Címlap Vélemény & vita A halál, a bulvár és a képmutatás
A halál, a bulvár és a képmutatás PDF Nyomtatás E-mail
2008. március 13. csütörtök, 16:31

Megyesi Gusztáv a jó ízlés és az illem nevében protestált, mert az "egyik bulvárlap" Antal Imréről egy "csupa bőr" fotót közölt (Imruska, február 29.). Ami igazán felháborította a neves publicistát, nem is annyira a kép volt, mint inkább a cikk intimpistáskodó hangneme: "Mi lesz veled, Imruska?"

A haldoklás nyilvánossá tételével - "kiárusításával" - Megyesi szerint a lap megsértette a privát szférát, az embereknek azt a jogát, hogy magánügyeikben csendesen félrevonuljanak a nyilvánosságtól. Nem vitatom, hogy Megyesi indulatos írása valóban kifejezi a középosztály értékrendjét és érzékenységét, aminek az egyik sarkköve csakugyan a magán és a publikus éles szétválasztása, és a határsértések morális elutasítása. A lakosság médiafogyasztását vizsgáló kutatásaim alapján azonban állíthatom, hogy a mai magyar társadalomban sokan másként vélekednek erről. Egy reprezentatív országos felmérés szerint mindössze a megkérdezettek 23 százaléka helyeselte a nyilvános és a magánszféra Megyesi által követelt szétválasztását a médiában. Durva leegyszerűsítés lenne tehát a közírók mégoly mélyen átélt ítéleteit a társadalom egészének véleményével összekeverni. Egy irodalmi lapban ez az elfogultság talán nem tűnne fel, hiszen ott az olvasók és az írók ízlése közelebb áll egymáshoz. Egy baloldali-liberális közéleti napilapban azonban szemet szúr az az egyoldalú ízléskritika, amely a lakosság nagy részét kitessékeli a jóérzésű emberek köréből. Nem Megyesi tehetségét vonom kétségbe (régi olvasója vagyok), hanem a populáris kultúrával szembeni értetlenséget és arroganciát tartom jelzésértékűnek. A progresszív értelmiség, ahelyett, hogy értően és érzően elemezné a populáris kultúra változásait az utolsó tíz évben, mást sem tesz, mint a kereskedelmi médiát fikázza. Érdemes lenne egyszer összevetni a New York Times és a Népszabadság, vagy a New Yorker és az Élet és Irodalom kritikáit a populáris zenéről, a tévéműsorokról és az új filmekről. Az derülne ki, hogy Amerikában is van a kettő között különbség, de nincs ellentét, míg nálunk a magaskultúra nevében ott is árkokat ásnak, és ellenségeket gyártanak a populáris kultúra kritikusai, ahol erre nem lenne szükség.




A kulturális demokrácia - a diktatúrák kulturális hierarchiájával szemben - azt jelenti, hogy mindenki a saját ízlését követheti a kulturális fogyasztásban, a fiatalokra és a progresszív értelmiségre pedig különösen jellemző, hogy képesek oda-vissza közlekedni a különböző kultúraféleségeket elválasztó ízléshatárokon.


Az Antal Imréről szóló bulvárcikket nemcsak a nyárspolgári illem szempontjából lehet értelmezni, hanem a populáris kultúra értékei felől is. (Mellesleg, mióta van oda annyira a progresszív magyar értelmiség a polgári illendőségért és ízlésért?) A bulvár egyrészt a mindennapi élet azon témáit is tárgyalja, amelyek kimaradnak a "tiszteletre méltó" újságokból, másrészt személyeskedő, túlzó, emocionális tárgyalásmódjával ellentmond a racionális, tárgyilagos polgári ízlésnek és illemnek.

 


A haldoklás tárgyalása ma tabusértés. Amíg a középkorban a halál nyilvános volt, a haldoklót körülvették ismerősei, családtagjai, addig a mai világban az elfüggönyözött és elkülönített kórházi ágy az emberi élet utolsó állomása. Letagadjuk a halált, félünk tőle, rejtegetjük az érzelmeinket, távolságot akarunk tartani tőle, és ebben a hivatalos média is cinkosunk. Vannak persze ma is bújtatott formái a közelgő halál nyilvános tárgyalásának. A célozgatások mellett ilyenek a közéleti emberek váratlan hivatalos kitüntetései, és az ezeket kommentáló, tisztelettől fuldokló médiaeulógiák. Ezeket fricskázta meg pár éve a fehérvérűségben szenvedő Eörsi István, amikor úgy nyilatkozott, hogy Kossuth-díjának halálszaga van.


Antal Imre élete és betegsége mindvégig a nyilvánosság előtt zajlott. Antal a kádárizmus alatt a közszolgálati média, később a bulvármédia egyik kedvence lett, még melegségét is simán elfogadta a közvélemény, ami nem kis dolog egy homofób társadalomban. A populáris kultúra sztárjainak nem a hivatalos kitüntetés jelenti az elismerést, hanem a szűnni nem akaró népszerűség. Ezt lovagolja meg a kereskedelmi média, hiszen sokan hajlandók pár forintot leperkálni azért, hogy megtudják, mi van velük. A kulturális demokrácia - a diktatúrák kulturális hierarchiájával szemben - azt jelenti, hogy mindenki a saját ízlését követheti a kulturális fogyasztásban, a fiatalokra és a progresszív értelmiségre pedig különösen jellemző, hogy képesek oda-vissza közlekedni a különböző kultúraféleségeket elválasztó ízléshatárokon. Nem értem, miért kell egy bulvárlapnak a populáris ízlés nyelvén íródott cikkét kiforgatni, és miért kell abban a kulturális rend végső összeomlását és az emberi méltóság jóvátehetetlen megsértését látni. Nem lenne kézenfekvőbb a törődés személyeskedő tónusára hangszerelt, mással aligha helyettesíthető, jól eladható tudósításként olvasni azt a cikket egy sztár életének szomorú utolsó hónapjairól? Bulvár ide, bulvár oda, biztos vagyok benne, hogy nemcsak az érdeklődésüket és lojalitásukat a lap megvásárlásán keresztül kifejező olvasótábornak, de Antal Imrének is jobban esik egy ilyen "gügyögő" írás, mint ha az ő betegágyát is a jólneveltség képmutató hallgatása venné körül.


A szerző médiakutató





Írtam, amit írtam. Most már csak egyet tehetek az ügy érdekében: midőn az Úr magához rendel, némi vargabetűvel a Nyugati téri Mosoly albuma fényképészet kirakatába vitetem magam, hogy legalább a magyar társadalom 77 százaléka hadd gyönyörködjék a látványomban.


Megyesi Gusztáv


Forrás: Népszabadság Online

 

Kapcsolódó cikkek

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld