Címlap Vélemény & vita Hiedelmek és tévhitek
Hiedelmek és tévhitek PDF Nyomtatás E-mail
2008. január 29. kedd, 12:56
Végre a mezőgazdasághoz kötődők is kezdenek talán rájönni a nagyüzemi termelés jelentőségére a nemzetgazdaságban. Minthogy nem vagyok agrárszakember, a nemtudás merészségével sokkal bátrabban beszélhetek, mint ha szűkebb szakmámhoz kötődően mondanám el a gondolataimat. A mindig kiváló írásokkal jelentkező Kun István barátom mondanivalójának egy része az, ami erősen ellenkezésre ingerelt, noha végső ajánlásaival egyetértek (Kötél az ország nyakán, január 8.).

Mindjárt az elején felkaptam a fejem, amikor a múlt évi "gyalázatos" GDP-stagnálásról szólt. Nos, az 1,6-1,7 százalékos növekedés valóban nem látszik fényes eredménynek, de gyalázatosnak semmiképpen sem nevezhető. Szerte a világban nagy hírű közgazdák vitatkoznak ugyancsak nagy hírű kollégáikkal, egészséges-e az állandó növekedés, kell-e a folytonos bővülés. Egységes véleményről aligha számolhatunk be. Aki félti Földünk kincseinek gyors kimerítését, az a lassú vagy akár zéró növekedés híve, aki viszont az állandó versenynek, pörgésnek és vele együtt a műszaki fejlődésnek, a jólét kiterjesztésének a híve, az a folyamatos növekedés-bővülés mellett áll ki. Kétségtelen, hogy egy olyan, nem túlságosan gazdag, bár nem is szegény, erősen ingatag államháztartással, adóssággal küszködő, de jelentős szellemi potenciált felmutató országnak, mint Magyarország, igenis szüksége van a bővülésre, már csak azért is, mert ha nagyobb a GDP, akkor az arányszámok jobbak lesznek (például a nemzeti termékhez viszonyított adósság esetében).


De már csak azért is szükségünk van bővülésre, mert rengeteg mindent kell építenünk, fejlesztenünk, olyan dolgokat, amiket a nálunk előbbre lévők már sok éve létrehoztak, ezért nekik most legfeljebb javítaniuk, felújítaniuk kell. Ilyen például az úthálózat.


A telefon mellett ez volt a rendszerváltozáskor a magyar gazdaság leggyengébb komponenseinek egyike. Hála a piacgazdaságnak, a telefonkérdés megoldódott, meglepően gyorsan és jól. Szerencsére az energetikai rendszerünk egyelőre jónak mondható, bár a villamos energetika éppen most követel új elhatározásokat és fejlesztéseket. De vissza az útépítésekhez! A versenyképesség szempontjából mindenképpen létszükséglet a korszerű, sűrű úthálózat kiépítése. Ezért messzemenően nem értek egyet sem Róna Péterrel, sem Kun Istvánnal, akik túlzottnak és károsnak tartják az autópályák építését, mert ennek a fejlesztésnek több előnyös aspektusa is van. Triviális haszon a közlekedésbiztonság, de a környezetterhelés csökkenését is idesorolhatjuk. Nem elhanyagolható szempont, hogy a rossz, keskeny utak elriasztják a befektetőket, az autópályák viszont vonzzák az új cégeket. Tessék csak megnézni bármelyik új útvonalunk környékét! Elég, ha csak két lehetőségre utalok. Az egyik a just-in-time módszer, ami az iparban a versenyképesség egyik lényeges, egyre elterjedtebb eleme. Azt jelenti, hogy a gyártáshoz szükséges anyagok, alkatrészek, féltermékek mindig "éppen időben" rendelkezésre állnak, nincs szükség a tőkehatékonyságot nagymértékben rontó átmenő raktárakra, készletek felhalmozására. Ehhez azonban nagyon simán működő, biztonságos szállításra, tehát modern közlekedésstruktúrára is szükség van (a magas színvonalú logisztikai munka mellett).


A másik lehetőség a két nevezett úr kedvenc megoldási javaslatára, a mezőgazdaságra vonatkozik. Talán nem is kell bővebben kifejteni, mennyire létszükséglete a mai szigorú környezeti feltételek között, kiélezett versenyben működő mezőgazdaságnak - és voltaképpen a teljes élelmiszer-termelési láncolatnak - a piacok gyors elérése. Összegezve: az autópálya-építés, a közönséges utak feljavítása, és - ahol kell - bővítése a magyar gazdaság elemi létérdeke, ráadásul olyan befektetés, ami viszonylag gyorsan térül meg, ha viszont nincs, nagyon hamar mutatkoznak a negatív gazdasági következmények.


Azzal pedig, hogy a mezőgazdaság az ország gazdasági fejlesztésének jelentős tartaléka, nagyon egyetértek. Már a nyolcvanas években felismerték gazdasági vezetők, hogy az élelmiszer-gazdaság stratégiai ágazattá válik. Ezt bizonyítja, hogy például az Ipari Minisztérium 1985 és 1990 között olyan kutatás-fejlesztési programot indított, ami az ipar oldaláról támogatta a mezőgazdaság fejlődését (egyebek között fermentorok, gépek, bioüzemanyag előállításának fejlesztésével). A program, amelynek én voltam a vezetője, jelentős állami pénzekkel és a résztvevők saját hozzájárulásával gazdálkodott. Sajnos eredményeit az 1990 utáni kormányzat esztelen mezőgazdasági politikája elsöpörte. Ehhez az esztelenséghez sorolható az is, amit most panaszol föl Kun István, hogy tudniillik "félmillióval kevesebb a tehén, mint húsz éve". Hát hogyne, amikor tízezer forintot fizettek (a kilencvenes évek elején!, azóta ez legalább hússzoros pénz) azért, hogy kivágjanak egy szarvasmarhát.


Az élelmiszer-gazdaság fejlesztése tehát mindenképp előnyösnek látszik, több okból is. Fontos környezetileg, hogy ne parlagosodjanak el földek. Fontos természetesen munkahelyek teremtése szempontjából is, de nem úgy, ahogy Róna Péter és Kun István gondolja, hogy így fel lehet szívni a tanulatlan munkaerőt, mert a korszerű mezőgazdaság nagyon is modern felkészültséget igényel - nem szakképzetlen talpasokat, hanem főiskolát végzett, a vegyszerekhez, a gépekhez, a környezetbiztonsághoz, a takarékos öntözéshez, a biotechnológiához, a logisztikához, a marketinghez értő szakembereket. Mert az csak látszat, hogy a mezőgazdaság a fejlett országok GDP-jének előállításában mindössze 3-5 százalékkal részesül. Közvetlenül igen, de mögötte-mellette ott kell legyen a fejlett gépipar, vegyipar, méréstechnika, számítógépek, környezetvédelem, állat-egészségügy, vízgazdálkodás, csomagolástechnika, biotechnológiai ipar, szállítás, kereskedelem, reklámipar.


Persze, hogy egy tíz-húsz hektáros (pláne még kisebb!) gazdaság életképtelen a mai versenyben. De kérem szépen, a szövetkezést már vagy száz éve felfedezték a világban! Végre el kellene felejteni a zöldbárós hülyeséget (bocs!, de nem tudok erre jobb szót, csak még csúnyábbat), és igenis állami eszközökkel (nemcsak közvetlen támogatással, hanem adózási és egyéb, közvetett módon is) elő kell segíteni a szövetkezést. És bizony a versenyképesség koncentrációt jelent, ami sajnos nem kevés esetben keserves lehet az érintettek számára.


A magyar mezőgazdaság modernizálását illetően végső soron teljesen egyet kell értsek Kun István négy javaslatával. Észre és észbe kell venniük ezeket a döntéshozóknak és az ellenzéknek egyaránt. Nagyon kell, hogy mindkét politikai oldal végre felismerje, mennyire életbevágó lépések lennének. Az pedig ugyan kit érdekel, hogy mi a pillanatnyi érdeke néhány feledhető politikusnak?


Forrás: Népszabadság Online

 

Kapcsolódó cikkek

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld