Címlap Kultúra Harcos versek
Harcos versek PDF Nyomtatás E-mail
2008. március 21. péntek, 14:21

A költő-műfordító az idén Kossuth-díjat kapott. Előtte civil aláírásgyűjtés kezdődött a kitüntetéséért. Azt mondja: már a Kádár-rendszerben is nehéz volt valódi baloldalinak lenni. Ma még nehezebb. SÁNDOR ZSUZSANNA interjúja.

Valahol azt mondta: meglepte a Kossuth-díj.



Egyezreléknyi esélyt sem adtam volna ennek. Már többször felterjesztettek rá. Tudtommal most nemcsak a Kossuth-díj Bizottságon múlott a döntés. Aláírásgyűjtés kezdődött a díjamért. Csák József barátom, az operaház tenoristája kezdeményezte az akciót, jobb- és baloldali Kossuth-díjas művészek és tudósok, valamint kerületem polgármestere csatlakoztak hozzá. Aztán intézmények, vidéki közösségek, civilek követték példájukat. Szeretetük, megbecsülésük számomra a kitüntetésnél is többet jelent.



Örömét nem árnyékolja be, hogy nemzeti ünnepeink jó ideje a gyűlölködés napjaivá váltak?



Nagyon elkeserít. Bevallom, nemhogy vártam ezt az ünnepséget, inkább arra gondoltam: csak esnénk már túl rajta! De nem szeretnék okos teoretikus pózában tetszelegni. A líra a legszubjektívabb műfaj: a vers indulatból születik. Julius Fucik antifasiszta cseh író és publicista – akit ’43-ban végeztek ki Berlinben – azt írta: emberek, legyetek éberek! Én is ezt gondolom. Veszélyesnek tartom a szélsőjobb felbátorodását és elszemtelenedését, és ezeket a jeleket komolyan kell venni. Hitleréken is csak röhögtek eleinte a müncheni sörözőkben. Aztán mi lett belőle!



Csakhogy ma teljesen más világban élünk, mi is tagja vagyunk az Európai Uniónak. Még a balliberális értelmiség is úgy véli: fasizálódástól nem kell félni.



Kívánom, hogy igazuk legyen. De elmondok egy történetet, amely nemrég esett meg egyik barátommal. A postán várakozott, óriási tömeg volt. Észrevette, hogy a másik sor gyorsabban halad, udvariasan megkérdezte, beállhat-e oda. Majd tréfálkozva megjegyezte: a sorban állás főleg a Szovjetunióban volt divatos. Erre mindennek lehordták – „piszkos kommunista, munkásőr” – csak azért, mert kiejtette a száján a Szovjetuniót. Lincshangulat alakult ki, pedig azok az emberek nem a Magyar Gárda tagjai voltak, hanem „ártalmatlan” honfitársaink, uniós állampolgárok. A postáskisasszony mégis azt tanácsolta a barátomnak: jobb, ha gyorsan távozik a hátsó kijáraton. Ahol efféle dolgok megtörténhetnek, ott óvatosnak kell lenni.



Ön mégis nyíltan hangoztatja: kommunistának tartja magát. Ennyire bátor?



Ugyan már! Ifjúságom egyik idolja, Jevgenyij Jevtusenko szovjet újhullámos költő keményen bírálta a szovjetrendszert. Egy helyen azt írta: ne mondjátok, hogy bátor vagyok. Unokáitok esetleg majd azt hányják a szemetekre, milyen lehetett az a kor, amelyben a becsületességet bátorságnak hívták. A marxizmust nálunk lejáratta egy hibás politikai gyakorlat, és sokan váltak a haszonélvezőivé. De attól még akadtak olyanok is, akik tisztességesek maradtak, s áldozatokra is hajlandóak voltak egy emberibb jövőért.



Ez az „emberibb” rendszer hozta el az ávó börtöneit, a kitelepítéseket is.



Egy járási méretű kitelepítésnek én is áldozatául estem, mivel apám falusi főjegyző volt a horthysta időkben. De én, a marxista, mégis cáfolom a marxizmus egyik alaptételét: nem mindig a lét határozza meg a tudatot. Bőven lett volna okom meggyűlölni a baloldalt, hisz édesapám ’56 után börtönbe került. Csakhogy az ember világnézetét nem a személyes sérelmei határozzák meg. Ez jóval mélyebb, tudatosabb választás.



Hogyan lett önből baloldali?



Mindig egyfajta velem született szociális érzékenység jellemzett. Jómódú úri fiú voltam, de rossz érzés töltött el, amikor láttam: osztálytársaim novemberben is mezítláb járnak iskolába. Szégyelltem, hogy nekem „meleg cipőm” van. Később főleg az irodalom formálta a világképemet. Fura módon egy református lelkész hatására kezdtem balratolódni. Ő olvastatta el velem Illyés Gyula Puszták népét, Szabó Pál, Erdei Ferenc, Darvas József műveit. Így alakult ki lassacskán a marxista gondolkodásom. Meg vagyok győződve arról: az emberiség egyetlen túlélési esélye a köztulajdonon alapuló társadalom.



Próbáltuk már negyven évig, nem sok sikerrel.



Az nem volt igazi szocializmus, inkább államkapitalizmusnak nevezném. Valódi köztulajdon akkor lett volna, ha az üzemek, vállalatok tényleg a munkások tulajdonába kerülnek, ahogyan egyébként ’56-ban a munkástanácsok is akarták. Csak aztán minden rossz irányba fordult. De miért ne lehetne egyszer kipróbálni olyan rendszert, amelyben valóban a dolgozóké a gyár? Marx is így gondolta eredetileg, s nem úgy, hogy az állam urai birtokoljanak mindent.



Lehet, hogy az „átkosban” sem volt könnyű baloldalinak lenni?



Nagyon nehéz volt. Ladányi Mihály, Soós Zoltán és én voltunk a hatvanas évek „fenegyerekei”. Aztán a fejünkre mi kaptuk a legtöbbet a rendszerváltás után. Pedig annak idején pimasz, szemtelen verseket is írtunk a Kádár-rendszerről. Sok ifjú balos titánt ítéltek szilenciumra, ami azzal járt: egy évig nem publikálhattak. Ladányit kétszer is elhallgattatták így.



Miért tartották önöket veszélyesnek?



Mert számon kértük a hatalmon a szocialista elveket. Nagy eltérés mutatkozott ugyanis az elmélet és a gyakorlat között. Ráadásul a mi irodalmi estjeinken tömegek jelentek meg. Nem azért, mert versrajongók voltak, hanem mert olyan dolgokról esett szó, amelyeket az emberek a saját bőrükön éreztek. Szinte népgyűléssé terebélyesedtek a költői estek. Ez egyre kényelmetlenebb lett az akkori kulturális vezetésnek, s ezért a népi, baloldali írókat mind jobban perifériára szorították. Az aczéli kultúrpolitika inkább a polgári humanista szerzőket favorizálta, ugyanis nekik a szakmán túl alig volt hatásuk. Ártalmatlanabbak voltak a párt számára.



Ma mégis sokan úgy gondolják: a „szocialista költők” Kádárék udvaroncai voltak.



Váci Mihályt ma Kádárék lakájának tartják, noha egyáltalán nem volt az. A hatalom „édesgetési technikája” Váci esetében visszafelé sült el. Megtették országgyűlési képviselőnek, az Új Írás szerkesztőjének. De minél közelebb került a hatalomhoz, annál jobban látta a visszásságokat, és még gorombább verseket írt. Váci 1965-ben Kossuth-díjat kapott, ennek ellenére már ’69-ben kegyvesztett lett, s negyvenhat éves korában meghalt. Ladányira is ráfogják utólag, hogy udvaronc volt. Holott ő írta a legkíméletlenebbül bíráló verseket.



Most, a szabad világban könnyebb baloldalinak lenni?



Abszolút nem. A jobboldal nemzetidegennek, hazaárulónak bélyegez. Az MSZP pedig szerintem – kivétel a Baloldali Tömörülés platformja – inkább neoliberális, mint valódi baloldali párt. Ma nincsen olyan politikai erő, amelyik a szegényeket, elesetteket, a rendszerváltás áldozatait képviselné. Ezt használja ki Orbán Viktor, amikor rájátszik a szociális elégedetlenségre, s olyan jelszavakat hangoztat, amelyeket baloldali pártnak kellene hirdetnie. A Fidesz részéről ezek persze csak lózungok. Hangzatos szociális szlogenjeiket azonnal elfelejtenék, ahogy hatalomra kerülnének. A baloldaliságot ma többnyire magányos harcosok képviselik.



Ön is közéjük tartozik: nem sokan írnak manapság politikai verseket.



Azt mondják, már nem kell a versbe bújtatott társadalmi üzenet, nem a költő feladata a „kézitusa”. Elég, ha saját lelke tájait térképezi fel s adja elő elégikus művekben, posztmodern hókuszpókuszokban. De én azt hiszem, azért hajtogatják ezt, mert még mindig félnek a költészet közvéleményt formáló erejétől.



De ki félne ma egy poétától?



A globalizálódó fogyasztói világ az, amelyik ellensége az emberi szónak. Minden törekvés arra irányul: a társadalom ne önállóan gondolkodó személyekből álljon, hanem robotként gürcölő, arctalan masszából. Mert azt könnyen lehet politikailag is manipulálni. Már csak ezért is szükséges a „közszolgálati líra”. Orwell nem a szocialista világ görbe tükrét írta meg, hanem a mi világunkét. A művészetnek viszont éppen az a dolga, hogy emberibbé tegye a világot. A költészet karbantartja az érzelmeket, és ébren tartja az igazságérzetet. A vers még ma is „harci eszköz”.


Forrás: 168 óra online

 

Kapcsolódó cikkek

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld