Címlap Vélemény & vita A képviselet és a részvétel
A képviselet és a részvétel PDF Nyomtatás E-mail
2007. december 14. péntek, 14:35

A minap megindult nagyon reményt keltő vita mutatja, hogy a jelenleg mutatkozó közéleti anomáliák egyik fő forrása a magyar alkotmány szövege (és szellemisége). Az alkotmány szövege ugyanis egyszerre liberális és illiberális; vagy ha tetszik: egyszerre képviseleti és participatív. A vita már az eddigiekben is rámutatott számos ellentmondásra. Kis János (A népszavazási versenyfutás, november 10.), Fricz Tamás (Kis János téved, november 29.) és Körösényi András (Alkotmányos-e a népszavazás?, december 1.) cikkeivel végre érdemi szintre terelődhet az az iszapbirkózás, ami immáron egy év óta folyik arról, hogy a) az antidemokratikus-populista ellenzék akadályozza a reformokat; b) az illegitim kormány mondjon le.


A vitához három tétel kifejtésével szeretnék hozzájárulni: 1. Mit jelent a képviselet és a részvétel elve a hatályos alkotmány felől? 2. Milyen történeti trendekbe illeszkedik ez? 3. Milyen eredményre vezethet a mostani vita, és miképpen lehet kezelni az alkotmányos "ambivalenciát"?


Bizonyára 2006. szeptember 17-e előtt is sokan voltak Magyarországon, akik a demokráciát népuralomként értelmezték, de egy olyan vita, hogy egyáltalán mit is jelent a demokrácia, Őszöd előtt elképzelhetetlen lett volna. Őszöd felgyorsított egy folyamatot, amely nyílegyenesen vezet el bennünket az alkotmányhoz és azon belül is a demokrácia definiálásához. Két egymással nehezen összhangba hozható alkotmányos elvről, a képviselet és a participáció elvéről van szó. Induljunk ki abból, hogy demokráciában mindkettő fontos, de ez nem azt jelenti, hogy automatikusan harmóniában is állnak egymással. Az alkotmány két elem (képviselet és részvétel) kombinációjaként definiálja a népszuverenitást, de közvetlenül ez után megjelöli a népszuverenitás fontos korlátját is: ez pedig a hatalom erőszakos megszerzésére irányuló törekvés. Ám a szöveg több vonatkozásban is bizonytalan. Először is hierarchizálás nélkül egymás mellé rendeli a képviselet és a részvétel fogalmait. Nem mondja meg, melyiknek van elsőbbsége. De bizonytalan a tekintetben is, hogy nem határolja jobban körül a népszuverenitásra leselkedő esetleges veszélyeket sem. Természetesen találhatunk erre magyarázatokat. Az egyik: az alkotmány születésének időpontja 1989, és az alkotmányozók maguk mondják, hogy ők nem hosszú távra, csupán a békés átmenet elősegítésére, egy átmeneti időszakra szánják ezt az alkotmányszöveget az új alkotmány elfogadásáig. A másik: az eleve kompromisszumos alkotmányszövegben a régi alkotmány frazeológiája (s benne az államszocializmus hőskorából megörökölt "nép" fogalom) is megtalálható.


A dolgot az teszi különösen izgalmassá, hogy mindez 1996 és 2006 között nem sokakat érdekeltek, és nyilván azért nem, mert nem történtek olyan események, amelyek visszavezettek volna bennünket ezeknek az ordító, de lappangó ellentmondásoknak az értelmezéséhez.


Ám 2006 őszétől szinte egy csapásra fontossá váltak az alkotmány vonatkozó részei, s az utcai megmozdulásokkal, a tévészékház ostromával és az október 23-i "eseményekkel" új megvilágításba helyeződött a népszuverenitás két alkotmányos elemének: a képviseleti és a részvételi elvnek a viszonya. A kormánypártok az események kezdetétől azzal vádolták az ellenzék vezető erejét, hogy - kilépve az alkotmányos keretek közül - a háttérből bátorítja a kormány megdöntésére irányuló utcai zavargásokat. Ha nem is mondták ki, de sugalmazták, hogy a Fidesz ezzel beleütközik az alkotmány 2. § 3. bekezdésébe, amely "a hatalom erőszakos megszerzésére irányuló törekvés" tilalmáról rendelkezik (s az ilyen cselekményt jelöli meg a népszuverenitás korlátjának). A Fidesz - szintén az alkotmányra hivatkozva - a nép részvételi lehetőségéről és a participáció alkotmányos jogáról kezdett beszélni. S innentől fogva - akarjuk vagy sem - a hatályos alkotmány kerül a viták középpontjába. Az annak idején ideiglenesnek szánt alkotmány képes-e eligazítani az elvek konfliktusában? Képes-e kiolvasni belőle bárki is, hogy kinek van igaza? Álláspontom szerint nem.


Van itt azonban más is: ez pedig a liberalizmus és a demokrácia konfliktusa, amely a XIX. század végére nyúlik vissza, amikor a liberalizmus fogalma és intézményrendszere kiegészült a demokráciával, és létrejött a liberális demokrácia intézményes világa. Ez "tisztán" csak a fejlett nyugat-európai országokban zajlott le, ott, ahol valóban áttértek az általános választójogra, és tényleg valamennyi társadalmi réteg reprezentálni tudta magát a parlamentekben. Ott sem volt azonban konfliktusmentes ez a folyamat, hiszen a demokrácia fogalmához korábban egy illúzió, a teljes népképviselet illúziója társult. Csakhogy a demokratikus rendszerek megjelenésétől kiderült, hogy a teljes képviselet helyett sokkal inkább beszélhetünk egy specializált kisebbség uralmáról, amely azonban a többséget képviseli.


A liberális demokráciában tehát kezdettől jelen van a korlátozott és a "totális" képviselet vitája. Akik korlátozott képviseletet kívánnak, elsősorban Tocqueville-re hivatkoznak, aki felfedezte "a nép zsarnokságát". Akik a "totális" képviseletet kívánják, azzal érvelnek, hogy a képviselet csak akkor lehet teljes, ha - antik mintára - a legszélesebb rétegek (s nem csak a specializált kisebbség) vesznek részt benne.


Ez a vita Magyarországon 2006 őszéig lappangott. Ettől kezdve azonban hovatovább két "zsarnokságkoncepció" küzd egymással. Kormányoldalon azt állítják, hogy az utcai politika felidézi a "nép zsarnokságának" veszélyét, amit a képviseleti demokrácia nevében a leghatározottabban el kell utasítani. Ellenzéki oldalon viszont "kormányzati zsarnokságról" beszélnek, amely abból fakad, hogy a baloldali-liberális kormányzat (túlterjeszkedve hatáskörén) társadalom-átalakító terveket akar ráerőltetni a társadalomra, akarata ellenére akarja boldogítani a népet, s ezzel szemben a nép ellenállása jogos, azaz a részvételi elv kiteljesítésével kell korrigálni a szinte "zsarnoki módon" alkalmazott képviseleti elvet.


Két nagyon eltérő elméleti konstrukció áll szemben egymással, s éppen ez okozza a feszültséget: a liberális demokrácia koncepciója, amely a korlátozott intézményi képviselet elvét, valamint a többség kisebbség általi korlátozását preferálja, és az illiberális demokrácia koncepciója, amely új módon kívánja felfogni a közvetlen elemek szerepét a kialakult intézményes keretek között. Az illiberális demokrácia elmélete nem akarja (mint azt tévesen vélik) megszüntetni a képviselet elvét, de számos ponton kiegészítené azt, és valamiképp újraértelmezné a nép fogalmát. A hatályos alkotmányból mindkét koncepció hívei meríthetnek érveket, azaz - bármennyire is szomorú - mindkét nézőpont alkotmányos. Ebből pedig az következik, hogy a magyar alkotmány nem áll egyértelműen sem a képviseleti, sem pedig a részvételi demokrácia oldalán, hanem valamiféle hibridnek nevezhető, ami ma már sajnos maga is hozzájárul a közélet hiszterizálódásához.


1996-ig élt a remény, hogy megszületik az új alkotmány, amit a rendszerváltók lényegében megígértek. 1996 és 2006 között a remények elszálltak. A Fidesz-kormány ideológiailag igyekezett orvosolni az "ideiglenesség véglegesedéséből" származó problémát: kialakította a saját fél-Magyarországát. Az MSZP-kormányok pragmatikus válaszokat adtak, amikor - különösen most, a reformok politikájával - a másik fél-Magyarországot igyekeznek integrálni. Természetesen mindkét oldal abban a hitben működött és működik, hogy az egész országot képviseli, de erre persze egyiknek sem volt és ma sincs esélye. Állításom az, hogy ez az esély csak abban az esetben térhet vissza (s a rendszerváltás csak akkor fejeződik be ténylegesen), ha egy valóban modern, XXI. századi alkotmányt sikerül elfogadni, ami valamennyi mérvadó fél álláspontját kifejezi, vagy legalábbis nem áll homlokegyenest szemben azzal. Máskülönben folytatódik az áldatlan vita.


Kezdetben csupán annak tudatosításáról lenne szó, hogy az alkotmány szövege és szelleme sokban hozzájárul a demokrácia mai bizonytalanságához és az ebből adódó legitimációs deficithez. Nem ártana, ha ezt világosabban látná a magyar politikai közönség, már csak azért is, mert a téma recepciója fontos fokmérője a magyar plurális demokráciának. Arról van szó, hogy képesek vagyunk-e (mi valamennyien) a demokrácián belüli vitaként értelmezni mindazt, ami mostanában történik. A hazai közvélemény nem csekély része egyelőre mintha nem lenne képes, és ez sajnálatos. Ez - véleményem szerint - azért van így, mert a magyar demokráciában ma is erősek a félelmi attitűdök. Hadd idézzem fel Bibó István híres tételét: "Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni..." A mondatot így ismeri mindenki, de van tovább is: "Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, amelyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük. Közép- és Kelet-Európa országai azért féltek, mert nem voltak kész, érett demokráciák, s minthogy féltek, nem is tudtak azokká válni". (Kiemelések az eredetiben: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. Válogatott tanulmányok, 1945-1949. II. 220.)


Ma is vannak akadályai annak, hogy Magyarország kész demokráciává váljon. Ilyen jel például, hogy két demokráciafelfogás él egymás mellett a pártpolitikában és az alkotmányban is. Ettől meg lehet ijedni, a probléma elől el lehet menekülni, illetve kölcsönösen ki lehet tagadni egymást a politikai közösségből, ám ettől a helyzet még nem változik meg.


Nincs mese, azzal kell foglalkozni, ami elvezet minket a bajok forrásához. Nem azért kell tehát megváltoztatni az alkotmányt, mert "felforgatni" jó, hanem azért, mert már nem a stabilizálás, a megbékélés, a normateremtés eszköze (mint az 1990 utáni demokratikus periódus nagy részében volt), hanem az elbizonytalanításé. Az a szabálykönyv, amiből minden és mindennek az ellenkezője is kiolvasható, megérett az újrafogalmazásra. Az átmenetiségnek vége; az ideiglenesség alkotmánya ma már alkotmányos konfliktusforrás.


A szerző politológus


Népszavazás-vita


Kis János filozófus lapunkban közölt vitaindító cikke (A népszavazási versenyfutás, november 10.) végén így fogalmaz: "Ha így megy tovább, könnyen lehet, hogy sem a baloldal, sem a jobboldal nem nyeri meg a versenyfutást - előbb-utóbb belép az arénába egy új formáció új vezére, akinek egyetlen előnye lesz velük szemben: az, hogy még nem volt alkalma lejáratni magát. Az "istenadta nép", meglehet, boldogan emeli pajzsra a gondviselés emberét. A legnagyobb vesztes mégis ő maga lesz. Távolabb kerül attól, hogy a hatalom az ő hatalma legyen, s hogy a hatalomgyakorlás az ő érdekeit szolgálja, mint a rendszerváltás óta valaha."

A vitához eddig Fricz Tamás, Körösényi András, Szilágyi Péter, Unger Anna és Csizmadia Ervin szólt hozzá.

 


Forrás: Népszabadság Online

 

Kapcsolódó cikkek

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld