Címlap Vélemény & vita Más ligában játszunk...
Más ligában játszunk... PDF Nyomtatás E-mail
2007. december 10. hétfő, 10:37

A magyar közgazdászok egy része ma közép- de legalábbis hosszú távon radikális fejlesztési stratégiaváltást sürget. A fordulat magában foglalná a költségvetési kiadások tartós leszorítását, ezen belül a közszolgáltatások fejlesztési kiadásainak és foglalkoztatotti létszámának további lényeges csökkentését, az egészségügyi, nyugdíj-és közoktatási rendszerek karcsúsítását, az adó- és járulékterhek mérséklését és - ösztönző s fegyelmező elemként - az euróbevezetés céldátumának mielőbbi kitűzését.

E változásoktól jobb versenyképességet, gyorsabb külföldi tőkebeáramlást, dinamikus növekedést és európai felzárkózást remélnek.


Igazuk alátámasztására kétfajta retorikát alkalmaznak. Egyrészt lesajnálják, nyomorúságosnak vagy fenntarthatatlannak minősítik a Magyarország által eddig követett felzárkózási pályát. Másrészt ellenpéldaként a térség legváltozatosabb "sikertörténeteire" hivatkoznak a balti államoktól Bulgáriáig és Romániáig, mondván, hogy ezek az államok mára már mind maguk mögött hagyták Magyarországot. Ami az új stratégia szociális és politikai következményeit és korlátait illeti, azok kezelését a politikusok hatáskörébe utalják.


De vajon mi a helyzet e drámai retorika mögötti tényekkel? A hazai és külföldi tapasztalatok alapos és tényszerű elemzésén alapulnak-e a fenti javaslatok? Kétlem.


Kezdjük az állítólagos sikertörténetekkel. Tények igazolják, hogy a balti államok már a függetlenségük visszanyerésétől kezdve, Bulgária és Románia pedig a kilencvenes évek végétől az itthon ma üdvözítőként beállított pályán haladtak. Drámaian visszafogták az állami kiadásokat, egészségügyre, nyugdíjakra, munkanélküli-segélyekre, illetve átképzésre fordított kiadásaik messze a legszerényebbek az Európai Unióban, privatizálták a közszolgáltatásokat, olykor még a rendőrséget és a vasúti személyszállítást is. "Megspórolták" a közlekedési infrastruktúra korszerűsítésének költségeit. Rendkívül alacsony terhet jelentő, egykulcsos adórendszerre bízták a beruházások ösztönzését és a költségvetési források előteremtését. Ezentúl csak minimálisan költöttek az öröklött ipari szerkezet átalakítására, a külföldi tőkebefektetések ösztönzésére. Drasztikus intézményekkel, valutatanáccsal és a költségvetési egyensúly követelményének alkotmányos rögzítésével igyekeztek biztosítani a makrogazdasági stabilitást. Egészen 2006 tavaszáig stratégiájuk központi eleme volt az euró mielőbbi bevezetése. Ettől kezdve a felgyorsuló-felzárkózó növekedésük és egyéb okok miatt stabilitási stratégiájuk összeomlani látszik: a balti térség inflációs rátája ma a legmagasabb az unióban.


Az említett országok politikusai az itthon ma sokak által hiányolt vakmerőséggel vállalták választásaik következményeit, a szociálisakat is, a politikaiakat is. Államaik az unió sereghajtói lettek a jövedelmi egyenlőtlenségek, a szegénység kockázata és a marginalizálódás egyéb tünetei tekintetében. Manapság "exportálják" a szegénységüket. Népességük milliói váltak legális és illegális kivándorlóvá, akik vagy a nyugati jóléti rendszerekből leeső morzsákon tengődnek, vagy keresményük hazautalásával tartják el az otthoni szűkmarkú jóléti rendszerben ellátatlanul maradt családtagjaikat. Demokráciájukat is a szociális megszorítások kárvallottjainak kirekesztése vagy elhallgattatása jellemzi. Ennek két fő tünete az állampolgárság és a szavazójog megtagadása Észtország és Lettország nagyszámú orosz kisebbségétől, illetve a választásokat kísérő nagyfokú érdektelenség. 2004 óta a szavazókorú népesség fele vagy ennél is nagyobb része tartózkodott a választási részvételtől a balti államokban, Bulgáriában és Romániában. Ez lenne a sikertörténet?


Magyarország eddig csaknem minden szempontból gyökeresen különböző úton járt. Az állami kiadások - hasonlóan más visegrádi országokéihoz - mindmáig igen magasak. Egyrészt: a korai nyugdíjaztatást a viszonylag nagyvonalú munkanélküli-segélyekkel és a családtámogatás különböző formáival kombináló hazai jóléti állam hosszú ideig a legbőkezűbbek közé tartozott a régióban. Másrészt: a magyar iparpolitika tetemes költségek árán nagy szerepet vállalt az öröklött termelési és pénzügyi szerkezet átalakításában és a külföldi befektetők nagyvonalú támogatásában. E prioritások együttesen a stratégia árnyoldalaira is magyarázatot adnak, a magas adókra és társadalombiztosítási befizetésekre, a makrogazdasági egyensúly ingatagságára, a visszatérő eladósodásra, s (legalábbis részben) az euró gyors bevezetésének kudarcára.


Ám a magyar fejlődési pálya korántsem volt eredménytelen. A szociális politika mindeddig megakadályozta vagy legalább késleltette, hogy a társadalom elviselhetetlenül nagy tömegei marginalizálódjanak. Magyarország a legutóbbi időkig európai összehasonlításban is viszonylag jó helyen állt a jövedelmi egyenlőtlenségek mérséklésében és a társadalmi kohézió fenntartásában. Nem véletlen, hogy a magyarok (csakúgy, mint a csehek és szlovének) ez idáig maradni akartak hazájukban, a kivándorlás minimális. A magyar választó a legutóbbi időkig még bízott a demokráciában, és, ha csak tehette, elment választani. A jövő szempontjából még fontosabb, hogy Magyarország nagyon is figyelemre méltó sikert könyvelhet el az exportorientált ipari fejlődésben. Ami a feldogozóipari termelés, a foglalkoztatás és a kivitel szerkezetét illeti, Magyarország a transznacionális világgazdasági közegben új formában reprodukálta a "kvázifejlettség" egykor Jánossy Ferenc által leírt szituációját. Ebből a szempontból jobban áll, mint a fejletlenebb balti és délkelet-európai gazdaságok, amelyek döntően ma is nyersanyagigényes és olcsó bérű munkaigényes termékek és szolgáltatások termelői és exportőrei. Öröklött előnyei és gazdaságpolitikai választásai révén Magyarország sokkal több külföldi tőkét, képzett munkaerőt és menedzseri tapasztalatot halmozott fel a komplex, vagyis fizikai és humántőke-igényes iparágakban és szolgáltatásokban. Vagyis az eddigi magyar stratégia valójában versenyképesebb, Európába ígéretesebben integrálódó gazdaságot tudott teremteni, mint az újabban követendő példaként beállított országok. Meglepően hangozhat, de Magyarország pályája (legalábbis az utóbbi szempontok alapján) leginkább az ír gazdaságéra emlékeztet. Ha ez az analógia valamelyest találó, akkor a magyar fejlődésben bőségesen kell még legyen növekedési és felzárkózási potenciál.


Persze a különbségek is lényegesek. Ezek közül a legaktuálisabb, hogy amint az euró bevezetése Írországot addigi útjának kritikus átgondolására késztette, politikusai, vállalatai és munkásai képesek voltak az innovációra. Ez annak felismerésén múlt, hogy a váltás alkut követel az állam, a munkaadók és a munkavállalók szervezetei között. Írország más nyugat-európai kis országokhoz hasonlóan átfogó politikai-gazdasági paktummal és az abból következő kompromisszumokkal és kísérletezéssel váltotta meg belépőjegyét az eurózónába. Ez a tapasztalat amiatt is fontos számunkra, hogy az egyetlen kétségbevonhatatlan kelet-európai sikertörténet országa, Szlovénia szintén a nyugat-európai kisállamok példáját követte, és fejlődése minden tekintetben eltért a balti vagy a délkelet-európai utaktól. Szlovéniában - Magyarországgal szemben - a versenyképes, komplex ipar és a kiemelkedő mértékű társadalmi kohézió fenntartásának költségei nem sodorták veszélybe a makrogazdasági és politikai stabilitást. A politikai pártok és szociális partnerek megegyezési készsége mindeddig lehetővé tette a kiegyensúlyozott célrendszer követéséhez szükséges kompromisszumokat. Az, hogy Szlovénia a régióban elsőként tudta bevezetni az eurót, ugyancsak átfogó társadalmi-gazdasági megállapodáson múlott.


Mindezek alapján nekem az a véleményem, hogy Magyarországnak ma nem radikális váltásra lenne szüksége, hanem Kornai János kifejezésével élve inkább óvatos, jól átgondolt és a társadalommal egyeztetett gazdaságpolitikai "félfordulatra". Más ligában játszunk, mint a balti vagy a délkelet-európai államok, és jobban járunk, ha nem követjük őket, hanem megbecsüljük és megpróbáljuk fenntartani a helyi sajátosságokból származó előnyöket és egyben minimalizálni a hátrányokat. Végeredményben a szükséges pályakorrekció felé vezető út sem lehet más, mint amit nagy kilengésekkel ugyan, de eddig is követett az ország: a terheket és hasznokat valamiképp mégiscsak méltányosan és a társadalom számára elfogadható arányokban megosztó, de a korábbiaknál tudatosabban szervezett és kialakított kompromisszumoké.



Növekedés-vita


A magyar gazdaság növekedése a legfrissebb és a rossz előjeleknél is rosszabb adatok szerint szinte leállt. Mikor és hogyan juthatunk el odáig, hogy ismét érzékelhető sebességgel közeledjünk a fejlett világhoz? Erről írt Vértes András A lassulás határai címmel.

Eddig Matolcsy György, Soós Károly Attila , a Csillag István-Mihályi Péter szerzőpáros, Király G. István, Magas István írta meg véleményét.

Várjuk a hozzászólásokat.


Forrás: Népszabadság Online

 

Kapcsolódó cikkek

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld