Címlap Kultúra A nem eresztő guminő
A nem eresztő guminő PDF Nyomtatás E-mail
2008. január 09. szerda, 10:55

Nálunk szerencsésebb fejlődésű társadalmakban, ahol kissé más szemmel – megértőbben, toleránsabban – szemlélik azokat az embertársainkat, akik értelmi fogyatékosok, esetleg csak kissé kattantak, már-már kimondhatjuk: hagyománya van az ilyen emberek életét feldolgozó művek születésének. Elég említeni a Rain man című filmet, amit nincs ember, aki nem látott és kedvelt volna meg; vagy elég egy pillantást vetni a könyvespolcra, ahol ott van a Virágot Algernonnak című Daniel Keyes-regény; sorolhatnám még az Egerek és emberektől elkezdve azokat a történeteket, amelyek együgyű flótások sorsán keresztül döbbentik rá a nézőt vagy olvasót valami fontosra.

Ebbe a kategóriába tartozhat Craig Gillespie Plasztikszerelem című filmje is, amely a múlt hét óta megy a hazai mozikban. Az alapsztori egyszerű: adott Lars, a visszahúzódó, kissé zavart, ám békés és rendszerető fiatalember – már a kinézete is az igazi lúzerekét idézi – bátyjáék mellett él egy garázsban, a légynek sem árt, és nincsen csaja. Ez utóbbi tény kizárólag a családját és az ismerősöket zavarja, őt meg lassan elkezdi zavarni a folyamatos piszkálás, hogy mikor látják már valami csinos lánykával sétálgatni. A szorult helyzetet erősíti a nézőnek szépen lassan csöpögtetett régi tragédia: Lars anyja belehalt a szülésbe, és újabb "veszélyforrásként" bátyja felesége éppen terhes. A helyzet téveszmét szül, Lars egyedül van, így rendel magának egy tökéletesen élethű guminőt, amelyet érkezésétől kezdve hús-vér barátnőként kezel, a városka lakói pedig – a helyi pszichiáter tanácsára – kénytelenek belemenni a játékba.



Ennél a pontnál letehetnék a cikket, és visszafordulhatnának a mozipénztáraktól, hiszen lelki szemeik előtt megjelenhetnek az "örökbecsű" Amerikai pite széria poénjai. Elgondolhatnák, hogy az alapkonfliktusból kiindulva micsoda altesti humorbombákkal operáló szörnyedvényt vagy épp a helyzet kényességével hímező-hámozó mozit lehetne kanyarítani – de ne hátráljanak meg.



A vígjáték első felében – Bianca, a guminő érkezése után – tényleg sírva röhögünk, mert nem kell ahhoz a gumibaba eredeti funkciójával kapcsolatban lőni a poénokat, hogy vicces helyzetkomikumok alakuljanak ki; elég ha Lars vált néhány szót Biancával, a kamera a családtagok arckifejezését veszi, és máris fekszik a fél nézőtér. Craig Gillespie pengeélen táncol a filmmel, amely nem hajlik el sem a közönséges, sem a túl giccses irányba, és az elején még hahotázó mozinézőt biztos kézzel vezeti át a másik oldalra, ahol még mosolygunk ugyan, de már kezdjük megszokni, átérezni Lars és Bianca világát; úgy, hogy közben nem válik kínosan érzelgőssé a mozi.



A Larsot alakító Ryan Gosling bravúrját oldalakon keresztül lehetne taglalni; olyan magabiztossággal – és soha nem túljátszva – alakítja a szerencsétlen főszereplőt, hogy totálisan átérezzük, mi a problémája a világgal, miért vált ilyenné. Gosling ahhoz hasonlóan nagyot dobott a Plasztikszerelemmel, és olyan megható, markáns élményt szerzett, mint Philip Seymour Hoffman a Capoteban vagy Michael Clarke Duncan a Halálsoronban – tudniillik felvillantotta, hogy a sok filmben másodrangúnak vélt szereplők is el tudnak vinni egy mozit a hátukon, és a Teddy maci újraélesztéséről még nem is beszéltem. A Plasztikszerelem emberközpontú, szerethető, keserédes mozi lett – Az álom tudományához hasonló alkotás –, amelynek a végére, sajátosan félszeg módon ugyan, de összejön a "gyógyulás", és a valódi szerelem csírája is.



Plasztikszerelem

Színes, feliratos, amerikai vígjáték, 106 perc, 2007

Rendezte: Craig Gillespie


Forrás: Magyar Hírlap Online

 

Kapcsolódó cikkek

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld