Címlap Vélemény & vita A galamb és a héják
A galamb és a héják PDF Nyomtatás E-mail
2008. március 10. hétfő, 11:26

A jegybankok széles köre alkalmazza az ún. inflációs célt követő rendszert. Ennek lényege négy pontba sűríthető: 1. Meg kell határozni az inflációs célt, ami vagy a túl magasnak tartott inflációs ráta csökkentését jelenti, vagy az árstabilitás mértékéül elfogadott, legfeljebb kétszázalékos ráta megtartását. 2. Meg kell határozni a cél teljesítéséhez rendelhető időtartamot, ami általában másfél-két év. 3. Össze kell állítani egy inflációs előrejelzésre alkalmas modellt, és az annak alapján készített inflációs előrejelzést negyedévenként (félévenként) a nyilvánossággal (a piaccal) közölni kell. 4. Ha az előrejelzés az inflációs cél fölött van, a jegybank szigorít (megemeli az alapkamatot), ha alatta, lazít (csökkenti az alapkamatot).

E döntési szabály egyszerűsége a kívülállóknak már-már gyanús lehet. Pedig érvényes, de csak akkor, ha a jegybank feladata kizárólag az árstabilitás elérése vagy megtartása.


Eddigi euró bevezetési szándékaink. Az első csatlakozási céldátum 2008. január 1., a második 2010. január 1. volt. Csak volt, mivel az ERM II-ben (az euró "előszobájának" nevezett árfolyamrendszerben) kötelezően eltöltendő kétéves időszaknak ez év január 1-jén el kellett volna kezdődni. Újabb, hivatalosan megerősített dátum nincs, szakértői becslések szerint a legkorábbi lehetséges időpont 2013-2014.


Indokolt-e az árstabilitás elérésének célkitűzése? A válaszom egyértelmű: igen, de! Rendkívül lényegesnek tartom a következő konkrét kérdésekre adható válaszokat, mert azok nélkül az előbbi "igen" csupán általános, semmitmondó felelet. A kérdések:


1. Továbbra is célszerű feltételezés-e az árstabilitás 3 százalék körüli rögzítése?


2. Képes-e a jegybanki kamatpolitika az inflációs rátát - különösen egy kis nyitott gazdaság esetében - erre a szintre "lenyomni"?


3. Mennyi idő alatt célszerű az árstabilitási szintet elérni, azaz mikorra szabad az árstabilitási szinttel azonos inflációs célt kitűzni?


A három kérdés súlyos gazdaságpolitikai és társadalompolitikai dilemmákat vet fel.


A monetáris politika célja és felelőssége. A háromszázalékos inflációs célt mint szubjektív döntést lehetett "objektivizálni": ha az uniós tagországokra jellemző fogyasztói árindex 1,5-2 százalék, és ha a feltörekvő országok gazdaságából adódó "többletinfláció" 1-1,5 százalékra becsülhető, akkor reálisan vállalható a 3 százalék körüli inflációs ráta. Ez logikus magyarázat volt és eddig lehetett is. Csakhogy az elmúlt hónapokban az olajár emelkedése felgyorsult, már meghaladta a hordónkénti tőzsdei ár a 100 dollárt. Az olajárat késleltetve követi a gázár, valamint a többi nyersanyag (vas, réz, nikkel stb.) ára. A mezőgazdasági termékek múlt évi áremelkedése feltételezhetően nagyrészt egyedi okokkal magyarázható, de nem lehet figyelmen kívül hagyni az előrejelzéseket, miszerint az agrártermékeknél tartós áremelkedés is lesz majd. Emellett az iható minőségű víz szűkössége, valamint a környezetkárosítás csökkentése érdekében szükséges ráfordítások további tartós árnövekedéseket okoznak.




Infláció 2007-2008-ban (Forrás: Európai Bizottság)



















































































  2007. 2007. 2008.
  novemberi decemberi februári
  előrejelzés tény előrejelzés
  2008-ra (%) (%) 2008-ra (%)
Nagy-Britannia 2,2 2,2 2,5
Franciaország 1,7 2,8 2,4
Spanyolország 2,9 4,3 3,7
Olaszország 2,0 2,8 2,7
Németország 2,0 3,1 2,3
Hollandia 2,3 1,6 2,3
Lengyelország 2,8 4,2 3,8
Euróövezet 2,1 3,1 2,6
EU 27 2,4 3,2 2,9


Látható: három hónap elteltével az uniós országok többsége nem elhanyagolható mértékben felfelé korrigálta a 2008-as inflációs előrejelzését. Milyen érv szólhatna Magyarországon a változatlan 2008-as előrejelzés és a háromszázalékos 2009-es inflációs cél realitása mellett? Ilyen érvet nem ismerek. Tételezzünk fel 3 vagy már egy javított 3,5 százalékos célt, miközben a monetáris politika időhorizontján (pl. 2 éven) belül külső sokkok (olajár, gázár, élelmiszerár nem várt emelkedése), valamint a szabályozott árak (gázár, villamosenergia-ár, tömegközlekedési tarifa) kiigazítása (emelése) okán magasabb inflációs pályát kell az időszakos inflációs jelentésben leírni, mint ami a korábbiban volt. Az inflációs célkövetés steril logikája kamatemelésre kötelezne, holott a változás kizárólag a monetáris politika hatáskörén kívül eső sokkokra vezethető vissza, és azokra a kamatpolitika nem hat. Pontosabban: közvetlenül nem hat, viszont a kamatszint emelésével a hazai valuta spekulációs kereslete olyan mértékben növelhető, hogy a hazai valuta erősödéséből adódó árfolyamszint az importár emelkedését fékezheti, szélsőséges esetben meg is állíthatja. A magasabb kamatszint azonban más irányú negatív hatásokkal járhat (exportfékezés, beruházásfékezés, nem kívánatos szerkezeti hatás, fogyasztási hitelek ösztönzése).


A szokásos kétéves időszakra kitűzött irreális, vagy a külső sokkok alapján nem módosított inflációs célt kamatpolitikai kísérletekkel talán meg lehet közelíteni (véletlenül még el is lehet érni), de a "mellékhatások" igen súlyosak lehetnek. Például:


1. A gazdasági növekedés visszaesése. 0,8 százalékos negyedéves növekedési rátát követően egy kamatemelést nehéz magyarázni, sőt még a korábbi kamatcsökkentés elmaradása is inkább érdekes gazdaságtörténeti jelenség, mint szakmai érvekkel alátámasztható döntéssorozat.


2. A hitelezési gyakorlatban az eurósodás, a svájci frankosodás, a japán jenesedés terjedése. A nemzetközi kamatszintet jelentős mértékben meghaladó hazai kamatszinthez úgy alkalmazkodnak a hitelpiac szereplői (bankok és ügyfeleik), hogy a felvett hiteleket az alacsonyabb kamatozású valutákhoz kötik, felvállalva az árfolyam változásából eredő kockázatot is. A piac alkalmazkodása ésszerű, de növeli a pénzügyi rendszer stabilitási kockázatát, és meglepő módon a hitelállomány növekedésén keresztül még az inflációs rátát emelő többletkeresletet is generálhat.


3. Az államadósság finanszírozásának kamatköltsége nő. A növekmény egyik része "csupán" az állampapírban megtakarító belföldi jövedelemtulajdonosok javára végbement jövedelem-újraelosztás forrása, a másik rész az állampapírba befektető külföldinek biztosít kamattöbbletet.


4. A külföldi befektetők spekulációs hajlandósága nő. Nem maga a spekuláció a mellékhatás, a spekulációs piaci műveletek a piaci likviditás szükséges feltételei. A probléma a spekuláció elsődlegessé válása, az, hogy igen rövid távon gyors ütemű és gyorsan ellentétes irányba forduló piaci mozgások következnek be. Például: a túlzott kamatfelár melletti erős árfolyam a kistermelő exportőrök versenyképességét rontja, az olcsó import a belső termelést korlátozhatja, s mindkettő csökkenti a foglalkoztatottságot.


Mi a reális cél? 2007 januárjától érvényes a háromszázalékos inflációs cél. 2007-ben az éves átlagos infláció 8 százalék volt és az év minden hónapjában meghaladta a kitűzött 3 százalékot. 2008-ra a legfrissebb előrejelzés az első negyedévre 7 százalék, a negyedikre 4,7 százalék, így ismét nem teljesülhet az év egyik hónapjában sem a 3 százalékos cél. 2009-re is kétséges a cél teljesíthetősége, az előrejelzés negyedévenként 4,0; 3,8; 3,5; 3,2 százalék. A rossz monetáris politika lenne a nem teljesítés oka? Nem. Hanem a rosszul kiválasztott cél. Az inflációs kritériumot teljesíteni kell, de nem feltétlenül 2 év alatt. Ha a célkitűzés reális, kétéves ciklusok sorozatán keresztül az inflációs ráta fokozatos csökkentésével a háromszázalékos szint elérhető három, négy, netán öt év alatt. Így a célkitűzés, mert reális, teljesíthető. Sőt, ekkor nem kell, hogy a monetáris döntéshozó ellentmondásba kerüljön a kissé mereven megfogalmazott jegybanktörvénnyel. Az árstabilitás elérése elsődleges cél lehet, de nem feltétlenül 2 vagy 3 év alatt, hanem a reálisnak becsülhető időtartam végére.


Ki határozza meg a kétéves ciklusok reális inflációs célját? A kormány, a monetáris tanács vagy a kormány és a monetáris tanács együtt? Magyarországon nincs szabályozva a döntési kompetencia, a törvény még egyeztetési kötelezettséget sem ír elő. Az ötletszerűen kijelölt euróbevezetési dátumok, az ahhoz rendelt konvergenciapályák, majd a kötelezővé tett éves konvergencia jelentések automatikussá tették a háromszázalékos cél kitűzését. A monetáris politika kétéves ciklusaihoz rendelt inflációs célok realitásával külön nem foglalkozott sem a kormány, sem a jegybank. A törvényi szabályozás - ma még úgy tűnik - nem felesleges.


Befejezésül, a demagógia vádját kikerülve, csupán két válasz nélkül hagyott kérdést tennék fel. Szabad-e a gazdaságpolitika és a társadalompolitika egészét az államháztartási hiány lehető leggyorsabb csökkentéséért feláldozni? Megengedhető az inflációs cél erőltetett, a globális fejleményektől független elérése érdekében a versenyképességet erőteljesen gyengítő árfolyam erősödését segíteni?


Az itt leírtak kizárólag a szerző véleményét tükrözik. A szerzőt véleménye kifejtésekor jogi és etikai szabályok is korlátozták.


A szerző tanszékvezető egyetemi tanár, az MNB monetáris tanácsának tagja


Forrás: Népszabadság Online

 

Kapcsolódó cikkek

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld