Címlap Vélemény & vita Sztrájk
Sztrájk PDF Nyomtatás E-mail
2007. december 10. hétfő, 12:24
Felnövünk végre. Amikor már eltemetni készültünk a magyar szakszervezetiséget, amikor már Gáspár Sándor emléke is megszépült majdhogynem, akkor derült ki, hogy van elég erős szakszervezetünk ahhoz, hogy meghatározatlan ideig, vagy akár az idők végezetéig tartó sztrájkot szervezzen. Hol van már 1980, amikor az öntudatos, vidámbarakkos magyar lezavarta a seftelő lengyelt a miskolci villamosról: dolgozzál, ne sztrájkoljál, és neked is lesz mit enned. A világ akkor egyszerűnek tűnt, ha dolgozunk, nincs baj, ha sztrájkolunk, mint a lengyelek, akkor van. Ezt gondoltuk mi a nagy, súlyos fejünkkel abban a stabil, arisztotelészi világrendben, de mostanra sok minden megváltozott.

Egyébként maga a sztrájk is sokat változott. Zola és Marx még úgy tudta, hogy a munkások a gyárost fenyegetik, ha nem fizet; ahogy a Pallas lexikon írja a 19. század végén: a sztrájkok célja "mindig az, hogy a munkaadóktól a munkásokra nézve kedvezőbb bérszerződést csikarjanak ki. E követelések vagy bérfelemelésre, vagy a munkaidő leszállítására, kedvezőbb ellátásra, jobb lakásra, emberségesebb bánásmódra stb. vonatkoznak. Jóllehet a sztrájkoknak aránylag csak kisebb része sikerül, mindazonáltal oly rettenetes hatású fegyver az a munkások kezében, hogy a legtöbb munkaadó, még mielőtt sztrájkra kerülne a dolog, tőle telhetőleg megfelel a munkások méltányos kivánságainak." Az újabb időkben viszont leginkább az állammal szemben hirdetnek sztrájkot, magától értetődően a nagy állami cégek, például a tömegközlekedés dolgozói. Így van az a franciáknál, németeknél, olaszoknál és nálunk is. A multik meg bazsalyognak, őket már senki sem piszkálja; lám, valóban van valami abban, hogy az állam, az ország úgy működik, mint egy részvénytársaság, legalábbis a sztrájkolók, jobb híján, annak tekintik. Ha már a cégek egy részében eleve be van tiltva a szervezkedés – nem kimondva persze, csak úgy, hogy a munkavállaló elismeri, nincs szükség ilyesmire –, legalább az állammal szemben lehessen sztrájkolni. A rettenetes hatású fegyver ebben az esetben természetszerűleg nem az állami vezetőket üti-vágja, hanem mondjuk a vonatra váró embereket – akik más napokon maguk is sztrájkolnak –, így aztán a nagy autókban járó állami vezetők nehezebben engednek a követeléseknek, és ne menjünk a hazai események elébe, elég, ha a francia példára gondolunk.



Érdekes az is, hogy miért támad fel ilyen erővel a szakszervezeti mozgalom. A rendszerváltás után azzal vádolták az akkori vezetőket, hogy cserbenhagyták a munkásaikat, és betelepedtek a parlamentbe, mert érdekesebb – egykori szakkifejezéssel: "időszerűbb" – volt a pártpolitika, mint a szakszervezet, arról nem is beszélve, hogy jobban fizetett. Pedig ha valamikor volt dolga szakszervezetnek ebben az országban, hát akkor lett volna, hiszen míg 1990-ben nyolcvanezer, 1992-ben már 663 ezer munkanélkülink volt. Most viszont a pártpolitika tűnik kifáradni Magyarországon, nemigen szeretjük már azt, aki a parlamentben dolgozik, tehát az okos ember új kibontakozási lehetőségek után néz, pláne, hogy divatba jött a parlamenten kívüli politizálás.



Az, hogy az állammal szemben sztrájkolunk, meghatározza a követeléseket, nyilvánvalóan nem elég a fizetésemelés vagy a rövidebb munkaidő, hanem leginkább a szociális kedvezményeket és a nyugdíjrendszert kell megcélozni. De az ellen tiltakozni, hogy az egészségbiztosítás rendszerében megjelenik a magántőke, túlbonyolított észjárásnak tűnik. Persze érinti a munkást az ő egészségének szolidáris alapú biztosítása, de az ember azt gondolná, hogy ebben a rettenetesen lemerevedett gazdaságban, amelynek a kitörési lehetőségeit legutóbb már a kormánnyal nem kifejezetten ellenséges közgazdászok sem vélték felfedezni, a munkanélküliség az egyik lefenyegetőbb veszély. Csak az éppen nincs a politikai napirenden, így ez a szakszervezet rácsatlakozik az ellenzéknek egy már élő politikai követelésére, így jön ez az egészségügyi izé. Ami – a rácsatlakozás – megint csak nem baj, mert ahogy Lenin írja: "a szakszervezet a politikai agitációnak és a forradalmi szervezetnek is fontos segítőjévé válhat", de valamivel nagyobb önállóság talán mégse ártana, mert nálunk a politikai agitációk és forradalmi szervezetek négyévente változnak. Nehéz lesz arcvesztés nélkül lépést tartani velük.


Forrás: Magyar Hírlap Online

 

Kapcsolódó cikkek

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld