Címlap Kultúra Koszorú a falon
Koszorú a falon PDF Nyomtatás E-mail
2007. december 10. hétfő, 12:41
Nem tudom, hogy az utolsó ötvenhárom évben hányszor suhantam át - Kolozsvárra vagy Székelyudvarhelyre menet - Csucsán: Ady Endre és Boncza Berta egykori lakóhelyén. Sose számoltam össze.

Illyés Gyula emléktáblája alá



Legelőször 1954 augusztusában jártam ott, újonc íróként, Bölöni Györggyel és Móricz Zsigmond lányával, Móricz Virággal. Nekik beszédes volt a hely, a kastély múltja, hiszen mindent tudhattak róla, amit tudni illett, engem azonban lenyűgözött. Egyszerre láttam a Királyhágót folytató tájat: a kettős hegyvonulatot, tele erdővel, köztük a Körös folyót, a Kalotaszeg felé futó, egyetlen utat, a vasúti sínpárt, amelyen nótázó, vén bakákat hurcoltak a frontra, s ugyanakkor a betegen dünnyögő Adyt, aki az Ember az embertelenségben sorait ízlelgette, vagy azt a versét, amelyben ilyen időszerű sorokra bukkanunk, hogy:



Sose tudott az igazsághoz

Igazunk minket eljuttatni:

Hamupipőke a magyar kín

és, hogy:

Harcunk a magyar pokollal van...



Azt is csak rövid ottlétemkor tudtam meg, hogy a Boncza-kastélynak már alig van köze hozzánk, magyarokhoz, hiszen a trianoni kártyaosztás után egy közismert román költő, Octavian Goga vásárolta meg, aki kitépve magából Ady egykori barátságát, talán még azt is elhitette önmagával, hogy a magyarok szakrális helye az ő telekkönyvébe is átköltözik.



Tévedett, Goga úr! Nem költözött át.



Első ottlétem óta akárhányszor közeledem Csucsa felé, mindig megváltozik bennem valami: elkezd vastagodni körülöttem a levegő. Sűrűbb lesz, súlyosabb. Mintha föl-földobott kövekkel volna tele. Góg és Magóg lovainak a sörényével. Véres panorámák tavaszával és elbocsátó szép üzenetekkel. Vagyis csupa-csupa emberi jelzéssel és jelentéssel.







Mindezt azért írtam le, hogy könnyebben fejezhessek ki egy nehezebb, szokatlanabb, de ugyanilyen nyilvánvaló irodalmi tényt. Illyés Gyula és Flóra asszony ma megjelölendő lakóházáról éppúgy érzek és gondolkodom, mint Adyék Csucsájáról. Bár sokszor megfordultam ebben a szerény, Józsefhegyi úti házban, de minden alkalommal úgy csöngettem be, mintha először jönnék. Vajon mit kérdez tőlem Illyés? Vizsgáztat észrevétlenül? A politika érdekli inkább, vagy az irodalom? Egyszer azt kérdezte váratlanul: mennyire ismerem Zámoly múltját? Máskor azt, fürödtem-e úgy mezei kútban, hogy a pajtásaim kötélen leengedtek a mélybe? Ady, Illyéshez viszonyítva, élő látomás lehetett, egy borissza sámán, aki Szent György-nap éjjelén özvegy legényekkel táncol, de a rejtőzködő utód nemigen maradt volna el elődjétől. De ő - mondhatnám - épp a fordítottja volt. Nem szimbólumokkal fejezte ki a valóságot, hanem a valóságban benne rejtőző költészetet engedte útjára. Hol közvetlenül, hol az abszurditások részleteivel vagy humorával föllombosítva.



Két jellemző példát szeretnék csak kiemelni az illyési világszemlélet érzékeltetésére. Nem a költői világából, hanem a prózájából.



1946-ban Hubay Miklós néhány írót s néhány képzőművészt utaztatott ki Svájcba egy kis levegőváltozásra, és azért, hogy a második világháború borzalmai után körülnézhessenek Nyugat-Európában. A válogatott csapatban ott volt Illyés Gyula és hódoló barátja, Cs. Szabó László is, minden idők egyik legműveltebb magyar írója. A svájci mélylélegzetvételek után Cs. Szabó átcsábítja Illyést Olaszországba: nézzenek ott is körül. Első útjukon Rómába, a világtörténelem egyik legnevezetesebb dombjára, a Capitoliumra mennek föl, megnézni Marcus Aurelius világhírű bronz lovas szobrát, amelyről alig egy évtizeddel előbb Kosztolányi Dezső írt halhatatlan verset, elhatárolódva minden barbárságtól. A császár szőrén ül a lován, szétálló lábakkal, mert a rómaiak akkor még nem ismerték a kengyelt. Cs. Szabó leírása szerint Illyés egy tapolcai lókupec mustrálgató szemével körbejárja a szobrot, és csak ennyit mond a világ valahai urára: "Megy a juhász a szamáron."



A hirtelen elővillámló mondatban Illyés egész világa megjelenik: gyermekkora, a Puszták népe, Petőfihez húzódó vonzalmai, a forradalom íze a szájban, a szegények fölénye, amelyet igen-igen ritkán kapnak meg a sorstól.



A másik történet éppilyen sűrű, többrétegű, felejthetetlen. A stílus remekműve.



Valakinek, vagy talán egy képzeletbeli újságírónak nyilatkozott egyszer Illyés saját nemzedékéről. Főként azokról, akik szociografikus műveikkel fedezték föl a harmincas- negyvenes évek Magyarországát: Kodolányiról, Féjáról, Erdei Ferencről, Tamási Áronról, Veres Péterről, Sinkáról, Szabó Zoltánról. "Hogy mi volt az én nemzedékem történelmi érdeme?



- Nem sok. Csak annyi, mint a mesebeli bátor kisfiúé, aki ki merte mondani a királyról, hogy meztelen! Mi ugyanezt a saját népünkről mondtuk ki!



Azt hiszem, mindenki érzi, hogy Illyésről nem tanulmányt írok, nem üdvözítő esszét, hiszen a három kötetben megjelent verseiről még egyetlen szót se szóltam. Pedig volna miről! 1956. november 2-a délutánján én adtam kezébe azt az Irodalmi Újságot, amelyben az Egy mondat a zsarnokságról című verse megjelent. Ment haza gyalog az Apostol utcán, és az ablakból megpillantottam. Erőm és bátorságom nem volt ahhoz, hogy utána kiáltsak, magamra kaptam a kabátot, s futás le a lépcsőkön. A Bolyai utca előtt értem utol, és átadtam neki az újságot. Szétnyitotta, megnézte a verset, bólintott, aztán megköszönte, hogy gondoltam rá, neki nagyon nehéz lett volna a domb tetején megvenni. Bizonyos voltam abban, hogy a huszadik század egyik legkülönösebb és legnagyobb verse került át egyik kézből a másikba.



Később soha nem emlegettük ezt a pillanatot. Pedig lett volna rá alkalmunk jó néhányszor.



Illyéssel legutoljára 1982 karácsonya előtti napon találkoztam, vagy a Bethlen Gábor Alapítvány, vagy a Hitel ügyében. Már sötétkék volt a szoba, amikor villanyt gyújtott. Visszaült fonott karosszékébe, s úgy kezdett beszélni, mint aki megoldhatatlannak látja Magyarország sorsát. Zárómondatára úgy emlékszem, mintha tegnap mondta volna: "Életem tanulsága az, hogy a magyar nemzet gondjai, bajai olyan bonyolultak, olyan súlyosak és végzetszerűek, hogy csak lángelmék foglalkozhatnának velük."



A ma megjelölt ház falaiba ezek a testamentumértékű mondatai is beleivódtak. Remélem, jönnek utánunk újabb nemzedékek, amelyek megfejtik majd a falak betetőzetlen titkait.



(Elhangzott november 29-én Budapesten, az Illyés Gyula Józsefhegyi úti házának falán elhelyezett emléktábla avatásán, az író születésének 105. évfordulója alkalmából.)


Forrás: Heti Válasz Online

 

Kapcsolódó cikkek

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld