Címlap Kultúra A jövőben a múlt
A jövőben a múlt PDF Nyomtatás E-mail
2007. december 19. szerda, 15:06
Nem a régi jó latinórákon megszenvedett "consecutio temporum" – időbeli egyeztetés – valamiféle minősített esetéről lesz szó most, hanem csupán egy dalról.

Ezt a dalt sokan ismerik, akik ismerik, dúdolni is tudják, dallama egyszerű, a sorok elejét szaporázzuk, a másik felét elnyújtjuk, minden strófa ugyanazzal a megismételt sorral kezdődik: "Legyen úgy, mint régen volt, / Legyen úgy, mint régen volt." Tolcsvay Béla talán a legfőbb itthoni terjesztője, én – nem hivalkodásból mondom – Ausztráliában hallottam először egy nagyszabású "magyar" rendezvényen 1993-ban egy oda kimenekült erdélyi leányasszony előadásában. Jókai is feldolgozta, azaz írt hozzá három-négy strófát. Pontosan nem tudni, mennyit, mert ez a vers, ha "származását tekintve" talán nem is, "életmódjára nézve" viszont mindenképpen népdalnak mondható – felhangzik itt, elszáll oda, félrehallják emitt, átigazítják amott.



A vers minden jót kíván "a magyarnak", ez a tárgya és az üzenete: legyen tele iccéje és pincéje, ne légyen se csizmáján, se dolmányán folt, sőt a keményebbje úgy énekli: "Hogy becsülje meg a magyart, / Hogy becsülje meg a magyart / Mind a német, mind az oláh, mind a tót." Egy közkeletű vers mint "nemzeti program". Mert ez a vers leplezetlenül az, s mint ilyen éppen nem rokontalan.



Mitől van az, miféle nemzeti sors és mentalitás tartja egyetlen járható útnak azt, hogy a jövő a múltat ismételje meg? Ez a felfogás a magyar történelmi tudat legmélyéről fakad: volt egy ragyogó múlt, és akkor lesz ragyogó a jövőnk, ha az visszaállítódik.



Mert jelen, az nincs, a jelen csak arra alkalom, hogy emlékezzünk a dicső korokra. Mindig Mohács és Majtény és Világos és Trianon után vagyunk – ezért hívjuk azt a jövőt mindig, ami a múlt. "Leszünk mi még régi urak, kenyeres pajtás", énekli Sárdi János szívmelengető műnépdalként a két világháború között, és mi mást sóhajtana ekkorról a "Lesz, lesz, lesz", a lokálos hangvételű "Lesz még nekünk szebb életünk, / Lesz még magyar nyár" vagy a "Mindent vissza!" – hogy csupán egyik kedvenc CD-mről, az Ott, ahol, zúg az a négy folyó címűről idézzek. Vissza mindent és vissza előre, ha majd visszatér, és "élünkre áll" Kossuth és Csaba királyfi…



Idézhetek éppen máshonnan is a finnyásabbjának. "Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?" Vörösmarty… ismerős? Késel, de visszajössz, ha a magyarok Istene úgy akarja. Szólíthatjuk Berzsenyit is, meg Virág Benedeket. Egy szakasz a népszerű Garay Jánostól: "Csak törpe nép felejthet ős nagyságot, / Csak elfajult kor hős elődöket; / A lelkes eljár ősei sírlakához, / S gyújt régi fényénél új szövétneket. / S ha a jelennek halványul sugára: / A régi fény ragyogjon fel honára!" "A magyar név megint szép lesz, / Méltó régi nagy híréhez" – így az eljövendő világszabadság mámorában égő Petőfi, "Magyarország régi napja felderült", ilyképpen a csatadalt költő Arany. És vissza-előre Trianonhoz. Csak egy versszakot Tóth Árpádtól, ettől az igazán és szívből jövően mélymagyar és mélyliberális poétától – mert e "kettő" akkortájt valahogy még össze tudott szövődni… "Egy széthullt ország… / Nyomorult morzsák… / Az elmúlt nagyság roncsai… / Szent, régi eszmék… / Húsvétjuk lesz még? / Ki tudná most megmondani?"


Forrás: Magyar Hírlap Online

 

Kapcsolódó cikkek

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld