Címlap Vélemény & vita És a hajó megy
És a hajó megy PDF Nyomtatás E-mail
2008. január 11. péntek, 16:35

A honi közírók némelyike időről időre nekiveselkedik, és elemzéseiben megpróbál levezetni két olyan „alaptételt”, amelyből nézete szerint kibontható az ellenzék és a kormánykoalíció küzdelmét legalább 2010-ig meghatározó forgatókönyv. Az első állítás körülbelül úgy hangzik, hogy a Fidesz és az MSZP belső erőviszonyaiból, valamint a két pártvezér által előidézett politikai válságból következően mind Orbán Viktornak, mind Gyurcsány Ferencnek kisvártatva mennie kell. A második axióma pedig leszögezi, hogy a jobboldal legnagyobb pártjában erős ellenállás tapasztalható Orbán sehová sem vezető, populista módszertanával meg a szélekre játszó antikapitalista-antiglobalista retorikájával szemben; ez a tény tehát előrevetíti a Fidesz szükségszerű konzervatív-liberális átlényegülését.

Mindez persze politikai spekuláció csupán, magam szívesebben nevezném sugalmazásnak, mintsem alátámasztható, okadatolható helyzetértékelésnek. Mégis, egyes elemei, variációi újra meg újra felbukkannak a sajtóban – anélkül azonban, hogy a makacs teóriák megkapaszkodnának a realitás talaján.

Mindenekelőtt erősen illuzórikusnak tűnik az a kétségkívül terjedőben lévő hiedelem, miszerint létezik a Fideszben egy olyan csoport, jobbára a sikeres polgármesterek védszövetsége – a melléjük sorolható Navracsics Tibor frakcióvezetővel –, amely már készül a párt „európaizálására”, uniós szalon- és hitelképességének megteremtésére. Ezek a politikusok – úgymond – megértették, hogy egy korszerű néppárt csak a középen találhatja meg biztos helyét, és konszenzusra kell jutnia ellenfeleivel mind a gazdaságban, mind a nemzetstratégiai kérdésekben.



Maradjunk egyelőre ennél a koncepciónál, pontosabban feltételezésnél. Felkarolói azzal próbálják valószerűsíteni, hogy lám, Kósa, Rogán, Pokorni, de még a körükhöz sorolt Navracsics, Stumpf, Varga és Áder is más hangon beszélnek, mint a Fidesz megbízott korifeusai, s legkivált másként, mint maga Orbán. Elsősorban szakpolitizálnak, napi egyezségeket kötnek, ésszerűen gazdálkodnak az önkormányzati vagyonnal, így hát kénytelenek feladni a mindenáron harcias stílust. Meg- és kiegyeznek ott, ahol szükséges, és felmutatják, hogy a konfrontáció helyett a konstruktivitásban érdekeltek. Ez a társaság tehát „élhetővé” teszi a Fideszt, megszerezve a konzervatívok és a bizonytalanok kiábrándult rétegeit. Ezért ők a jövő, nem pedig Orbán, a maga kérlelhetetlen, háborús ideológiájával.



Megejtő levezetés, de – fájdalom – sántít. Nem mintha az esetleírás szintjén nem volna igaz. A Fidesz felső köreiben vagy akár elméleti beállítottságú kádereiben bizonyára többen is kultiválják azt a nézetet, hogy a parlamenti jobboldal vezető erejének elő kell vennie egy pragmatikus és barátságos pártképet, és nyugtatóan kell hatnia a társadalomnak arra a részére, amelynek elege lett a folyamatos rohamozásból, az ország radikális kettészakításából, magyarán az erőszakos és mosdatlan szájú Fideszből. Csakhogy ebből egyáltalán nem következik más, mint a viselkedésmód taktikus átalakítása, a hangvétel megszelídítése. Ám az is csak részlegesen, alkalomszerűen és főként a helyi fórumokon.



Ami persze hatással lehet a feledékenyekre. Azokra, akik már nem emlékeznek arra, hogy nem is oly rég Rogán

Antal az épp most ügyeletes Szijjártó Péterhez képest is komoly eredményeket ért el a verbális agreszszió kifejlesztésében, hogy Pokorni hogyan vetkőzött ki magából a kampány idején, hogy Kósa milyen kiszólásokkal híresült el még a közelmúltban is. És sorolhatnánk mindazok kommunikációs hőstetteit, akikről ma széplelkű politológusok úgy beszélnek, mint a lehetséges konszolidáció bajnokairól. Engedtessék meg, hogy mégis szkeptikus legyek: nem hiszem, hogy egy-két év leforgása alatt az emberek – no jó, a politikusok – mentalitása ennyire megváltozhat. Az is valószínűtlen, hogy korábbi viselkedésük csupán a vállalt feladathoz való cinikus idomulásból fakadt. Akik annak idején képesek voltak oly átélten gyalázkodni, azokban erre nemcsak a képesség, hanem a hajlandóság is megmaradt.



Ám ettől még igaz, hogy a Fideszben csakugyan megfigyelhető mostanában ez a kiszámított szereposztás. Logikus is, hogy épp a korábbi frontemberek, akik ma helyi kiskirályságokat irányítanak, erősíteni igyekeznek lokális elfogadottságukat. A pártnak is eminens érdeke, hogy ők hosszú távon építkezzenek, ha már 2006-ban ekkora önkormányzati fölényhez jutott a Fidesz. De ez a józan gyakorlatiasság nem megy szembe az orbáni fősodorral – ellenkezőleg! Kiegészíti, mintegy domesztikálja. Azokra játszik, akik szeretnék hinni, hogy ha a parlamentben is hatalomra kerül, a „polgári” szövetség majd országosan is előveszi a toleranciát.



Orbánnak ma nincs alternatívája. Holnap sem lesz. (A holnaputánról meg a politikában nem érdemes beszélni.) De nem azért, mert amíg Gyurcsány Ferenc a miniszterelnök, addig ők ketten egymás foglyai. Hanem azért, mert a Fidesz törzsszavazói tömegét rajta kívül senki más nem tudja megtartani. Lehet, hogy akadna, aki „behozza” a bizonytalanok elegyes csoportjait, más elhalászhatná az MDF bázisának egy részét, és tudunk olyat, akiről bizton feltételezhető, hogy vonzaná a legszélen lévőket. De ez mind nem ér semmit, ha az Orbán-fanok szétszélednek. Ez a radikalizált derékhad egyedül a vezérnek engedelmeskedik, az ő karizmáját igényli.



Ezért hamis következtetés, hogy amenynyiben a szocialisták lecserélik a kormányfőt, azzal rákényszerítik a Fideszt, hogy szabaduljon meg saját főemberétől, mert egy elhasznált Orbánnal nem maradhat versenyben. Dehogyisnem.



Épp ellenkezőleg történne: ha Gyurcsány menne, Orbán triumfálna. Hiszen beteljesítette, amit az ő népének ígért. Mert senkinek ne legyen kétsége afelől, hogy a miniszterelnök bukását a jobboldal Első Embere személyes győzelmeként kommunikálná. És az is volna, hiszen Orbán valóban mindent elkövetett, hogy ellenfelét még a ciklus közben elmozdítsa székéből.



Gyurcsány távozásával az MSZP megroppanna. Még egyszer aligha lehetne sikerrel előadni Medgyessy leváltásának dramolettjét. Leváltani az egykori leváltót. Ez már nem a párt szakadatlan megújulásának bizonyítéka volna, hanem a kormányzóképesség csődjének beismerése. Különös tekintettel arra a nem elhanyagolható körülményre, hogy posszibilis jelölt amúgy sem bukkan fel a láthatáron.



A politikai realitás tehát mindkét oldalon azt diktálja, hogy a két oldalt megszemélyesítő vezetők vívják meg csatájukat. A Fideszből nem lesz szalonna, kár erről ábrándozni. Beledermedt a totális tagadásba. A koalíció pedig kormányzásra van ítélve.



És azért ne feledjük, hogy ez utóbbi pozíciónál – minden ismert és még ismeretlen nehézség ellenére – azért mindig van egy rosszabb.



Az ellenzéké.


Forrás: 168 óra online

 

Kapcsolódó cikkek

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld