Címlap Vélemény & vita Ungváry Krisztián egynapos, hűvös nyilvánossága
Ungváry Krisztián egynapos, hűvös nyilvánossága PDF Nyomtatás E-mail
2008. január 25. péntek, 16:44
A Népszabadság 2008. január 14-i, Nyusztay Máté által szerkesztett összeállítása (Ungváry Krisztián egy napra börtönbe is menne - Ügynökvádak - ezúttal a bíróság előtt - "A meccset elvesztettétek, fiúk, menjetek isten hírével!") rólam is szól. Ezt el kell viselni. Szólnom nem ezért, hanem - a Népszabadság Oktatási Központjának keretében sajtójogot és sajtóetikát oktató tanáremberként is - az írás bünti-jellege és ténybeli torzítása miatt kell.

Gyakori a honi sajtóban: ha valaki nem kíván egy méltatlan vita résztvevője lenni, "büntetésből" a laptól is megkapja a magáét. Egyoldalú tálalásban jönnek le a tényközlések, szerkesztői segédlettel lódít, csúsztat, majd triumfál az, akinek szégyenkeznie kéne. A nyomtatott sajtó etikai-jogi zsinórmértéke így szól: "A sajtó feladata - a hírközlés más eszközeivel összhangban - a hiteles, pontos és gyors tájékoztatásról való gondoskodás".


"Az újságíró a kapott felvilágosítást, valamint megállapításait kellő körültekintéssel, ellenőrzéssel és a valóságnak megfelelően köteles közzétételre előkészíteni, a tényeket, eseményeket, a maguk teljességében köteles ismertetni" (sajtótörvény 2. § (1) bekezdés, és 11. § (1) bekezdés c) pont). Esetünkben a hitelesség, a pontosság megbicsaklott, a körültekintés, a teljesség, az ellenőrzés pedig felszínes maradt.


Tény, hogy Nyusztay Máté telefonon felhívott, miután Ungváry Krisztiánnal beszélt, s nyilatkozatot kért tőlem. Félreérthetetlenül közöltem: részemről kizárt bármiféle nyilatkozat, főként, mert ne fényezze más az én nevemmel a magáét.


Úgy segíthetek, hogy a honlapomról megismerheti az ügy valódi tényeit, alapvető dokumentumait, láthatja annak tanulságait. Lediktáltam az elérhetőséget: ennyiben maradtunk. Kár, hogy a verifikált valóságnak jóformán még sincs nyoma.


Nem tőlem származik az a kijelentés, hogy csak félig sikerült megállítani a történészt. Ha nyilatkozni akartam volna, nem ezt tartom közlendőnek. Egyszerűen azért, mert számomra nem egy - megítélésem szerint elvakult és etikátlan - ügynökvadász személye: igaza vagy bukása volt a per kulcskérdése, hanem egy káros jelenség. Nevezetesen: vajon kinek, hogyan és meddig lehet jogellenesen visszafelé köpködni a nyilvánosság hamis szlogenjét fegyverként forgatva ott, ahol békés rendszerváltozás volt, ahol az Alkotmánybíróság verdiktet hirdetett, s ahol törvényben sem akárhogyan szabályozhatók a személyi alapjogok?


Az összeállítás készítője nem járt el korrekt módon. Írása azt sugallja, hogy a (személyiségi jogi) polgári és büntető perben Ungváry Krisztián bizonyítékokkal állt elő: idéz is ilyet nevezett mostani nyilatkozatából. Két elem nóvum még ma is (!) e körből: a tartótisztképzős kurzus és a KISZ-vezető beszervezésének elkenése. Valójában a polgári per közel két és fél éves időtartama alatt Ungváry eme hivatkozásai szóba nem kerültek, azokkal előállni nem merészelt. (Sőt, kreatív módon átértelmezte még azt is, amit a maga mentegetőzéséről korábban mondott.) Akkor hozta (?) az előbbieket szóba, amikor a büntetőper második, végső tárgyalása folyt, őt hallgatták ki, én pedig az eljárási szabályok szerint, kint a folyosón vártam. Abszurdum lett minden ilyen próbálkozása, azt a büntetőbíróság eleve nem tette a bizonyítás tárgyává. Okirat, tanú, ellenpróba sehol: csupán egy légből kapott, valótlan kijelentés! Nyusztay cikke mégis ezeket kontroll nélkül - ami lehetséges és elvárható is lett volna - való színben tünteti fel. Aki nem védekezik, az a hunyó? Hallgatás = beleegyezés?


Ungváry bizonyítási taktikájával szemben a büntetőítélet megjegyzi: "a vádlott sem személyesen, sem képviselője útján az egész polgári eljárás során... a büntetőeljárás során előterjesztett értelmezésre egyszer sem hivatkozott. Ezáltal a bíróság arra a következtetésre jutott, hogy az inkriminált mondatnak a büntetőeljárásban előterjesztett vádlotti értelmezése csak a védekezés egy ...megnyilvánulási formája..." Ungváry a büntetőperében tagadta, hogy mással fennálló, hasonló jogvitája volna?! Láthatóan: más a helyzet. A büntetőítélet az elítélt társadalmi elismertségét enyhítő körülményként értékelte, így: "melynek legfőbb bizonyítéka, hogy a vádlott a nemrég felállított ügynökmúlttal foglalkozó bizottság Magyar Kormány által felkért tagja". Két közérdekű kérdés: 1) Mi mindenre jó egy kormányzati tisztség, ha már jogi-etikai mérce sincs? 2) Hogyan lehet megfelelni egy büntetőeljárás hatálya alatt álló személynek a legszigorúbb nemzetbiztonsági ellenőrzésen, amikor a delikvensnek az NBH-val is jogi kázusa van? Így?!


Szerintem egy jó lap nem engedhetné meg magának, hogy nála egy (még nem jogerősen) elítélt erkölcsi igazságot osszon. Konklúzióként megszabja, hogy kit tekint ügynökügyben valamilyen formában érintett közszereplőnek, avagy a hatalmi elit átmentettjének, és istennel példálózva elküldjön bárkit oda, ahová szerinte való. Ungváry szót kért, én egy kis csendet.


A szerző alkotmányjogász










Ungváry szót kért, én egy kis csendet" - írja dr. Kolláth György, aki azonban nagyvonalúan eltekint attól a ténytől, hogy kettejük vitája a sajtóban indult - és ott is ért véget. Kolláth György maga indított pert, amely mindvégig nyilvánosságot kapott. A perek lezárultával (illetve így, a végéhez közeledve) a Népszabadság fölajánlotta a vitában álló feleknek, hogy lapunk hasábjain fejtsék ki véleményüket. Kolláth György nem kívánt élni ezzel a lehetőséggel (hosszas telefonbeszélgetésünkből ennek ellenére egy mondatot idéztem - s ebben, elismerem, hibáztam). Ha azonban Kolláth György nem próbálja meg nyilvános ügyéből kizárni a nyilvánosságot, e cikkének megírására sem kényszerül.


Hol is bicsaklott meg a hitelesség, a pontosság? Milyen okokból marad felszínes - ha az maradt - a körültekintés, a teljesség, az ellenőrzés? Kolláth György levelében ismét Ungváry Krisztiánnal vitatkozik, ez legyen az ő ügyük. A Népszabadságot ért vádakat azonban kénytelen vagyok visszautasítani. A lehető legnagyobb körültekintéssel jártam-jártunk el, egyetlen dolgot kivéve.


A csend nem sajtóműfaj. A csendről írni nem lehet, sem olvasni, még kevésbé megmérni, feldolgozni, megérteni. A hallgatás, meglehet, a közszereplő legfőbb vágya - de csak a magánember kiváltsága. Nem kötelező zajban állni.


Nyusztay Máté


Forrás: Népszabadság Online

 

Kapcsolódó cikkek

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld