett és lehet ma is kirekeszteni a sokaságot abból, hogy részt vegyen az õt érintõ, a sorsát meghatározó döntésekben, hogy nehéz helyzete ellenére is véghezvihessen „csuda dolgokat”. E tekintetben mindegy, hogy gyárról, faluról, termelõszövetkezetrõl, iskoláról, vagy mondjuk, a rádióról és a televízióról van szó. A lényeg, hogy nélkülük, helyettük döntenek, róluk. Mert hiszen, mi köze lehet, mondjuk, egy több ezres gyár dolgozó közösségének ahhoz, hogy ki adja el a fejük fölött a gyárat, mennyiért és kinek, hogy mit fognak termelni, és termelnek-e majd egyáltalán? S ki, hol, mennyiért adja el a terméket, és a hasznot ki vágja zsebre? Vagy ha netán veszteséges a termelés, azért ki a felelõs, hogyan lehetne kijutni az ilyen helyzetbõl, s kinek, kiknek a vezetésével.


Milyen érdekes, ebben nemigen szokás a fejlett Nyugatra hivatkozni, ahol a tulajdonosok már régen felismerték, hogy a saját érdekükben is érdemes, célszerû bevonni a döntésekbe az adott munkahely dolgozóit. Hogy ott a stratégiai döntéseket hozó igazgatói tanácsokban a tulajdonosokon, a vezetõ menedzsereken kívül igenis ott ülnek, méghozzá teljes körû szavazati joggal, az alkalmazottak képviselõi is.


Újabban sokat beszélünk (sajnos csak beszélünk) a népi-nemzeti összefogás szükségességérõl, hogy a pártoknak, a szakszervezeteknek, a munkaadóknak és a munkáltatóknak meg kellene állapodni abban a nemzeti érdek-minimumban, amelyben megengedhetetlen a pártoskodás, amelyben az egész fontosabb a résznél. Hiszen hosszabb távon csak így védhetõ meg a rész-, sõt egyéni érdek is. A legtöbb párt, szervezet azonban kizárólag a maga érdekeit tekinti elsõrendûnek, alapvetõnek, ezért aztán eleve kilátástalanná válik a megegyezés.


Ez is ama témák közé tartozik, amiben tanulhatunk ’56-ból, méghozzá a konkrét helyzetek, történések alapján. Mert bizony nem túlzás azt állítani, hogy 1956-ban alig volt olyan kis üzem, olyan kis község, amely ne okosabban, ne bölcsebben, elõrelátóbban valósította volna meg az érdekegyeztetést, mint ahogy az ma történik.


Ötvenhat elveszítette idõszerûségét? Ellenkezõleg. A fegyveres függetlenségi harcot leszámítva 1956 sok tekintetben a jövõt, az elérendõ és remélhetõleg el is érhetõ célt rajzolja elénk, és nem csak Magyarországon.
 

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld