Címlap Vélemény & vita Homok a fejekben
Homok a fejekben PDF Nyomtatás E-mail
2008. január 21. hétfő, 15:44

Sürgősen ki kellene venni a fejünket a homokból - javasolja Debreczeni József (Fejek a homokban, Népszabadság, 2008. január 12.). Bizony ki, de ehhez kicsit pontosabban kellene tisztázni fejünk és homokunk helyzetét, mint ahogy Debreczeninek sikerült. Neki ez három okból nem sikerült igazán. 1. Olyan alaptézisre építette a cikkét, amit a világon semmivel nem tud alátámasztani; 2. a tárgyával (a magyarországi romák helyzetével) komolyan foglalkozók egyöntetű álláspontjáról nem vesz tudomást, ahhoz egyáltalában nem is viszonyul; 3. semmi gondolata nincs arról, hogy mit kellene tenni a helyzet javítása érdekében.

Debreczeni alaptézise a következő: "kénytelen vagyok megnevezni azt a szellemileg, politikailag meghatározó pozícióban lévő felfogást (hívjuk az egyszerűség kedvéért balliberálisnak), amelynek a hangadói minden hasonló konfliktust kizárólag a rasszizmus-antirasszizmus tengelyen akarnak lokalizálni. Ebben az egydimenziós, ezért torzító értelmezési tartományban a cigányság és a ťtöbbségi társadalomŤ adott csoportjai közti mind drámaibb konfliktust, valamint annak feloldását ugyanis félrevezető pusztán a bűnös előítéletekre, illetve azok megbélyegzésére, továbbá az ellenük folytatott aufklérista közdelemre leegyszerűsíteni." Ezek a hangadók felelnének azért a "szemellenzős magatartásért", mely "nem oldja, hanem növeli a bajt". Debreczeni azonban egyetlen ilyen "hangadót" sem nevez meg, állításának alátámasztására egyetlen idézetet sem hoz. Nincs is honnan. Tudniillik mindenki, akit ebben az ügyben hangadónak és balliberálisnak lehet (ha nem is az igazság, de az egyszerűség kedvéért) minősíteni, ennek az ellenkezőjét mondja.


Debreczeni összekeveri azokat, akik a demokrácia ellenségeivel, kitüntetetten a rasszistákkal szembeni kiállást, a szavak erejét is fontosnak tartják, azokkal, akik csak ezt tartják fontosnak. Az előbbiek (sajnos) kevesen vannak. Az utóbbiak (szerencsére) egyáltalán nincsenek.


Minden komolyan vett és veendő véleményformáló személy, kutató, érdek- és jogvédő csoportosulás kb. húsz éve (a szamizdatban és a társadalomtudományi szakirodalomban még régebben) amellett érvel adatok, elemzések, esettanulmányok, kutatások tömegével, hogy a rasszizmus okai a társadalmi viszonyokban vannak. S ha ezek a viszonyok továbbra is olyan tragikus módon alakulnak, mint a mögöttünk lévő évtizedekben, akkor a rasszizmus erősödni fog. A konfliktusok élesedni fognak, egyre több tragédiához vezetnek, s a helyzet távlatos és valóságos javításának a költségei egyre magasabbak lesznek. Ha nincsenek összetett, átgondolt cselekvési tervek, melyek a szocializációs intézményektől, a családgondozástól az egészségügyön és a térségi rehabilitáción át a lakhatásig és a foglalkoztatásig minden dimenziót átfognak, s e programok végigviteléhez nincsenek források és politikai elszánás, akkor katasztrofális helyzet alakul ki. Olyan, amilyen kialakult.


Debreczeninek, ha nem érzi jó helyen a fejét a homokban, meg kellene határoznia a viszonyát ehhez az állásponthoz. Ezt képviselte, képviseli Kemény István, Havas Gábor, Ladányi János, Kertesi Gábor, Ferge Zsuzsa, Solt Ottilia, Iványi Gábor, Zolnay János, Liskó Ilona, Csongor Anna, Bíró András, Iványi Gábor, Csalog Zsolt, Zsigó jenő, Diósi Ágnes, Bíró András, Furmann Imre, Hell István, Daróczi Ágnes, Horváth Aladár, Bársony János, Mohácsi Viktória és Erzsébet, a Roma Sajtóközpont, a tévé roma magazinja: a Patrin, a Rádió C, a Roma Polgárjogi Alapítvány, a Roma Parlament, a Cigányfúró... stb. (elnézést a kimaradtaktól). Ez a szemlélet érvényesül minden komolyabb érdek- és jogvédő szervezetben. Ez a közös keret, amelyen belül persze jelentős különbségek vannak és éles viták dúlnak.


De nemcsak a Debreczeni által említett nem létező fölfogás nincs "szellemileg, politikailag meghatározó pozícióban", hanem ez a létező sincs. Semmilyen sincs. Az eddigi kormányok fejeit senkinek sem sikerült eddig kihúzni a homokból. A telepfelszámolási program szinte láthatatlanná zsugorodott, a Cserehát-program, mely a végletesen leszakadt települések élhetővé tételének útját kereste, befulladt, a gyermekszegénység elleni programból nem látunk semmit, a leghátrányosabb helyzetben lévő diákok ösztöndíjprogramjai ahelyett, hogy kibontakoztak volna, megszakadtak, összementek, a roma kollégiumokat, tanodákat magukra hagyták. A munkahelyteremtésre, átképzésre és főleg bértámogatásra költött rengeteg pénz, ahogy Csillag István írja, "legfeljebb a pénzosztóknak és a kegyet gyakorlóknak jelentenek tartós eredményt", hatékony fölhasználásukról nem gondoskodik senki (Van egy álmom... A 2/3-os Magyarország, Népszabadság, 2008. január 5.).


Ahhoz, hogy az iskolákban olyan közös életgyakorlat, szocializációs tér, csoportméret, fölszerelés, módszertani kultúra, fölkészített, továbbképzett, több idővel rendelkező, kevésbé hajszolt, jobban megfizetett pedagógusgárda legyen, ami az integrációra valamelyest több esélyt ad - több pénz (is) kellene, ehhez képest egyre kevesebb van. Debreczeninek természetesen igaza van abban, hogy bizonyos szint fölött a "konfliktuspotenciál kezelésére sem a tanár, sem az iskola nem képes", de hogy ezt a szegregációellenes érvet, hogyan lehet a szegregáció mellé fordítani, azt nem nagyon értem. A szegregációellenes iszonyúan nehéz harcnak éppen az az értelme, hogy a "konfliktuspotenciál" eloszlása ne legyen olyan egyenlőtlen, és minél kevesebb helyen emelkedjen a kezelhetetlenség szintjéig, minél kevesebb helyen induljon be a szegregációs spirál.


Még ezer dolgot említhetnénk, ha lenne rá hely. Debreczeni azonban mindezek helyett kizárólag arra az ősöreg közhelyre koncentrál, hogy a segély egy része rossz helyre megy, függőségben tart, kiszoktat a munka világából, elviszik az uzsorások stb. Ez mind igaz, de hogy ebből mi következik és mi nem, azt Debreczeni régebben még jobban tudta: "Az önhibájukból és/vagy önhibájukon kívül nehéz helyzetbe került embertársainkon segíteni kell. Segíteni kell azokon is, akiknek semmi esélyük arra, hogy - akár segítséggel - kiláboljanak nehéz helyzetükből. Akkor is, ha tudjuk: a nekik - mondjuk, családi pótlék címén - adott segítség nagy része nem a gyerekeiknek jut, hanem saját nyomoruk enyhítésére, afféle testi-lelki érzéstelenítésre fordítódik, magyarul a kocsmába kerül. A legnagyobb baj az, hogy az ilyen családokban nagy számban felnövekvő gyerekek - szüleikhez hasonlóan zömmel szintén azok népes táborát gyarapítják majd, akik... nem képesek megállni a saját lábukon... Igen, a puszta szegénypolitika annyit tesz, mint elrongyolódott, lyukas zsákokba tömni a pénzt - vég nélkül.... Tehát tűzmegelőzésre van - hogy majdan kevesebb tűzoltásra legyen - szükség." (Debreczeni József: Orbán Viktor, 2002., 524-525. o.) Pontosan. De ahogy Debreczeni ezt a tűzmegelőzést nem kérte számon komolyan sem Orbán Viktoron, sem Gyurcsány Ferencen, úgy nem teszi ezt mostani cikkében sem. Ezzel azt a benyomást kelti, hogy nem túl kevés, hanem túl sok pénzt feccöl bele az állam ebbe az ügybe. Ez, amilyen hamis, éppoly népszerű álláspont - a homokban pihenő fejek körében. A társadalmi "tűzmegelőzésbe" bizony sok pénzt kell belefektetni ahhoz, hogy legalább részleges eredménnyel járjon, és a tűzoltás költségeit ez a befektetés még sokáig nem csökkenti. Én ugyan kételkedem benne, hogy a Jobbik rasszistái olyan népszerűek lesznek és olyan polgárháborús viszonyok alakulnak ki, ahogy Debreczeni jósolja, de ha valóban így gondolja, annál inkább a tűzmegelőző társadalmi befektetések mellett kellene (most is) érvelnie.


Ha Debreczeni valóban "az eddigiektől eltérően: nyíltan és őszintén" akar beszélni, akkor árulja el a kedves olvasónak, hogy a nagyobbrészt jobb módúaknak juttatott tetemes családi kedvezmények, energiaár-támogatások, lakáshitel-támogatások, a pofára adott vállalkozói támogatások, az egy cikluson belüli több mint negyvenszázalékos reáljövedelem-növekedés, a félezer kilométer, többszázmilliárd forinttal fölülfizetett autópálya, a 13. havi nyugdíj, a Gripenek stb. stb. költségeinek egy része erre a tűzmegelőzésre kellett volna. S mivel a fejek a homokba pihentek, most ezt a sok pénzt a sokkal kevesebből kell elvenni, mert ha nem, akkor később majd még többet kell még kevesebből.


Persze, Csillag István fent említett cikkében helyesen írja, hogy "a támogatások... olyannyira kiterjedtek és a munkajövedelmekkel aránytalanul versenyképesek - elsősorban a politikusok szavazatvásárlása, másodsorban a Kádár korból öröklött kiterjedt támogatások miatt -, hogy könynyű szívvel lehet a támogatást, a segélyt választani munka helyett." És ez nagy baj. De elsősorban a korkedvezményes nyugdíjakról, (ál)rokkantnyugdíjakról, a példátlanul bőkezű gyereknevelési támogatásokról (gyes-gyed) van itt szó - tehát olyasmiről, ami a nem szegény és nem roma többséget legalább annyira érinti.


Debreczeni nemrég egy kitűnő cikkében ítélte el a Fidesz "primitív demagógiáját", amellyel megakadályozta, hogy a pártok és alapfizetésként a képviselők annyi (a mostaninál jóval több) pénzt kapjanak a költségvetésből, hogy ne kényszerüljenek lopásra és korrupcióra (Hunnia piszkos ólja, Népszabadság, december 9.). Szépen levezette, hogy a köz sokkal jobban jár, ha több pénzt szán arra a politikai szférára, mely roppant népszerűtlen, melynek presztízse nulla, s melynek létmódja módfelett irritálja a polgárokat. Tudja tehát Debreczeni képviselni a népszerűtlen ésszerűségeket is, kár, hogy ezúttal nem tette.


Debreczeni mindkét cikkében szó esik lopásról és törvénytelenségről. A korábbiban ekként: "a magyar politika eleve a csalás, a lopás, a törvénytelenség, a hazugság, a képmutatás jegyében működik. Hogy a fekete- és szürkegazdaság minden szereplője, a legutolsó piti tolvaj, a számlaadást mellőző, létéért küzdő kényszervállalkozó, szóval mindenki ebben a nyomorult országban teljes joggal mutogathat fölfelé: fejétől büdösödik a hal. (...) Túlzás nélkül mondható: a magyar politikai osztály módszeresen fosztogatja a köz javait. Kis túlzással: üzemszerűen lopnak - a pártok törvénytelenül, a képviselők törvényesen." Ebben az esetben az általánosítás helyénvaló, hiszen látjuk, hogy minden párt sokszor annyit költ, mint amennyivel legálisan rendelkezik, és azt is tudjuk, hogy a képviselők elszámolás nélkül, költségeiktől függetlenül vehetik föl a költségtérítésüket.


Az életlehetőségeiket elvesztő roma közösségekről pedig mostani cikkében azt írja Debreczeni, hogy "a túlzás nélkül rettenetesnek mondható nyomorban két megélhetési forrás - egyben minta - mutatkozik: a segély és a lopás." Itt legalább van alternatíva. Egyébként persze logikus, hogy ha valaki legális forrásból nem tudja fenntartani magát és családját, akkor illegálisból fogja, de ez megint csak nem roma specifikus igazság. Az viszont kétségtelen, hogy a nyomorból jövő tolvajok között a gádzsók éppúgy alulreprezentáltak, mint a köz javait módszeresen fosztogató magyar politikai osztályban a romák. És persze azok között sem vagyunk alulreprezentálva mi, gádzsók, akik ezermilliárdokat tüntettek el olajszőkítéssel, bankkonszolidációval, Energollal, Postabankkal, autópályaépítésekkel és töméntelen egyéb korrupciós ügylettel. Jól követhető történelmi-társadalmi okai vannak annak, hogy a bűnelkövetők melyik körébe, honnan kerülnek be emberek nagyobb és kisebb eséllyel. Nem (csak) elvont és elvi, hanem egészen szimpla és gyakorlatias bajok vannak azzal, ha (mint pl. az osztrák határ mentén) "a" magyarokat, vagy "a" romákat vádolják bűnelkövetéssel. Tudniillik, aki lop, az lop, aki nem, az nem, akár magyar, akár roma. Tökéletesen kielégítő, pontos és igazságos megoldás a tolvajt nevezni tolvajnak, és senki mást. Persze éhezők és politikusok közösen is lophatnak krumplit és közpénzt, de nagyon is gyakorlati és közvetlen hátrányokkal jár, ha közösséget minősítenek tolvajnak, mert akkor mindenkinek, aki a közösséghez tartozik, lecsökkentik az életesélyeit, lakáshoz, munkához, álláshoz jutásának lehetőségeit, megnövelik veszélyeztetettségüket, és hát egyáltalán rágalmazzák őket, ami mindentől függetlenül aljas dolog.


Debreczeninek igaza van abban, hogy a "megélhetési bűnözés" áldozatai többnyire szintén nagyon nehéz helyzetben lévő, a munkából való megélhetésért keserves küzdelmet folytató emberek, és az ő védelmük, kárpótlásuk érdekében sokkal többet kellene tenni, mert most szinte semmit sem tesznek. Az viszont tökéletesen indokolatlan, hogy ezeknek az áldozatoknak a körét a nem romákra szűkíti. A munkából való megélhetésért harcolók között rengeteg roma van.


Debreczeni a romakutatások egész hatalmas irodalmát mellőzve egyetlen forrást idéz: Ungváry Krisztián egyik (kiváló munkásságához nem nagyon méltó) cikkét. Ungváry szerint az olaszliszkai romáknak (más roma csoportoktól eltérően!) XII. századi fogalmai vannak a magántulajdonról és a nomadizáló népeket idézi a munkakultúrájuk. A XV. század előtt Magyarországon nem is éltek romák, a nomadizáló életmód (a legelőváltó állattartás) pedig sohasem volt rájuk jellemző. Viszont: "A tolvajlás dolgában, hogy úgy mondjam, nincs szükségem sem példára, sem adatra. Hallgatom a rengeteg fura esetet, s mind beleillik abba a különös magántulajdoni rendszerbe, amelyet ide száz meg száz kilométerre ismertem meg, részint tapasztalatból." Ez a nép "lelkében az ősi földközösség szokásjogát őrzi. Annál inkább őrizheti, mert a hajdani földközösségből mást úgysem őriz. Tán ha neki is volna elég magántulajdon földje, másképp gondolkoznék. De a világ az ő megkérdezése és részeltetése nélkül mondta ki, hogy ez is tilos, meg az is. A világ tárgyai váratlanul alakultak át jogi fogalmakká. Ilyesmit nehéz megszokni. Némely dologban fél ezredéves iskola is kevés. (...) a parasztok a vásári s a kereskedők rovására elkövetett lopást sem ítélik meg kellő szigorral; van eset, hogy holmi virtusnak tartják, bosszúnak, visszafizetésnek." S egy másik idézet: "Ha mindenük megvolna, egész nap a citerát vernék, és a hasukat süttetnék a nappal, miattuk akár kötésig burjánozhatna a gaz a cukorrépában. Ez valószínű. Ha mindenük megvolna. De semmijük sincsen, s így dolgoznak, s közben, ahol tehetik, magyarán szólva, lopnak, mint a pinty. Társadalomtudományosan szólva, még valami atavisztikus klánszellem vezérli őket..." Mindkét idézet Ilylyés Gyulától való. Az elsőt alföldi parasztokról írta (Ember és kenyér, első kiadás 36. o.), a másodikat az övéiről, a dunántúli uradalmi cselédekről (Puszták népe, Szépirodalmi, 1972., 28-29. o.) - úgy hetven évvel ezelőtt. Ha tehát a magántulajdon-fölfogásnak akarunk valami magyarázó erőt tulajdonítani, elég, ha a hetven évvel ezelőtti nincstelen magyarokra nézünk viszsza. Csak persze most nincs uradalom, és nem is lehetünk olyan megértők, mint az antikapitalista Illyés, aki saját bevallása szerint maga is buzgón lopogatott, még kecskével is próbálkozott.


Különböző módon és mértékben, de Magyarország társadalmának nagyrésze alulpolgárosodott, ez közös fogyatékosságunk. Nem származási, nem személyes, nem jellembeli, hanem történelmi fogyatékosság. A magyar átlagpolgár messze elmarad a svédtől az adózási fegyelem, a közterhek viselésére való készség, a köztulajdon tisztelete, a jogkövetés, az öngondoskodásra, önállásra való igény, a konfliktuskezelési kultúra, a demagógiával szembeni fölvértezettség stb. dolgában. De ez nem azt jelenti, hogy silányabbak vagyunk, csak azt, hogy más történelem van mögöttünk és más társadalmi viszonyok körülöttünk. Aki ezt számításba veszi a maga javára, vegye a máséra is.


Forrás: Népszabadság Online

 

Kapcsolódó cikkek

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld