Címlap Kultúra A hippikirály
A hippikirály PDF Nyomtatás E-mail
2008. január 11. péntek, 16:31

Idén harmincéves a Hobo Blues Band. Legújabb, jubileumi lemezük címe: Senkifalva. Az együttes alapítója azt mondja: az album elsősorban azokról a milliókról szól, akikkel ma már senki nem törődik. Köztudomású: korán szembefordult édesapjával, a volt rendszer egyik nagy hatalmú káderével. Emlékszik, mikor próbált vele utoljára szót érteni?



1959 szeptemberében. Tizennégy éves koromban berakott a vegyipari technikumba. Utáltam az egészet. Mondtam apámnak, átmennék máshová. Azt felelte: amit elkezdtél, csináld végig. Azután már csak kemény összecsapásaink voltak. Ezt a négy évet börtönként éltem meg.



Másféle apa mellett talán sosem talál a hivatására.



Biztosan hatott, hogy munkásmozgalmi családból indultam. Apám partizán is volt. Lelőtték, felépült. Sokat hallottam otthon: minden ember egyenlő. Ám nyaranta a pártüdülőben nekünk is volt személyzetünk, mint a grófoknak. Ezt kiskoromban sem értettem. Azt sem, hogy miért küldött apám 1956 novemberében fél évre az NDK-ba. Csak öt éve tudtam meg édesanyámtól: apám attól félt, hogy tizenegy évesen disszidálni fogok. Ha az ember folyton szökik és menekül, nem hisz, csak tagad, keveset tudhat meg önmagáról. Sok minden dolgozott bennem, sok tévutat bejártam, csak harminchárom évesen kezdtem zenélni. Már addig is írtam szövegeket, játszottam betiltott filmben, voltam bohóc, hosszú hajú csodabogár. Már az érettségi idején voltak rendőrségi ügyeim politikai okok miatt.



Édesanyja megszenvedte ezt?



Erősen. Egyszer – még zenészkorszakom előtt – egy Kex-koncert közben hurkásra verték a hátam a rendőrök. Talán a hajam miatt. Akkoriban édesanyámmal laktam, aki elvált apámtól. A botozás után hazamentem. Ledobtam a trikóm, hasra vágtam magam, elaludtam. Arra ébredtem, anyám zokog a másik szobában. Nem tudta feldolgozni, hogy a fiát úgy verik saját rendszerének rendőrei, mint ahogy őt bántalmazták a Horthy-korszakban.



Apja párttársai mit szóltak az ön lázadásához?



Nem dicsérték érte apámat. Ott voltam az 1969-es pécsi filmszemlén, amikor betiltották az Agitátorok című filmet. Éjjel fél kettőkor a szálloda előtt összetalálkoztam Aczél Györgygyel. Azt kérdezte: „Lacikám, még mindig maga a hippikirály?” Apámat korábban ő is felelősségre vonta a rossz viszony miatt.



Zenészként volt raporton Aczélnál?



Személyesen soha nem láttam többé. Viszont évekkel később ő maga cenzúrázta a Vadászat című lemezünket.



Ön milyen apa lett?



Érzelmes. Kisebbik lányom kilencéves. Gyönyörűség figyelni, miként reagál a világ dolgaira. Miközben tartok tőle, hogy olyan lesz, mint én. Kitárulkozó, nincs benne semmi rafinéria.













Kattintson a képre!



Új albuma végén rövid négysoros. Címe: Végbeszéd azoknak, akik nem tartoznak sehová. Így zárul: „Kesztyűs kézzel húznak jobbra is meg balra, / Inkább seggre esek, így maradok szabad.” Más útja nincs ma annak, akiből – mondjuk úgy – hiányzik a rafinéria?



Nincs. Persze a seggre esés hosszú távon nem megoldás. De pillanatnyilag jobb, mint ha beédesgetnének valahová.



Próbálják még édesgetni?



Parlamenti képviselőséget a kilencvenes évek közepe óta nem ajánlgatnak. Most azzal jönnek: támogatnék-e fontos ügyeket. Ezekről általában kiderül: szimpla pártrendezvények.



Esetében az önkéntes pártosodás is logikus lett volna a rendszerváltás idején.



Közel kerültem a rendszerváltást megelőző évek fontos ellenzéki alakulataihoz. A Repülő Egyetemhez, a Szetához, a Beszélő köréhez. Így lettek később barátaim, kapcsolataim az SZDSZ-ben, a Fideszben, az MDF-ben. Képletesen beléptem én mindenhová. Sőt, az MDF-nél belépési nyilatkozatot is aláírtam. Az első tagok közt lehettem volna. De a neves színész, akire rábízták a szignált papírokat, berúgott, és mindet elveszítette. Ettől függetlenül felléptünk az MDF akkori pártrendezvényén a Batthyány-örökmécsesnél. Az SZDSZ örömére is játszottunk a MOM-ban. A Fidesz a Jurta színházi koncertünk bevételeiből vette a tüntetésein használt adóvevőit. A Fideszben nagyon bíztam. Úgy tetszett, ez a párt valóban elszakadhat az országot tradicionálisan jellemző gyűlölködéstől. Aztán jött, ami jött.



A Kádár-korszak rockzenészei közül sokan landoltak a Fidesz szekértáborában. Vagy épp a szélsőjobbon lubickolnak. Hajdani ügynökből is lett mélymagyar.



Vikidál Gyula például soha semmi ártalmasat nem jelentett rólunk. Schuster Lóránt viszont – aki ma nagyon büszke arra, hogy mindenkivel együtt őt is megfigyelték – egy jobbos diktatúrában talán fel is köttetne. Viszont én írtam zenekarának, a P. Mobilnak több szövegét, köztük a Honfoglalást. Mi a tanulság? Van, aki egy hülye helyzetben is képes ember maradni, mást csak a gyűlölet mozgat.



Saját megfigyelési aktája érdekes olvasmány?



Sosem kértem ki. Történész barátaim néztek utána annak is: volt-e besúgó a Hobo Blues Bandban. Jó tudni, hogy nem volt.



Van ötlete, miért húz jobbra sok idősödő rocker?




Az előző rendszerben nem derült ki, hogy lett volna bármiféle politikai állásfoglalásuk vagy hitük. Egyiküknek sem került elő betiltott dala, lemeze. Ilyen csak Nagy Ferónak és a Hobo Blues Bandnek volt. Feró nevében persze nem beszélhetek. Velem az történt, hogy jóhiszemű tévedésbe estem. Azt képzeltem, hogy a rockzene gondolkodó műfaj. Elsősorban azért, mert sokat hallgattam Bob Dylant, John Lennont, Lou Reedet, Mick Jaggert és hasonlókat. Csakhogy ők pont a kivételek. Hiszen még az olyan jelentős rockzenekarok sem gondolkodtak sokat, mint a Led Zeppelin, a Deep Purple vagy a Black Sabath. Számaiknak nem volt különösebb politikai, társadalmi tartalmuk. Ami oké, hiszen a rock nem intellektuális, hanem érzelmi műfaj. A nyolcvanas évek hazai rockzenészei is elsősorban érzelmi alapú zenéket játszottak. Eszük ágában nem volt szembemenni a rendszerrel. Ma viszont ez sokuknak mégiscsak kényelmetlen, mert itt azért diktatúra volt. Megpróbálnak hát utólag szembeszállni – amire az úgynevezett jobboldal kínál ilyen-olyan lehetőséget. Lengetik a nemzetiszín zászlót a színpadon, ami ráadásul nagyon artisztikus és populáris. De például a Homok a szélben című örökzöld ettől még nem bír súlyosabb tartalommal.



Ez szánalmas? Vagy vicces?



Nehéz röhögni rajta. Amúgy morális közállapotainkból is levezethető. Az a baj, hogy amit a rendszerváltás környékén elképzeltünk, abból nem lett semmi. A Fidesszel tudjuk, mi történt. De ha azt kérdezem magamtól, vajon a mai politikai baloldal egyezik-e azzal, amit a baloldalról gondolok, be kell látnom, hogy nem. Fájdalom, az MDF és az SZDSZ elszürkült. Senkifalva című albumunk pontosan azokról a milliókról szól, akik nem találnak eszmei, hitbeli hovatartozást.



Zenekarában harminc év alatt elég nagy volt a forgalom. Jöttek-mentek a tagok. Ezt mi magyarázza?



Sokan voltak, akik kezdték azt hinni: a Hobo Blues Band tőlük az, ami. Olyan is volt, aki azt állította, hogy ő talált ki engem. A zenekarból kikerülve mégsem tudtak mást tenni, mint tovább játszani a régi dalokat. Újat, Tátrai kivételével, egyikük sem hozott létre. Én viszont a kezdetek óta „el vagyok veszve” a blues, az irodalom és a színház Bermuda-háromszögében. Nem vagyok igazán sem zenész, sem író, sem színész. Mégis mindhármat művelem, és ez előrevisz.



A Hobo Blues Band kapcsán sokaknak Deák Bill Gyula neve ugrik be másodikként. Ő anno elég fura körülmények között távozott a zenekarból. De legutóbb épp a karácsonyi Hobo-koncerten játszottak újra együtt.



Annak idején eredetileg vendégnek akartuk bevenni, hogy segítsük a pályáján. Eljuttassuk egy önálló lemezig. Sikerült, ez a lényeg. De az ORI nem engedte föllépni, ezért bejelentettük a bandába. Később, első önálló lemezének – amelyet mi írtunk – a megjelenése után már olyan jelzéseket kapott, hogy nélkülünk többre viheti. Konkrétan akkor szakítottunk, amikor 1985. április 4-én részt vett a Koltay Gábor által rendezett, a szocializmus 40. születésnapján megtartott rendezvényen a Hősök terén. Kértem, ne tegye. De ő pályafutása fontos állomásának gondolta a lehetőséget. Húsz év elteltével ez már inkább mulatságos történet, mint fájó. Többször játszottunk azóta együtt, és ő máig megmaradt hiteles fickónak. Mondhatják, hogy a hangja kopott a korral, ám ha belekezd a Kőbánya-bluesba – abban ma sincs semmi fals.


Mellesleg: ön tanult valaha énekelni?



Egy produkció kapcsán elmentem három hónapra éneket tanulni Szentirmay Gabi nénihez, aki a legnagyobb operasztárokat korrepetálta. Csak tátottam a szám, amikor világsztárokkal találkoztam a várójában. Gabi néni meghallgatott, kérdezte, mióta énekelek. Mondtam, tizenöt éve. Azt felelte: „Úristen, Lacikám, ilyen hangképzéssel gégerákot fog kapni.” Azért munkához láttunk. Basszistának kezdett kiművelni. Eljött egy nap, amikor majdnem sikerült kiénekelnem a zongora legmélyebb hangját. Gabi néni felkapta a fejét, s úgy nézett rám, mint aki gyémántra lelt. Elgondolkodott, aztán annyit mondott: „Laci, magából lehetett volna valaki.”











Ennyi




Az tudja csak igazán, hogy Hobo miről beszél, aki komisznak mondott kamaszként vagy hetyke pályakezdőként maga is renitens volt annak idején. Aki ismerte a hatalomnak való visszapofázás gyönyörűségét és kockázatát. Aki ismerte a szégyent is, amely minden kényszerű megszelídüléssel vagy elgyávulással együtt járt.



Saját múltjuk átszínezői ezt nem érthetik. Ahogyan az új idők szégyentelen szájhősei sem, akiket valamikor a jövő reménységeinek hittünk. „A Fideszben nagyon bíztam. Úgy tetszett, ez a párt valóban elszakadhat az országot tradicionálisan jellemző gyűlölködéstől. Aztán jött, ami jött” – mondja a „több mint zenész”, aki hangot ad másik csalódásának is: „Ha azt kérdezem magamtól, vajon a mai politikai baloldal egyezik-e azzal, amit a baloldalról gondolok, be kell látnom, hogy nem.”



Én is belátom. Azt ugyanis, hogy bizonyos szempontból a második csalódás súlyosabb lehet, mint az első. Igaz, Hobo nem politikai elemző, de az is igaz, hogy az MSZP-platformok élénkülését magyarázó – a baloldal szakértőjének tartott – politológus is ilyesmiről beszél egy másik interjúban. És belátja ő is: „Az MSZP elszigetelődött a baloldali értelmiségtől.”



A Hobo-interjút a 36. oldalon találják. Ha Ágh Attila véleményére kíváncsiak, lapozzanak a 6. oldalra. És utána gondolkozzunk együtt a kérdésen: kiknek és mit kellene belátniuk végre?



Mester Ákos

Forrás: 168 óra online

 

Kapcsolódó cikkek

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld