Címlap Vélemény & vita Fejek a homokban
Fejek a homokban PDF Nyomtatás E-mail
2008. január 21. hétfő, 15:38

E sorok írója azok közé tartozik, akik az első pillanattól kezdve súlyos, a magyar demokráciát létében fenyegető veszélynek tekintették a jobbikos Gárda megalakulását. Olyan elfogadhatatlan és tűrhetetlen újnáci jelenségnek, amellyel szemben habozás nélkül, a leghatározottabban kell fellépni (Határátlépés, Népszava, 2007. 08. 25). A szélsőjobboldali párt és a hozzá kötődő paramilitáris szervezet tudniillik (a nyilasokra hajazó külsőségek nélkül is) a két világháború közti rémségek képletét idézi.

Az ellenséggé nyilvánított politikai ellenfelek, illetve társadalmi csoportok megfélemlítését, bántalmazását (gyűlések, tüntetések szétverését, egyéni és tömeges atrocitásokat), amelyek ellen - azok elharapódzása és esetleges társadalmi támogatottsága esetén - egyre nehezebb a jogállami fellépés. Somogyi Zoltán és a Political Capital észrevételei nyomán jeleztem azt is, hogy a szóban forgó veszélyek ma Magyarországon inkább csak szimbolikusan irányulnak a zsidóság ellen, viszont konkrét és drámai következményekhez vezethetnek a romák vonatkozásában. Pontosabban az ország egyes, romák által sűrűn lakott, szociális válsággócnak számító területein, ahol a cigány és a nem cigány lakosság között feszülő, már ma is igen mély konfliktusok tragikus fordulatot vehetnek, akár polgárháború közeli állapotokat idézve elő.



A romákkal való együttélés a rendszerváltozás előtt sem volt problémamentes. Ám egyrészt korántsem jellemezték a napjainkban végletessé és feloldhatatlanná váló feszültségek, másrészt a viszony akkor még a többségi társadalomba való integrálódás reményét ígérte, legalábbis hosszú távon.


Ma ennek az ellenkezőjét ígéri.


A rendszerváltozással járó roppant méretű gazdasági átalakulás, a (nevezzük így) globálkapitalista modernizáció szükségképpen és tömegesen söpörte ki a munkaerőpiacról azokat a képzetlen, munkakultúrájukat tekintve is problémás rétegeket, amelyek közé a hazai cigányság zöme is tartozott. A Kádár-rendszer utolsó évtizedeiben a munkaképes korú romák több mint hatvan százaléka állt alkalmazásban, napjainkra ez az arány húsz százalékra csökkent. Egyes vidéki válsággócokban nulla százalékra.


Az állandósult tömeges munkanélküliség a szűk két évtized alatt is óriási anyagi, életformabeli, mentális, kulturális és morális romlást idézett elő a szóban forgó cigány közösségek körében. Az új generációk ezekben a válsággócokban már úgy nőnek föl, hogy jószerivel semmiféle tapasztalatot nem szereznek a munkás életforma vonatkozásában. A gyerekek gyakorlatilag soha nem látják szüleiket munkába menni, nekik tehát már nincsenek ilyen irányú mintáik, illetve céljaik: a kitörés esélye így szinte kizárt. A túlzás nélkül rettenetesnek mondható nyomorban két megélhetési forrás - egyben minta - mutatkozik: a segély és a lopás. Finomabban: az állami szociális ellátás, főleg a gyermekek (átlagosan öt-nyolc) után járó családi pótlék, illetve bizonyos anyagi javak (tűzifa, élelem stb.) törvénytelen úton való megszerzése (az egykori belügyminiszter szavaival: a "megélhetési bűnözés").


A szóban forgó vidékeken élő nem romák, akiket zömmel ugyancsak roppant nehéz helyzetbe hoztak a hatalmas gazdasági változások, jórészt elkeseredett küzdelmet folytatnak a - lehetőleg munkából való - megélhetésért. Jellemző az állás mellett vagy annak híján folytatott, leginkább a puszta önellátást szolgáló mezőgazdasági tevékenység (baromfi, krumpli, zöldség, gyümölcs stb.), főleg az idősebb korosztályok körében. Az imént említett lopások kárvallottjai főleg közülük kerülnek ki. Egészen konkrétan és triviálisan: az általuk művelt földből idő előtt kikapart krumpliról, leszedett szőlőről, az ő óljukból elvitt tyúkról, tojásról stb. van szó. Mindez már nem elvétve és kivételesen fordul elő, hanem egyre tömegesebben, rendszeresebben és erőszakosabban zajlik - gyakorlatilag mindenfajta reparáció, illetve törvényes következmény nélkül. A hatóságok képtelenek vele megbirkózni, ezért homokba dugják a fejüket. A törvénysértéssel szemben akkor lehet föllépni, ha szórványosan fordul elő. Ha általánossá válik, már nem lehet. E szabály alól ma már csak olyan döbbenetes kivételek vannak, mint a mezőőr által (önvédelemből) lelőtt fatolvaj esete, ami hirtelen éles fényt vetít a helyzet rettenetes, tragikus voltára.



Ungváry Krisztián történész a tavalyelőtti olaszliszkai lincselés után, a környékbeli viszonyok alapos ismerőjeként, így összegezte a Figyelő című lapban (A mi kis falunk. 2006. 11. 23.) az elszaporodó és elfajuló konfliktusok mögötti konstellációt: "Két, egymással radikálisan ellentétes szabályokat követő kultúra áll szemben egymással... [A helybeli romák] magántulajdonról alkotott fogalmai... a XII. század szokásaihoz közelítenek..., munkakultúrájuk a nomadizáló népekét idézi. A falusi földművelők kultúrája pedig megpróbál a kapitalista társadalmi rend szerint működni. A kettő között folyamatos a konfliktus, keveredés nincs... Két, gyökeresen más mentalitású közösség él egymás mellett úgy, hogy az erőviszonyok folyamatosan az egyik javára tolódnak el... Ma Olaszliszkán a 1778 lakosú faluból 530-an tartoznak pontosan körülírható szociális és kulturális csoportba, de az általános iskolában létszámuk már 80 százalékot tesz ki... Néhány éven belül a falu képtelen lesz fenntartani a ma még úgy-ahogy működő struktúráit."


Sok-sok más faluval együtt. Az állami segélypolitika által felturbósított demográfiai trendek ugyanis nemcsak az etnikai arányokat írják át, hanem a települési intézmények működését is. Elsőként az iskoláét. A rendszerességre, fegyelemre, folyamatos teljesítményre, együttműködésre, normatiszteletre sajnálatos módon (ám otthoni körülményeik folytán szükségképpen) a legminimálisabb mértékben sem szocializálódott gyerekek tömeges megjelenése a tantermekben, a szó legszorosabb értelmében lehetetlenné teszi az oktatást. Ilyen méretű konfliktuspotenciál kezelésére sem a tanár, sem az iskola nem képes, különösen, ha nem számíthat az érintett szülők segítségére sem, épp ellenkezőleg: sok helyen már szó szerint a tanárok testi épsége forog veszélyben. Erre a helyzetre persze lehet okos szakmai ajánlásokat megfogalmazni a differenciált, felzárkóztató pedagógiai módszerek használatát illetően, ám a valóságban ezek alkalmazásának sem a pénzügyi, sem a szakmai feltételei nem adottak, illetve olyan tömeges és súlyos konfliktusokról van szó, amelyek kezelésére a szóban forgó metodikák optimális feltételek mellett se nagyon volnának alkalmasak.


"Lesújtó a helyzet azokban az iskolákban, ahol elvileg integrált oktatás folyik. Egy kutatás során kiderült, hogy az intézmények elsősorban a többletforrások miatt vesznek részt a programban, amelyben még saját tanáraik sem igazán hisznek..." Ez az idézet a január 3-i Népszabadságból való, amely "Ezzel az emberanyaggal úgysem lehet" címmel, "Megdöbbentő felmérés az integrált oktatást folytató iskolákról" alcímmel számol be a roma felzárkóztatást célzó, kiemelt állami támogatásban részesülő tanintézmények "eredményeiről".


A gyermekeik oktatása és jövője, továbbá biztonsága miatt aggódó (nem roma) szülők, ha csak tehetik, kimenekítik őket ebből a közegből: a szomszéd faluba, városba, esetleg a helyben létesítendő alapítványi iskolába. Az elsőként elhíresült jászladányi esettől a legfrissebb, faddi vagy kerepesi botrányig minden iskolaügy mögött hasonló dráma játszódik le. Az első kezelhetetlen konfliktusokat tömegesen követhetik majd a hasonlóak, szerte az országban.


A szellemi és politikai életet e tárgyban uraló - elvileg valóban helyeselhető - felfogás határozottan ellenzi a szegregációt. Bizonyos kormányzati körökben még a szabad iskolaválasztás tilalmának bevezetése is felmerült. A gyakorlatban azonban olyan helyzet alakult ki a szóban forgó iskolák nagy többségében, ahol a jó példa integráló, asszimiláló erejére épülő modell már rég nem működik, minthogy a perifériára szorult, s vele szemben a rossz példa, a deviáns magatartás került a szó szoros értelmében uralkodó pozícióba. Ha a kormány megfosztaná őket a szabad iskolaválasztás jogától, az érintett szülők okkal gondolhatnák, hogy az állam nemcsak cserbenhagyta őket, de ellenük is fordult. Nem elég, hogy adóik fejében nem biztosítja gyermekeik számára a rendes oktatást (a biztonságról nem is beszélve), de még attól a lehetőségtől is megfosztja őket, hogy ennek érdekében maguk vállaljanak súlyos pluszáldozatot. Belegondolni is rossz, milyen konzekvenciák levonásához vezethetne mindez.



A szegregációs törekvések alapvető oka tehát nem a rasszista előítéletekben, hanem a fent leírt keserű tapasztalatokban keresendő. A cigányellenes indulatok kétségkívül léteznek, kétségkívül erősödnek. Ám a "rasszizmust" döntően kívülről vitték-viszik be a rendszerbe. Anélkül, hogy bármily értelemben közös nevezőre akarnám hozni őket, a szélsőjobb megbélyegzésén túl ezen a ponton kénytelen vagyok megnevezni azt a szellemileg, politikailag meghatározó pozícióban lévő felfogást (hívjuk az egyszerűség kedvéért balliberálisnak), amelynek a hangadói minden hasonló konfliktust a rasszizmus-antirasszizmus tengelyen akarnak lokalizálni. Ebben az egydimenziós, ezért torzító értelmezési tartományban a cigányság és a "többségi társadalom" adott csoportjai közti mind drámaibb konfliktust, valamint annak feloldását ugyanis félrevezető pusztán a bűnös előítéletekre, illetve azok megbélyegzésére, továbbá az ellenük folytatott aufklérista küzdelemre leegyszerűsíteni.


Beszéljünk világosan. Könnyű olyan elvi igazságokat hangoztatni, hogy a cigányok s a nem cigányok között egyaránt vannak bűnös, illetve becsületes emberek. S hogy a cigányok által elkövetett bűncselekmények jelentős része ugyancsak cigányok ellen irányul. Persze, ez igaz. Olyannyira, hogy a szörnyű uzsorakamatra kiadott kölcsönök maffiamódszerekkel való behajtása nyomán, valóban döbbenetes uralmi viszonyok osztják meg a szóban forgó közösségeket. A segélyek a szociálisan rászoruló, nyomorgó romák kezéből az átvétel után sok helyen a szó szoros, legszorosabb értelmében azonnal átkerülnek a (szociálisan rá nem szoruló) roma maffiózók kezébe, hiteltörlesztés címén. Megélhetési forrásul a nyomorgók számára így az uzsorakamatra fölvett újabb hitel marad. Az állami segélyezés a valóságban gyakran a legkevésbé sem a célszemélyek, jelesül a kilátástalan helyzetű romagyerekek életkörülményeit javítja, de az állam (s a derék antirasszisták) erről nemigen akarnak tudomást venni.



Ez a szemellenzős magatartás nem oldja, hanem növeli a bajt. A szóban forgó vidékek falusi közösségeinek viszonyát ugyanis nem lehet úgy leírni, mint az agresszív, rasszista többség és a védtelen, kiszolgáltatott kisebbség konfliktusát. Ungváry Krisztián pontosan vázolja a szemben álló felek pozícióját, illetve egymással, a törvényekkel és az erőszakkal való kapcsolatukat. A romák esetében így fogalmaz: "Az alkotmányos jogok kapcsán az a tapasztalatuk, hogy azok csak papíron léteznek, a jogrendszert semmire sem tartják, ezért gyakran nyúlnak az önbíráskodás eszközéhez, annál is inkább, mert vesztenivalójuk kevés." A másik oldalon: "A \'gádzsók\' (a nem cigányok) tapasztalata az, hogy a cigányok munkakultúrája általában alkalmatlan arra, hogy együtt dolgozzanak velük. Élősködőknek tartják őket, szenvednek attól, hogy az \'együttélés\' állandó vagyoni károkat okoz nekik, és dühüket adott esetben rasszista megnyilvánulásokkal vezetik le - a cigányokat diszkriminálják. Megpróbálnak minden lehetséges alkalommal elkülönülni tőlük. Külön frusztrálja őket az a körülmény, hogy a jogszolgáltatás teljességgel képtelen megvédeni személyi és vagyoni biztonságukat. Önbíráskodni csak ott tudnak, ahol jelentős többségben vannak, egyébként inkább elmenekülnek."


Olaszliszkán messze túlmutató érvénnyel idézhető, hogy "sajnos a helyzet sokkal rosszabb, mint ahogyan azt a magyar sajtó tálalja. Igaz ugyan, hogy a faluban mindenki fél, de a fehérek nem a szkinhedektől, hanem a romáktól, olyannyira, hogy még az is felmerült, gyűjtést rendeznek a bőrfejűeknek, hogy jöjjenek a faluba rendet tenni..."


Itt kerül a képbe a Jobbik és a Magyar Gárda. Az előbbi kezdettől fogva markánsan arra törekedett, hogy exponálja ezeket a problémákat, s hogy "megoldást" kínáljon rájuk. Zömmel és lényegében elfogadhatatlan, undorító, kontraproduktív "megoldást". Az indulatok rasszista felszításával járó újnáci önbíráskodást, ami rövid távon is az erőszak eszkalálódásával, polgárháborús állapotokkal fenyeget. Amelynek elfogadására a törvényes védelem hiányát észlelő, kétségbeesett, nem roma helyiek hajlanak, sőt azt - ha nyíltan nem is merik bevallani - igénylik és várják. Nem sejtvén, hogy alighanem a végzetet hívják ki maguk ellen. Hogy a fekete maskarások egy-egy színpadias erődemonstráció után - jobb esetben - elmasíroznak, az ő bajaik viszont - hatványozottan - megmaradnak.


Rosszabb esetben elszabadul a pokol. Ha például valóra válik a HVG főszerkesztőjének, Réti Pálnak (Igazolatlan hiányzás, 2007. 12. 15) az óhajtása, akit "tatárszentgyörgyi cigányként", mint mondja, csak egy dolog nyugtatna meg: "ha a 200 egyenruhást 2000 nem egyenruhás fogadta volna" a falujában.


Én meg azt mondom: ettől mentsen meg minket az Isten.


De ő is csak úgy menthet meg, ha magunk megpróbálunk kilépni azokból a hamis panelekből, amelyekben ez az egész diskurzus folyik. Ám ha a romaügyben beindult életveszélyes neonáci masírozásra továbbra is csak a szokásos antirasszista ráolvasás lesz a válasz - netán valami ellenkező előjelű aktivizmus -, annak beláthatatlan következményei lesznek. Előbb, mint gondolnánk.



A jobbik esetben is annyi, hogy a Jobbik támogatottsága hamarosan - a baloldalt és a Fideszt egyaránt - meghökkentő magasságokba fog emelkedni. Mert tudnunk kell: a magyarországinál jóval demokratikusabb viszonyokkal bíró nyugati országokban is húsz szálalék körüli támogatottságot képesek elérni a hasonló szélsőséges pártok. Azok, amelyek radikális válaszokat kínálnak az ottani súlyos és mély - az állam, illetve a mainstream politikai szellemiség által ott is sokáig szőnyeg alá söpört, illetve téves vagy hamis módon kezelt - etnikai és civilizációs jellegű konfliktusokra, melyek ott a bevándorlásból eredően keletkeztek. S ahol az együttélés súlyosbodó terheit elviselni kénytelen - eredendően korántsem raszszista - polgárok idővel szintén fogékonyakká váltak a szélsőséges politikai ajánlatokra.


A Magyar Gárdát jó esetben be lehet, s ha lehet, akkor be is kell tiltani. A baj azonban, aminek az "orvoslására" létrehozták, megmarad, sőt hatványozódik. Ismét Ungváry Krisztiánt idézem, aki így zárta cikkét: "Ne legyenek illúzióink. A konfliktus minden jel szerint feloldhatatlan... A kialakult helyzet legfőbb felelőse nem más, mint a magyar állam. Rossz segélyezési politikájával, a szociális támogatások helytelen osztogatásával maga növeszti naggyá az egyébként is kezelhetetlen problémát."


Amiről minimum beszélni kellene.


Az eddigiektől eltérően: nyíltan és őszintén.


Ehhez azonban sürgősen ki kellene venni a fejünket a homokból.


Illúzióim persze, nekem sincsenek.


Forrás: Népszabadság Online

 

Kapcsolódó cikkek

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld