Címlap Vélemény & vita Beszédvázlat a sajtószabadság ünnepére
Beszédvázlat a sajtószabadság ünnepére PDF Nyomtatás E-mail
2008. március 13. csütörtök, 16:28

Az ünneprontásnak az ünnep rendjéhez, koreográfiájához kell igazodnia. Ezért választotta a MÚOSZ elnöksége a mai napot ünneprontó közleményének megjelentetésére. Szeretné zavaró momentumait jó időben a sajtószabadságot ünneplő pulpitusok elé tolni, mielőtt a pátosz és szemforgatás elfoglalná az ilyenkor szokásos, őt megillető helyét.

A szerző a MÚOSZ elnöke



Alább a szóban forgó MÚOSZ-közleményen jócskán túlmutató, s annak szövegében nem, vagy csak utalásokkal érzékeltethető háttérről lesz szó, már csak azért is, hogy a sajtószabadság honi ünnepén a kép ennyivel is teljesebb legyen.


De előbb jöjjön a szöveg, hogy legyen mit összevetni az utána következőkkel:


"A Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöksége a magyar sajtó napjaként is ünnepelt március tizenötödike alkalmából nyilatkozatban hívja fel a figyelmet a sajtószabadság súlyos, a közvélemény előtt kevéssé ismeretes, de folyamatos és kiterjedt megsértésére.


A felhívás címzettjei az országos és a helyi hatalmi tényezők, a kormányt alkotó és az ellenzéki pártok, a megyei, a települési és a kerületi önkormányzatok.


Az országban sok száz helyi lap, rádió- és televízióállomás működik, döntő többségükben közpénzen. A nyilvánosság hatalmi manipulálása ebben a szférában a közszolgálati rádiót és televíziót érintő kísérleteknél lényegesen durvább és gátlástalanabb, mert míg azok ellenállásba is ütköző kísérletek, a helyi lapok, rádiók, televíziók és újabban internetes portálok - ma már tudomásul vett gyakorlatként - többnyire az önkormányzati testületek túlsúlyos oldalának, jellemzően a polgármesternek rendelt propagandaeszközök.


Ennek demonstratív megnyilvánulása az is, hogy az önkormányzati választások után az új színezetű testületek, a párthovatartozásukat tekintve új polgármesterek egyik első dolga a helyi szerkesztőség, illetve szerkesztőségek feldúlása, lefejezése, a nekik nem tetsző munkatársi gárda szélnek eresztése vagy "átprogramozása". A rendszerváltás óta minden helyi választás után több száz újságírót, szerkesztőt bocsátanak el tisztán politikainak tekinthető okokból.


Egy magántulajdonosnak lehetősége van tulajdonával rendelkezni, de a közpénzzel finanszírozott média közszolgálati feladatot kell hogy ellásson, pártatlanul kell a nyilvánosságot szolgálnia.


A MÚOSZ a magyar sajtó napja alkalmából az ezzel ellentétes, törvénytelen és az újságírószakma képviselőit jelentős számban egzisztenciálisan is sújtó, bevett gyakorlatra hívja fel a figyelmet, különös tekintettel arra az abszurd helyzetre, hogy a tapasztalat szerint gyakran maguk a törvénytelenség elkövetői éreznek késztetést a sajtószabadság megünneplésére."


Eddig a hivatalos szöveg, s a továbblendüléshez azt a meglehetősen bizonytalan, az eredetileg több egzaktságot kívánó fordulatot érdemes kiragadni, miszerint "több száz" olyan újságíróról, szerkesztőről van szó, akik csak a legutóbbi önkormányzati választások után is tisztán politikai okokból veszítették el állásukat, kerültek egzisztenciális bizonytalanságba.


A MÚOSZ a helyi közszolgálati médiumokkal korábban is foglalkozott, nem sok eredménnyel. Pontosabban azzal a félsikerrel, hogy kierőszakolta: legalább néhány településen a választási ciklust átívelő, azon túlnyúló, határozott idejű szerződést kötöttek a helyi lap, a rádió, a televízió szerkesztőjével. (A valóságos eredményről majd alább.)


A legutóbbi, a 2006 végi és a 2007-es elbocsátási hullámot érzékelve a MÚOSZ új ambícióval kezdett hozzá az elsősorban személyi-szervezeti kapcsolatok alapján is megismert több tucat konkrét eset kiterjesztő feltérképezéséhez, és a kikövetkeztethetően több száz elbocsátott kolléga ügyeinek nyilvánosság elé tárásához.


Bár a MÚOSZ Helyi Lapok Szakosztályának bennfentesei jó előre figyelmeztettek, hogy konkrétumokkal, tényekkel, adatokkal nehéz lesz előhozakodni, a tényfeltárás a rendelkezésre álló eszközökkel - személyes információgyűjtéssel, internetes kérdőívvel, felhívással - elkezdődött.


Nem sokkal a választások után az önkormányzati média szerkesztőit célzó kérdőív válaszai szerint a megkérdezettek 31 százaléka biztosra vette eltávolítását, 20 százalék valószínűsítette azt, 6 százalékuk már túl volt ezen. A megmaradtak több mint fele tehát bizonytalan státuszúnak minősítette magát a helyi közszolgálatban, s hogy ennek dimenzióit jól érzékeljük: a kérdés nemcsak színeváltozott önkormányzati médiumok szerkesztőinek szólt, hanem általában. A helyi hatalomváltozásban érintettek körében tehát a fenyegetettek aránya jó okkal feltételezhetően lényegesen nagyobb.


Mindenesetre a kollégák jól érezték, amit éreztek. Mert 2007 nyarán, amikor a tisztogatások utómunkálatai még javában folytak, a fővárosban a színeváltozott nyolc kerületből már hat kerületi lapnál "történtek intézkedések", azaz minimum leváltották a főszerkesztőt és a vezető munkatársakat, vagy véglegesebb megoldásként egyszerűen megszüntették a lapot. És ezek csak az újságok, mert volt olyan kerület, ahol - noha korábban a testületi üléseket egyenes adásban közvetítették - az új testület alakuló üléséről a miheztartás végett mindjárt elkergették a kerületi televízió stábját.


Az arányok, a tapasztalatok szerint elsősorban a nagyobb vidéki településeken működő újságok, televíziók, és ahol van ilyen, rádiók esetében se voltak mások: új arcok, új hangok, sőt esetenként új lapfejek - hogy az új impresszumokról ne is beszéljünk. (Csak érdekességként: Várpalotán például a változást érzékeltetendő nemcsak új lapcímmel, hanem a cím alatt rovásírásos (!) felirattal jelent meg a városi újság.)


Másfelől viszont a MÚOSZ Helyi Lapok Szakosztályának prognózisa látszott bejönni: olyan kolléga, aki névvel és címmel vállalta volna saját kiakolbólításának történetét, alig akadt, ha pedig akadt, utóbb visszalépett, végül a MÚOSZ környékén számon tartott konkrét esetek szereplői is - tapintatot kérve - elhárították, hogy zaj keveredjék körülöttük. Bizonyára jó okuk volt erre.


1. Az eltávolítások vagy "átszervezés" fedőnévvel végrehajtott felmondások, a szerkesztőségre gyakorolt nyomás jogszerűségére a jegyzők általában kínosan ügyelnek. A processzusban kifárasztott, állását veszített újságíró többnyire nincs pereskedő formában, kivált, hogy az önkormányzat közpénzből, a kihajított kolléga a saját zsebéből fizeti a költségeket.


2. A választások utáni győzelmi hangulatban a felmondásokat vagy az egyezségeket lélektanilag visszamenőleges vizsgálatokkal vagy ilyennel történő fenyegetéssel készítik elő. Ezekről a vizsgálat lezárta előtt nehezen megállapítható, mikor volt valóságos ok, s mikor volt puszta ürügy, eszköz a nyomásgyakorlásra, a fenyegetettség érzésének tudatosítására. Ez utóbbira utal, hogy a fenyegetés azonnal megszűnik, mihelyt az újságíró hajlik a "megegyezésre".


3. A fent félsikernek minősített törekvés, hogy a szerkesztőkkel a cikluson átívelő szerződést kössenek az önkormányzatok, a legkevésbé sem volt általános, ahol pedig ilyesmire került sor, ott - ha a kolléga békén marad - azonnal kifizetik a végkielégítést, természetesen közpénzből. Az érintett - persze - nem vállalja a nyilvánosságot, különösen, hogy a városban híre terjedt (hírét terjesztették) a "hatalmas összegű" végkielégítésének.


4. A frissen kihajított szerkesztő, újságíró - pillanatnyilag állás nélkül - nem kívánt újabb tengelyt akasztani a város (község) új uraival, pláne, ha még más jövedelme is volt az önkormányzattól, vagy ilyet remélhetett. (Könyvtár, iskola, rendezvényszervezés stb.)


5. Végezetül az érintett kolléga emlékszik még rá, hogy esetleg maga is hasonló előzmények után került a megelőző ciklusban, ciklusokban szerkesztői-újságírói munkakörbe, s tudja, hogyne tudná: az általa irányított helyi médium az előző önkormányzat szekértolója, az előző polgármester szócsöve volt, így aztán maga is érzi, hogy nincs se közéleti ereje, se morális alapja tiltakozásának. Eltávolítását, az új szekértoló, szócső megjelenését törvényszerűnek, már-már rendjén valónak fogadja el.


És ez utóbbi vezet el a valódi mélységekig, ahol a kör bezárulni látszik, ahol az injúria, ami ellen fennen tiltakozni kell, maga is pusztán egy eleme az injúriára épülő rendszernek. Ahol már-már "erkölcsi felülemelkedés", hogy a sértett, a kárvallott a belátás birtokában van: az őt ért jogsértés, ha jogilag reparálható volna is, az morálisan tartalmatlan érvényesítése volna a "szent sajtószabadságnak".


Levezetés:


Ha valaki ezek után azt gondolná, hogy a helyi sajtó működése, úgy, ahogyan van, tele van konfliktussal, az téved. A konfliktusoknak inkább szezonjuk van, aktuálisan törnek a felszínre, többnyire csak ha jön az "új gazda".


Máskülönben: a helyi nyilvánosság a média egyetlen olyan eleme, ahol a jó hír is hír, így az itt tevékenykedők nemcsak funkciójukat, hanem hivatásukat is viszonylag konfliktusmentesen (-mentesebben) gyakorolják.


Továbbá: a helyi nyilvánosság munkásai a közakarat következtében létrejött aktuális helyi hatalom szelekcióján esnek át (legalábbis többnyire), így maguk sem éreznek meghasonlást.


A közfelfogás szerint a helyi nyilvánosság ura az önkormányzat, konkrétabban annak feje, ahol pedig nem ez a közfelfogás, ott is általában ez a tény. A nyilvánosság munkásai ebben a társadalmi térben dolgoznak, s kevéssé várható el tőlük, hogy a közpénzen fenntartott tájékoztatás valódi tartalmát - szél ellen - ők adják meg. Ez túlterjed lehetőségeiken.


De hogy az egész milyen mélyen nem stimmel, azt mutatja: a MÚOSZ egyik, más rendeltetésű kutatásában (Vásárhelyi Mária: Foglalkozása: újságíró - MÚOSZ- MTA-ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport, 2007) az olvasható, hogy míg 1992-ben egy tízes skálán az újságírók értéksorrendjében az, hogy "javítson valamit a világ dolgán" még a negyedik helyen szerepelt, 2007-re ez a szempont visszacsúszott az utolsó, a 10. helyre.


Arról, hogy a helyi közszolgálati média munkatársai ezt hogyan látják, nincsenek elkülönített adatok.


A háttéranyagokat lásd: www.emasa.hu/helyimedia


Forrás: Népszabadság Online

 

Kapcsolódó cikkek

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld