Címlap Vélemény & vita A "polgári" jobboldal "igazsága"
A "polgári" jobboldal "igazsága" PDF Nyomtatás E-mail
2008. március 19. szerda, 16:41

Jávor Béla az igazságot keresi, ami szerinte elveszett, méghozzá "a társadalom minden területén" (Az elveszett igazság, március 4.). Az igazság Jávor Béla szerint egy és oszthatatlan. Nem különféle igazságokról - véleményekről, meggyőződésekről, hitekről, értékekről, érdekekről - beszél, hanem "az igazságról", amit "ismerni", "vallani" és "akarni" kell.

Ez a tudás, hit és erő csak a legnagyobbaké (Jávor szerint főleg Pethő Sándor, Kodály Zoltán, Hamvas Béla és Bibó István voltak a birtokában), akik nemcsak "ismerték és vallották az igazságot", de azt is "tudták, hogy csak az igazság akarásával lehet sikeres és szabad a nemzet".


Ne firtassuk most, hogy a felsorolt kiváló férfiak igazságakarása mennyire tette sikeressé és szabaddá azt a nemzetet, amelyet épp az egymást váltó jobb- és baloldali totális birodalmak malomkövei őröltek. Csak annyit jegyezzünk meg csöndesen, hogy (minimum) Bibó a maga részéről határozottan elutasítaná a társadalmi igazságnak azt a - minden plurális és demokratikus vonást nélkülöző - monolitikus, elitárius és anakronisztikus fölfogását, amit Jávor Béla hirdet (s ami leginkább a XIX. századi romantikus költők váteszeszményére hajaz).


Hasonló a helyzet a szerző nemzetfölfogásával is. Úgy beszél a nemzetről - egyes szám harmadik személyben -, mint valami élő személyről, aki "egyre elkeseredettebb", aki "egyre inkább elvesztette a kedvét", aki "depressziós", akinek "orvoshoz kell fordulnia". Ez képtelenség: nemzet így, ilyen formában, ilyen homogenitásban: kvázi személyiségként nem létezik. A nemzet leginkább absztrakció. Az "akaratáról" anynyiban beszélhetünk, amennyiben a választások - különféle érdekek, vágyak, érzületek voksokban realizálódó, majd bonyolult mandátumelosztó technikák szerint intézményesülő - eredményét annak tekintjük. "A" nemzet - kvázi cselekvő személyiségként - csak olyan ritka és kivételes történelmi pillanatokban kel életre (legalább látszólag), mint amilyen \'48 márciusa vagy \'56 októbere volt. Aki ez utóbbi "nemzet" permanenciájára építi a maga politikai elképzeléseit, valójában csak képzeleg a politikáról. Ez a képzelgés odáig vezet, hogy Jávor szerint a politikusok a nemzet "orvosai" (ma antiorvosok, hisz "ők betegítették meg"); az értelmiség pedig afféle orvosellenőr, az ő dolga, hogy "ellenőrizze a politikai elitet, tévelygéseit tegye helyre, és ha kell, váltsa le őket".


Az értelmiség váltsa le a politikusokat!


Keresem a szavakat, mert tiszteletlen se szeretnék lenni, de pontatlan se, így kénytelen vagyok ezt mondani: rég olvastam ennél nagyobb antidemokratikus ostobaságot. Mértékadó lapban, mértékadó (magát Bibó hívének tudó) szerzőtől legalábbis. Mert ugyan mi fán terem az a demokrácia, ahol egy szűk elitcsoport elveheti a nép által választott politikusok mandátumát? Kik ők, és milyen alapon tennék? Csak mert azt állítják magukról, hogy ismerik "az" igazságot? Még jó, hogy Jávor búsan konstatálja: az értelmiségtől ma semmi se várható. E szerint még egy kis puccs se, holott (s e felől nem hagy kétséget a szerző) nemzetrontó politikusaink nagyon megértek a leváltásra. De ha ilyen összefüggésben nem a választásokban gondolkodunk (és értelmiségi államcsínyt sem remélhetünk), akkor kitől és mitől várhatjuk a nemzet sikeressé és szabaddá tételét?


Nos, Jávor Béla szerint volna egy másik elit, egy vastartalék: ezt szólongatja. "Hol a nemzet jobbik fele? Hol vannak az értelmiségiek, akik 1989-1990-ben nem álltak oda, és azóta sem, és meddig várnak még?" Mondanám neki (bár nem akarom személyes síkra terelni a szót), hogy akik akkor "nem álltak oda", azokban aligha teng túl a nemzeti felelősségtudat. S ha gyávának ezért nem is nevezhetők, "a nemzet jobbik felének" még kevésbé. De torkomra fagy a szó, olvasván, minő munkára kapacitálná Jávor a tétleneket: "mint a janicsárok Budán, vegyék át az irányítást, tüntessék el alkalmatlan politikusainkat...".


Itt megint vennem kell egy nagyobb levegőt.


Tudom, a metaforákat nem kell szó szerint érteni. De valami jelentése csak van az ilyen képeknek, és Buda török általi, csellel-erővel történt 1541-es elfoglalásának (a politikusok eltüntetésével) akkor se tudok demokratikus értelmet adni, ha megfeszülök a jóindulattól. A Magyar Köztársaságot persze nem féltem attól a puccstól, amit Jávor Béla szervez. Nem azt mondom tehát, hogy amit leír, veszélyes. Csak azt, hogy antidemokratikus és hm... ostoba.


Ez persze kevés volna ahhoz, hogy cikket írjak róla. A baj (s a motivációm) ott kezdődik, hogy arról a Jávor Béláról derül ki mindez, aki tán a legbefolyásosabb véleménymondója a "mérsékelt", a "polgári" jobboldalnak (amelyhez - ha valóban létezne - magam is tartoznék). Arról derül ki feketén-fehéren, hogy a fölfogása szemben áll a legelemibb polgári demokratikus normákkal, kit övéi a polgári s a (keresztény-) demokrata normák orákulumaként tisztelnek. Kinek "mérsékelt" voltát jelzi, hogy magát Orbán Viktort is kritikával illeti (lám, megírja, hogy nem volt gyerekszobája). Mi több, kimondja, hogy Orbánnak is távoznia kellene (őt is el kellene tüntetni) a magyar politikából.


Mielőtt a baloldal is ellágyulna ettől, s egy új nemzeti összeborulás esélyét szimatolná Jávor cikkében (lásd Diurnus blogját), sietve jelzem: Orbán Viktorral az a legkisebb baj, hogy nem volt gyerekszobája. Nagyobb baj, hogy az ő radikalizmusa, populizmusa és fundamentalizmusa merőben ellentétes azzal a konzervatív politikai értékvilággal, amit Jávor Béláék szeretnének magukénak tudni, mi több: ellentétes azzal a szekularizált nyugati parlamentarizmussal, ami a Magyar Köztársaság alkotmányos rendjét is megszabja. Ebbe a szekularizált demokratikus rendbe szervesen illett az a nemzeti és európai elkötelezettségű, laikus és liberális kereszténydemokrácia, amit Antall József képviselt - s akihez Orbánnak rég nincs már semmi köze. Ebben a kontextusban úgy is fogalmazhatunk, hogy Jávor Béla és a "mérsékelt", "polgári", "keresztény" jobboldal problémája az, hogy egyszerre ragaszkodnának Antall Józsefhez és Orbán Viktorhoz, ám ez - számukra megfejthetetlen okból - nem sikerül nekik. Mert bár viszolyognak a durva politikai eszközöktől s a balos demagógiától (a Gonosz ellen Isten nevét hiába felvevő istentelenségtől sajnos kevésbé), mindezt nem képesek antidemokratikus és antipolgári politikaként azonosítani, illetve elutasítani. Pártpolitikai vetületben: nem tudnak eljutni addig, ameddig az antalli örökséget valóban képviselni akaró Dávid Ibolya-féle MDF már eljutott. Utóbbi azért nem tud megizmosodni a jobboldalon, mert a konzervatív politika bázisa, a jobboldali "polgári" középosztály az orbáni antikommunizmus bűvkörébe ragadt. Nemrég egy mérsékelt jobbos fórumon hallottam ezt a tipikus szöveget: "Nekem száz bajom van Orbán Viktorral. Száz okból elfogadhatatlan számomra, amit csinál. De még mindig ezerszer jobb a Gyurcsánynál!" (Vastaps.)


Ennek a jobboldalnak valójában egy baja van Orbánnal: hogy tétmeccsen sorozatban vesztett a komcsik ellen. Mert "azokat" legyőzni: ez a legfontosabb. Hogyan, kivel és milyen áron: másodlagos.


Jávor Béla közéleti csillaga a Nemzeti Körből emelkedett föl. A kört O\'sváth György, Antall volt iskolatársa hozta létre 1997-ben. Annak idején engem is elhívott magához, s négyszemközt előadta tervét: kell egy neves jobboldali személyekből álló grémium, amely elősegíti Hornék legyőzését s a jobboldal kormányra kerülését az antalli örökség jegyében. Kell, mondtam én. A vezetésre ma Orbán alkalmas, őt kell támogatni. Egyetértettem. Felsorolt pár nevet Mádl Ferenctől Martonyi Jánosig, és megkérdezte: számíthat-e rám. Megtisztel vele, feleltem meghatottan. Majd mondta, hogy a siker föltétele a Torgyánnal való összefogás. S hogy tudja, Torgyán kiféle, miféle, de hát a kommunisták ellen, ugyebár... Mondtam neki, hogy kommunisták ide vagy oda: Torgyán nálam nem fér bele az antalli örökségbe. Ha politikus lennék, talán megfontolnám, de publicistaként: semmi szín alatt. Ebben maradtunk, nem találkoztunk többé...


A folytatás ismert: a Nemzeti Kör (többek közt Jávor Bélával) megalakult; támogatta, amit és akiket támogatott, ha úgy vesszük, sikeresen. A támogatás illusztrálásául álljon itt egy részlet abból a nyilatkozatból, amit a siker csúcsán, 2002 februárjában, az újabb - győztesnek remélt - választás előestéjén adtak ki (többek közt Jávor Béla aláírásával): "A modern demokrácia nem nélkülözheti az ösztönző, erőteljes és távlatokban gondolkodó politikai vezetőket. Ma ilyen kiemelkedő személyiség Orbán Viktor... Képességei különleges lelkierővel és munkabírással párosulnak. Felismerte, melyek a... társadalom legfontosabb szükségletei, bátor és határozott döntéseket hozott kulturális és gazdasági ügyekben egyaránt... Orbán Viktor miniszterelnöknek az eddig felsoroltakon túl általában is meghatározó volt a tevékenysége. A társadalmi-gazdasági fejlődés kibontakozásában ugyanolyan fontos a szerepe, mint az európai és az antlanti integráció előmozdításában. Ma kétségkívül Ő a nemzet kiemelkedő politikusa."


Tekintsünk el attól, hogy élő - hatalomban lévő - politikusról utoljára az ötvenes években írtak hasonló hangfekvésben. Ne kérdezzük, hogy aki ma megvetően "szekértábor-értelmiségről" ír, mely "csahos kutyaként ugat", s aki az értelmiségi lét kritériumának a "mindkét oldal hibáit" föltáró bírálatot tartja, hogyan csóválhatta akkor ily hevesen a farkát (pardon). Vessük össze inkább ezt a hangot egy másikkal: "a miniszterelnök személyisége oly mértékben határozta meg az ország vezetését, amely nehézségeket is magában hordozott. Túl sok döntés került a miniszterelnök hatáskörébe... és ez téves döntések esetén megnehezítette a módosítást". Ezt a kritikát 2003 áprilisában fogalmazták meg: ugyanazok (köztük Jávor Béla), akik bő egy éve még hozsannáztak. Ugyanannak - ugyanazért! Csak az illető közben elveszítette a választásokat. Mondom: ez az egy bajuk van Orbánnal.


Jávor Béla mostani cikke is jelzi, hogy a jobboldali "polgári" középosztály rögzült kommunistaellenes érzülete erősebb politikai ítélőképességénél (józan eszénél), sőt: demokratikus elkötelezettségénél és polgári identitásánál is. Hogy valami "törzsi" azonosságtudat jellemzi inkább. (Plebejus változatban drukkermentalitásnak nevezném.) Ez arra utal, hogy az "úri" középosztályi gyökerek máig erősebbek, mint a polgárosodás, amelyen úgy-ahogy átestek az idők során.


Amit - nem vitás - a kommunisták vágtak el brutálisan: 1945-48 körül.


Csakhogy 1989-90-ben volt itt egy demokratikus rendszerváltozás: ideje volna végre észrevenni és megérteni.


Forrás: Népszabadság Online

 

Kapcsolódó cikkek

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld