Címlap Vélemény & vita Piacosíthatók-e a társadalmak?
Piacosíthatók-e a társadalmak? PDF Nyomtatás E-mail
2008. március 03. hétfő, 14:28

Annak ellenére, hogy Magyarországon politikai, gazdasági és morális válság van, az értelmiségi viták középpontjában még mindig döntően a politikai élet felszínének kérdései állnak. Az értelmiségi vitákat a politikai elit tematizálja. Ugyanakkor az is látható, hogy a fiatal értelmiség körében új folyamatok indultak el: a fiatal értelmiség egy része növekvő érdeklődést mutat a válság mélyebb okai, társadalmi következményei és nemzetközi összefüggései iránt. A Scheiring Gábor-Boda Zsolt szerkesztette kötet ennek az újfajta gondolkodásnak kiemelkedő eredménye.

A kötet középpontjában a közszolgáltatások helyzete, a közszolgáltatások privatizációjának problematikája áll. Mindazonáltal emellett számos, ezeknél átfogóbb társadalmi kérdést is felvetnek, megfogalmaznak benne a szerzők.


A kötet legfőbb tézisei a következők:


1. Az ökopolitika nem szűkíthető le az egyszerű környezetvédelemre - az egész emberi társadalom alapkérdéseiről is van fontos mondanivalója.


2. Az állam és a piac szembeállítása hamis - a piac csak állami szabályozással működőképes. (Hozzáteszem, hasonló gondolatokat fogalmazott meg több évtizeddel korábban Polányi Károly A nagy átalakulás című híres, bár itthon meglehetősen mellőzött művében.) A társadalmak problémáinak kezelése során tehát nem kell választanunk a kettő között - nem a kettő között kell választanunk -, a megoldások keresésének folyamatában fontos (bár hozzáteszem, korántsem új) szereplőként jelentkezik a civil társadalom.


3. A közjószágok általában sajátos használati értékkel és piaci tulajdonságokkal bírnak. Közjószággá válásra hajlamosító tényező, ha egy termék természetes monopólium, ha a termék előállításának kiugróan nagy a beruházásigénye, ha az eladó és a vevő között információs aszimmetria áll fenn - az eladó jóval többet tud a termékről, mint a vevő -, és ha a termék iránt megnyilvánuló kereslet rugalmatlan, akkor a fogyasztó erősen ki van szolgáltatva az eladónak. Mindazonáltal az a kérdés, hogy egy termék közjószágnak minősül-e vagy sem, nem pusztán az adott termék "természetétől" függ, igen nagy részt társadalmi megállapodás, társadalmi konszenzus eredője is. Ebből következően az egész problematika nem technokratikus, hanem politikai, így a hozzá kapcsolódó döntések sem szakértőiek, hanem politikaiak (hozzáteszem, függetlenül attól, hogy a döntési folyamat résztvevői ennek tudatában vannak-e vagy sem, és milyen ideológiákat állítanak elő).


4. A közszolgáltatásokat különösen fenyegető nagy veszély azok rossz állapota, elsősorban Kelet-Közép-Európa országaiban, ahol az államháztartás súlyos hiánynyal küszködik, mely privatizációra sarkallja a kormányzatokat. Mintha csak két lehetőség létezne: a közszolgáltatások szétesése vagy "külső" befektetők bevonása. "Nehéz ellenállni a csábító összeesküvés-elméletnek: talán éppen azért nem invesztál az állam bizonyos szektorokba, hogy bizonyítsa ezek működésképtelenségét és privatizálásuk elkerülhetetlenségét?"


Saját kutatásaim alapján a fent vázolt összefüggés nagyon is reális, még azt feltételezve is, hogy a kormányzatok magatartása talán nem teljesen tudatos. Logikájában hasonló, bár még durvább "összeesküvés-elmélettel" írható le a volt "szocialista" menedzsereknek a termelőszféra privatizációja során tanúsított viselkedése is: az első menetben vállalatuk legnagyobb értékű részeit bonyolult áttételeken keresztül önmaguk számára átszivattyúzták, majd széttárták kezüket, mondván: a vállalaton már csak a privatizáció segíthet. Így, ezen az úton váltak sok esetben az egész vállalat tulajdonosává.


A kötet a teoretikus alapösszefüggések, fogalmak tisztázása után (Scheiring Gábor munkája) a közszolgáltatások piacosítását ösztönző két fontos nemzetközi politikai fejleményt mutatja be: itt találjuk Scheiring Gábor és Schiffer András írásait a Kereskedelmi Világszervezet keretében elfogadott szolgáltatásliberalizálási egyezményről - a GATS-ról -, és Klestenitz Tibor tanulmányát az Európai Unió által kidolgozott ún. Bolkestein-irányelvről. Ezt követően Ámon Ada, Solymosi Tamás, Gilly Gyula, Boda Zsolt, Scheiring Gábor és Horn Gergely néhány közszolgáltatás piacosításának tapasztalatait és kérdéseit elemzi, különös tekintettel a hazai fejleményekre, de emellett nemzetközi kitekintést is adva. Ezek a tanulmányok meggyőzően bizonyítják, hogy - legalábbis a vizsgált esetekben - a közszolgáltatások piacosítása, privatizálása nyomán azok nemhogy olcsóbbak, inkább drágábbak lettek, nem váltak jobb minőségűvé, nem kerültek valódi versenyviszonyok közé, és a piacosítás kifejezetten erősítette a társadalmi egyenlőtlenségeket.


Aktualitását tekintve kiemelem ebből a részből a magyar egészségügy tervezett piacosításának problematikáját elemző tanulmányokat. Ezek meggyőzően érvelnek amellett, hogy a létező szocializmus csődje nem igazolja azt, hogy "egy demokratikus rendszer szakértő gazdaságirányítása is képtelen lenne az ország érdekében működtetni az általa felügyelt állami szektort" - így az egészségügyi szolgáltatások szféráját.


Végül a kötet utolsó része gazdag dokumentumgyűjteményt tartalmaz a Védegyletnek a tárgyhoz kapcsolódó igen fontos és hiánypótló tevékenységéről.


A következőkben azokat a gondolatokat fejtem ki tézisszerűen, amelyeket a kötet ébresztett bennem - egy helyütt némi kritikát is megfogalmazva.


A neoliberális politikák által fenyegetett közszolgáltatások fennmaradása nem csak a társadalmi igazságosság és a fogyasztói igények hatékony kielégítése szempontjából elengedhetetlen. A közszolgáltatások léte és stabilitása a társadalom tagjainak belső kohézióját (patetikus kifejezéssel: együvé tartozását) is kifejezi - a közszolgáltatások fenntartására fordított gazdasági erőforrások, így a társadalmak mint közösségek fennmaradásának nélkülözhetetlen gazdasági kötőanyagát jelentik. (Akkor is így van ez, ha az elosztás egyenlőtlenségét a nemzetközi és hazai tapasztalatok szerint az elvileg mindenkinek egyformának járó juttatások szférájában sem lehet teljesen elkerülni, mert e szférák elosztási viszonyai nem zárhatók el hermetikusan a makrohatalmi és makrogazdasági viszonyoktól. Orosz Éva kiváló egészségügyi közgazdász fejtette ki néhány évvel ezelőtt, hogy nincsenek tökéletesen egyenlő és igazságos elosztást biztosító egészségügyi rendszerek, de óriási különbség van az egyes egészségügyi rendszereken belüli egyenlőtlenség mértéke között.)


E logika szerint a közszolgáltatások világszerte tapasztalható megrendülése éppen a nemzeti társadalmak belső kohéziójának, a nemzetköziesülés neoliberális irányával összefüggő meggyengülését fejezi ki - és a közszolgáltatások piacosítása csak tovább erősíti a nemzeti társadalmakat szétfeszítő dezintegrációs tendenciákat. E folyamat fő ideológiája az öngondoskodás elve, mely akár tudatos szándéka ellenére is önmagukra gondoskodókra és arra képtelenekre osztja a társadalmakat. Márpedig Magyarországra tekintve - mint azt Ferge Zsuzsa nemrég több fórumon is kifejtette - megállapítható, hogy a társadalom több mint hatvan százaléka az utóbbi csoporthoz tartozik.


Ha a fenti, önmagát erősítő folyamatot nem sikerül megállítani, akkor negatív, de egyáltalán nem irreális vízióként felfesthetünk egy olyan jövőképet, mely szerint a társadalmak szétesnek egy önmagukról gondoskodni képes kisebbségre és egy erre képtelen többségre - egy olyan többségre, melynek egyre nagyobb része már a munkájuk által kizsákmányoltak köréből is kiesik, léte ezért a társadalmak működése szempontjából tökéletesen feleslegessé válik. Ennek pedig egyenes következménye lehet e növekvő létszámú csoportnak puszta létezésében való fenyegetettsége is. Azt gondolom, hogy nem szükséges részletesen bizonyítani, hogy ez a jövő - mely igen nagyrészt már a ma realitása is - nem csupán a magam baloldali beállítódásával, de a klasszikus liberalizmus és konzervativizmus uralkodó elveivel is mélyen ellentétes.


Mint arra már utaltam, a közszolgáltatások fenyegetettsége nem pusztán az egymás mellett létező egyes nemzetállamok lakosságának belső problémája - a globális újkapitalizmus működési sajátosságaival van összefüggésben. A nemzetállami határokat meggyengítő, kontrollálatlanná váló, elszabaduló tőkelogika az, amely (elsősorban a perifériákon, félperifériákon, de egyre inkább a centrumkapitalista országokban is) megkérdőjelezi, lerombolja azt a társadalmi konszenzust, mely korábban kiemelte a piac által közvetített javak köréből a közszolgáltatásokat - pontosabban az adott javakat minősítette a közszolgáltatás tárgyainak. Ezért a közszolgáltatások korábbi határainak megvédésére (a korábbi konszenzus fenntartására) a nemzetállamok egyre gyengébbnek bizonyulnak - csakis, pontosabban döntően a globális civil társadalom lehet az az erő, mely a korábbi belső konszenzusokat védi, vagy új konszenzusokat lehet képes kikényszeríteni. És ez az az aspektus, mely a kötet eszmefuttatásaiban nem jelenik meg elég hangsúlyosan.


Arra a logikára gondolok itt, melyet Ulrich Beck fejt ki a transznacionális állam ideájának megfogalmazásakor: "A transznacionális nemzetállamok a globalizációra adott válaszként összefognak, és ezáltal fejlesztik ki regionális szuverenitásukat és identitásukat, túl a nemzeti kereteken. Ezek kooperációs és önálló államok, amelyek kooperációs államként léteznek. Más szavakkal: az államközi összekapcsolódás új cselekvési teret nyit meg a posztnacionális önálló államok előtt. Például: csak az euró-


pai kezdeményezések teszik lehetővé, hogy vége legyen az adódömpingnek, és a ťvirtuálisŤ adófizetőket ismét a pénztárhoz hívják, hogy ily módon nemcsak előfeltételeket teremtsenek egy jóléti és egy ökológiai szemléletű Európának, hanem az egyes államok vissza is szerezzék cselekvési képességüket és hatalmi erejüket. Arra a kérdésre, hogy vajon miért kellene az államoknak összefogniuk, az állami egoizmussal felelhetünk: mert a világtársadalom és a világpiac körülményei között csak így tudja szuverenitását megújítani." (Mi a globalizáció? Belvedere, Szeged, 2005)


Hazai vizekre evezve: a magyar közszolgáltatások veszélyeztetettsége csak részben magyarázható azzal, hogy egy nagy nemzetközi folyamatot hazánk határai sem képesek feltartóztatni - a veszélyeztetettségnek specifikus belső okai is vannak. Ezek közül a döntő az, hogy a gazdasági és politikai elit érdek-összefonódása éppen most új terepet, új mozgásformát követel ki magának. Kutatásaim szerint a gazdasági rendszerváltás első szakaszában a termelő javak privatizációja során a politikai elit gazdasági klienseit gyárakkal, üzemekkel, üzletrészekkel jutalmazta. Amikor ezek a javak jórészt elfogytak, akkor elkezdődött a kliensek magas és kevésbé magas állami állásokkal való kielégítése - részben ez magyarázza azt, hogy a csúcshatalom periodikusan ismétlődő karcsúsító kampányai ellenére az állami bürokrácia folyamatos terjeszkedésének nem sikerült gátat szabni. (Részben ezért lett gyenge államunk: a szervezetszociológiából közismert, hogy a kiterjedt bürokráciák nem erősek, hanem éppenhogy gyengék, mert részérdekek foglyaivá válnak.) És a mához érve: a gazdasági erőforrások szűkülése és a csúcshatalom állami bürokrácián belüli centralizációs törekvései (a döntési szintek számának csökkentésére irányuló kormányfői igény) immár gátat szabnak az állami állások további szaporításának (sőt, leépítési folyamatok indultak), ezért a kliensek jutalmazásának új terepeit kell megnyitni - lehetőleg olyanokat, ahol új kliensek is meghódíthatók. Ez az új terep a közszolgáltatások szférája. Szemléletes és fájón aktuális példáját találjuk ennek az egészségügy tervezett piacosításának konkrét és a világon egyedülálló módjában: olyat még senki sem látott, hogy egy üzleti vállalkozás - adott esetben az üzleti biztosító - gazdasági erőforrásait az állam - az adóhatóság - szedje be. Itt az állam már egészen leplezetlenül és mindenféle szokott közvetítő mechanizmus nélkül a gazdasági elit szolgálatába áll. Miközben az orvosok, ápolók és a "fogyasztók" gyakorlatilag ki vannak zárva a "reform" előkészületeiből, a kormány már régen megkezdte aktív tárgyalásait az érintett biztosítókkal.


A kötet egészségüggyel foglalkozó szerzői nem állítják azt, hogy minden rendben van, a mai magyar egészségügyi rendszer jól működik, és a betegeket a tiszta szolidaritáselv alapján, szükségleteik szerint gyógyítják. Azt azonban bizonyítja gondolatmenetük, hogy a mai egyenlőtlenségek intézményesítése csak tovább fogja erősíteni a szakadékot gazdagok és szegények életlehetőségei között.


A kötetet minden közéleti érdeklődésű ember számára melegen ajánlom, és remélem, hogy valóban egy minőségileg új társadalmi diskurzus kiindulópontjává válik.


Scheiring Gábor-Boda Zsolt (szerk.): Gazdálkodj okosan! A privatizáció és a közszolgáltatások politikája. Védegylet-Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2008


A szerző szociológus, egyetemi tanár


Forrás: Népszabadság Online

 

Kapcsolódó cikkek

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld