Címlap Történelem, múltidéző A magyar nemesi felkelések a napóleoni háborúk idején
A magyar nemesi felkelések a napóleoni háborúk idején PDF Nyomtatás E-mail
2005. augusztus 08. hétfő, 11:18


Hogy megértsük a magyar nemesi felkelés okait és pártállását, meg kell vizsgálnunk az előzményeket. II. Lipót magyar király által megnyitott 1790/92. évi országgyűlés X. tc.-ben kimondták Magyarország és a Részek függetlenségét: „Az ország karainak és rendeinek alázatos előterjesztésére, Ő szent felsége is kegyesen elismerni méltóztatott, hogy ámbár a felséges ausztriai ház nőágának az 1723: 1. és 2. czikkelyek által a magyar királyságban és a hozzá kapcsolt részekben megállapított trónöröklési rend szerint a Németországban és azon kívül fekvő, elválaszthatatlanul és feloszthatatlanul birtoklandó többi ország és tartományokban illet: mindazonáltal Magyarország, a hozzá kapcsolt részekkel együtt, szabad és kormányzatának egész törvényes módját illetőleg (bele értve mindenféle kormányszékeit) független, azaz semmi más országnak vagy résznek alá nem vetett, hanem saját állami léttel és alkotmánnyal bíró, s ennélfogva az 1715: 3., valamint az 1741: 8. és 11. czikkelyek rendelésének megfelelően, törvényesen megkoronázott örökös királyától, és így Ő szent felségétől s örököseitől, Magyarország királyaitól, tulajdon törvényei és szokásai szerint, nem pedig más tartományok módjára igazgatandó és kormányzandó ország.”

Ha ide kattint, itt megírhatja véleményét.

A törvénycikk világosan kimondja, hogy Magyarország regnum independens, csak saját külképviselettel nem rendelkezik. Ezek alapján Magyarország a 18. század folyamán mint önálló hatalom nem képviselhette magát a nemzetközi porondon, nem lehetett része a nagyhatalmak koncertjének. Kosáry Domokost idézve az ország csak két feltétel teljesülése esetén kerülhetett a nagyhatalmak látóterébe: 1. Ha egy külhatalom, a Habsburg Monarchia ellenfeleként, keleten, riválisa hátában, annak táborán belül próbált párthíveket szerezni. 2. Ha a magyar nemesség, a maga részéről a Habsburg uralommal elégedetlenül, külső segítséggel igyekezett keresni függetlensége kivívása céljából. A 18. század végén az európai hatalmak kereszttüzébe került Francia Köztársaság polgári, radikális és jakobinus nézetei gyorsan elterjedtek Európában és Magyarországon. Nálunk főként a hivatali nemesség és a tanult polgárság körében terjedt el, ezért nem tudott meghatározó erővé válni és nem is csoda, hogy a Martinovics Ignác szervezte jakobinus összeesküvés csúfos véget ért. Bár a szervezeti keretei nem valósultak meg ezeknek a nézeteknek, mégis az itteni események felkeltették a francia konzul, Bonaparte Napóleon és külügyminiszterének, Talléyrandnak a figyelmét. Ráadásul Berzeviczy Gergely műveiben keményen ostorozta az osztrák kormányzatot és ezek külföldre is eljutottak: A De dominio Austriae-ban (1797) Magyarország függetlenségét követelte, a De commercio et industria Hungariae-ban (1800) bírálta az elnyomó osztrák vámpolitikát, és a De indole rusticorum-ban (1804) a jobbágyok helyzetét taglalta. Napóleon, hogy képet kapjon a magyar-osztrák viszonyról, követeket küldött az országba Gérard Laucuée (1801/02) és Adrien Lezay-Marnesia (1802) személyében, hogy küldjenek jelentéseket és készítsenek térképeket az országról. A követek részt vettek az 1802-es országgyűlésen is mint megfigyelők, ahol azt tapasztalták, hogy a magyar nemesség keményen ostorozza az Udvart, sérelmeiket hangoztatják és ezekért elégtételt követelnek. Ebből a követek azt szűrték le, hogy Magyarországon érni kezdett a helyzet a változásra. Jelentéseikben arról beszéltek, hogy a magyar nemesség milyen államformában szeretne élni. Két lehetőséget lehet elkülöníteni: 1. A főnemesség nagy része megtartaná a jelenlegi formációt, de nagyobb beleszólást akarnak a külpolitikába és a hadsereg irányításába. 2. A nemesség döntő többsége egy lengyel mintájú föderatív nemesi köztársaságot akar, mely Berzeviczy 1809-es alkotmánytervezetében, a De la constitution de l’ Hongrie-ban lett kifejtve. Ebben egy jakobinus mintájú, nemesek által irányított köztársaságot képzelt el. Az irat maga 15 fejezetből áll, az első 13 egy-egy témával foglalkozik, jellemezve az alkotmány, a nemesség, a törvényhozás stb. helyzetét és a 14. fejezetben általános megjegyzéseket fűz mindehhez. A 15. fejezetben felsorolva a témákat, 78 konkrét reform javaslatot tesz. Így például elveti a feudális nacionalizmust, és már a magyar államnyelv követelését sem tartja fontosnak. Szerinte a reformra pedig csak felső diktatúra képes.



A követek viszont két fontos tényről elfelejtettek említést tenni, melyről nem igazán lehetett fogalmuk, és ez a Szent Korona-eszme, valamint a nemesek sarkalatos jogai. Először is a nemesek a Szent Korona alattvalói, birtokaik a Szent Korona tulajdonai. A nemesség a Szent Korona nevében a Szent Korona jogait gyakorolja, melyet átruház az uralkodóra- jelen esetben a Habsburgok nőági leszármazottaira-, akiknek hűséggel tartoznak. Másodszor a nemesség ragaszkodtak sarkalatos jogaikhoz: 1. A személyes szabadság joga, melyet a forradalom eszméi inkább elnyomnak mint támogatnak. 2. A királyi bíróság kizárólagos illetékessége a nemes felett. 3. Az adómentesség (a nemesség vérével adózik). Ezt a fajta adózást testesíti meg a nemesi felkelés intézménye. 4. Az ellenállás joga, melyről viszont 1687-ben lemondtak.

Az inszurrekció intézménye


Ha már az inszurrekcióról beszélünk, akkor tudnunk kell, mit is takar ez az intézmény. Azt jelenti, hogy a nemesség a király felszólítására, a Szent Korona nevében köteles hadba vonulni az ország védelmére, ha az ellenség az ország határait közvetlenül fenyegetné. S mivel a nemes csak vérével adózik, ezért büntetés terhe alatt köteles fegyvert fogni és harcolni. Maga az intézmény már a 16. században létezett, de bevetésére 1809-ig sohasem került sor, s ezért teljesen elavultnak számított.



A napóleoni háborúk idején kb. 300ezer magyar katonát mozgósítottak a franciák ellen és ebből a fele elpusztult vagy fogságba esett. A magyar háborús részvétel másik sajátos formája a már említett nemesi felkelés, melynek egyetlen funkciója maradt: indokolni a nemesség adófizetés és katonai szolgálat alóli mentességét. Sajnos a háborús veszteségek miatt négyszer kellett fegyverbe hívni a nemesi felkelést. Az 1797. és 1800. évi inszurrekciók bevetését a gyors békekötések (Campoformio, Luneville) meghiúsították. Az 1805. esztendőben a nemesi felkelés szervezése be sem fejeződhetett. Miután 1805 nov. 12-én Napóleon bevonult Bécsbe, az országgyűlés megszavazta az újoncozást és a nemesi felkelés fegyverbe szólítását. Ekkor Davout marsall egy kiáltványt küldött a magyaroknak, mely visszhang nélkül maradt. Közben dec. 5-én az Austerlitznél elszenvedett verség miatt a felkelés feloszlott és a békét a két uralkodó Pozsonyban megkötötte.



Az 1806/07-es évek az osztrák hadsereg reformjával telt el a generalissimus titulussal kitüntetett Károly főherceg vezetésével, aki mindenáron egy francia mintájú sereget szeretett volna létrehozni. Ezzel párhuzamosan a magyar országgyűlésen sem tétlenkedtek a rendek. Újabb újoncokat szavaztak meg, valamint féltve kiváltságaikat, ismételten hűségükről biztosították I. Ferencet, aki cserébe ígéretet tett egy magyar tisztképző akadémia, a Ludoviceum felállítására. Az 1808. évi országgyűlés legfontosabb rendelkezései a 2. és 3. tc. voltak, melyek megreformálták az inszurrekció intézményét. A törvény a felkelési kötelezettséget minden korábbinál részletesebben rögzítette. E rendelkezés mintegy 50ezres felkelősereg felállításával számolt, de valójában csak 38ezer nemes szállt hadba. A törvény rendelkezett a nemesség összeírásáról, szemléjéről, a felkelők felszereléséről, vezényletéről, gyakorlatoztatásáról, és előírta a fegyelemi szabályokat is. A felkelés szervezése a költségek előteremtésétől az élelmezésig megyei keretek között zajlott. Az országgyűlés a felszerelés és a felkelési pénztár dolgában csak útmutatást adott, a nádorra, József főhercegre és a neki alárendelt törvényhatóságokra bízva részletek kidolgozását. A megyei szemlékben megállapítást nyert, hogy az 1000 és 3000 forint közötti jövedelemmel rendelkező nemesek, kiknek lovasként kellet hadba szállniuk, jóval kevesebben voltak mint azok, akik 1000 forint alatti jövedelmük miatt csak gyalogosok lehettek. A 38ezer fős haderő felépítése lényegében megegyezett a reguláris hadseregével, csak tapasztalt tisztekben és fegyverzetben szenvedtek hiányt. Ezen kívül felállítottak az országban négy mozgósítási kerületet. A Dunán inneni és túli, illetve a Tiszán inneni és túli kerületek parancsnokai kiváló tábornokok voltak: Davidovich Pál táborszernagy, Mecséry Dániel altábornagy, Hadik András altábornagy és Duka Péter altábornagy. A dandártábornokok is tapasztalt katonák voltak, csak tisztekből volt krónikus hiány. A nemesi felkelés másik gyenge pontja az ellátás és a finanszírozás kérdése volt. Ezt főként a megyéknek és maguknak a nemeseknek kellett megoldaniuk, ez hagyott némi kívánnivalót maga után.



1809-ben I. Ferenc császárban égett a revánsvágy a franciákkal szemben, s Károly főherceg tanácsa ellenére ápr. 10.-én három irányban indított támadást (300ezer fő) a franciák és szövetségeseik ellen. A minden fantáziát hiányoló támadásért az osztrákok súlyos vereségekkel fizettek. Miután ápr. 23.-án Regensburgnál az osztrák seregek újra vereséget szenvedtek, nyitva állt az út Bécs felé. Emiatt I. Ferenc Baierbachban életre hívta a nemesi felkelést, bár tudta, hogy az még csak alakulóban van. Így például máj. 13-ig a fősereg segítségére a nádor csak a nyitrai és az érseki lovasezredet tudta küldeni. Május 13-án Bécs elesett és I. Ferenc udvarával a tatai Esterházy-kastélyba menekült, s a francia sereg előőrsei már Moson megyében voltak. 1809 máj. 15-én schönbrunni főhadiszállásáról I. Napóleon császár háromnyelvű (francia, német, magyar, illetve francia, latin, magyar) kiáltvánnyal fordult a magyarokhoz, melyet Márton József, a Magyar Kurír szerkesztője fordított magyarra Batsányi Jánossal együtt:


„Magyarok!

Az ausztriai császár megszegvén a békességet, melyet velem kötött, s nem gondolván azon nagylelkűséggel, melyet már három ízben, névszerint az 1805-dik esztendőbeli háború végével, iránta mutattam, megtámadta hadi népemet. Én visszavertem az igazságtalan megtámadást. Az Isten, ki a győzelmedet adja, és a háládatlanokat és hitszegőket megbünteti, szerencsésekké tette fegyvereimet, elfoglaltam Ausztria fővárosát, és már a ti határaitokon állok diadalmas seregeimmel. Az ausztriai császár, nem pedig a magyar király izent nekem háborút. Hazai constitutiótok szerint nem is cselekedhette volna ő azt a ti megegyezéstek nélkül. Országotoknak mindig csak a haza oltalmára intézett egész systhemája és azok a rendelések, melyeket ehhez képest az utolsó országgyűlésen tettetek, eléggé s nyíltan kimutatjátok, hogy ti a békességnek fenntartását kívántátok.

Magyarok! Eljött azon szempillantás, melyben visszanyerhetitek régi függetlenségteket. Fogadjátok el a békességet, melyet ajánlok. Maradjon fenn egész épségében egész országotok és szabadságtok: maradjon fenn hazátoknak constitutiója akár azon állapotjában amint eddig vala, akár pedig azon változtatásokkal, melyeket abban ti magatok teljes tetszéstek és kényetek szerint az időknek mostani környülállásaihoz képest jónak és saját polgártársaitok hasznára nézve talán szükségeseknek ítélni fogtok. Semmit sem kívánok én ti tőletek, egyedül csak azt akarom látni, hogy szabad és független nemzetté legyetek. Az Ausztriával való egyesíttetés volt a ti szerencsétlenségtek főbb oka, Ausztriáért folyt a ti véretek messze országokban, és legbecsesebb javaitok szüntelen annak örökös tartományai miatt voltanak feláldozva. A ti országtok tette az ausztriai birodalomnak legszebb részét, és mégis úgy nézték hazátokat, mint valamely meghódoltatott tartományt, olyan indulatok és mellékes tekintetek által igazgattatván mindeddig, melyek ti reátok nézve idegen természetűek voltak. Vagynak még tinektek tulajdon nemzeti erkölcsitek, vagyon nemzeti nyelvetek, és dicső eredetetöknek régiségével méltán dicsekedhettek. Szerezzétek most vissza nemzeti lételeteket, legyetek újra, akik valaha voltatok! Válasszatok királyt magatoknak, olyan királyt, aki érettetek országoljon, a ti hazátoknak kebelében, ti közöttetek lakjék, és akit a ti polgártársaitok és katonáitok vegyenek körül!

Magyarok! Ez az amit Európa tőletek vár, mely most reátok néz, ezt kívánom tőletek én is: állandó, bizonyos békességet, kereskedésbeli szabad közlekedést velem, és tökéletes függetlenséget és bátorságot. Ily jutalom vár titeket, ha dicső eleitekhez, és önnön magatokhoz méltók akartok lenni.

Nem fogjátok ti ezen jó szándékból eredő és a ti saját javatokra célzó ajánlataimat megvetni, nem fogjátok tovább hasztalanul ontani véreteket oly gyönge fejedelmekért, kiket szüntelenül megvesztegetett miniszterek igazgattak, oly miniszterek, akiket Anglia, Európának ezen közellensége, mely a maga gazdagságát egyedáruságra és a mi viszálykodásainkra építette, pénzzel fizetett.

Gyülekezzetek azért össze Rákos mezejére, őseitek szokása szerint, tartsatok ott nemzeti gyűlést, és adjátok tudtomra végzéseiteket.”



A postai úton is terjesztett kiáltvány szinte egyöntetű elutasításra talált. Tíz pontban meg lehet fogalmazni az okokat, melyeket a nemesek felsoroltak:

1. A Szent Korona-eszme mély gyökerei a nemesség tudatában.

2. A nemesség féltette sarkalatos jogait.

3. A nemesség meg volt elégedve az 1790-es országgyűlésen hozott végzéssel, mely alapján az ország regnum independens volt.

4. A főnemesség udvarhűsége.

5. A lengyel példa, miszerint Napóleon egy idegen uralkodót tett meg Varsói nagyhercegnek, nem állította vissza a lengyel királyságot, nem vezetette be az alkotmányt (ezért Berzeviczy alkotmánytervezete is süket fülekre talált), s ezért félő volt, hogy Magyarországgal is ezt fogja tenni.

6. Már 1797-től több 10ezer magyar katona halt meg vagy esett fogságba a Napóleon elleni háborúkban, s ha engednének a rendek, akkor az sértené a magyar katonák és nemesség becsületét.

7. Napóleon támogatói az országban csak egy szűk értelmiségi csoport volt.

8. A kontinentális zárlat következtében fellendült a levantei kereskedelem, s így a gyarmati árucikkek nagy része Magyarországon keresztül jutott el Európába, és ez segítette a gazdaság fellendülését.

9. Magyarország és Oroszország volt Európa legnagyobb búza exportőrje, így a magyar búza eladása igen gazdaggá tette a nemeseket és a parasztokat, s nagyban hozzájárult a mezőgazdaság fejlődéséhez.

10. A magyarság tudatában már gyökeret vert az a kép, hogy Napóleon nem császár, hanem a „kis korzikai emberevő”, aki előszeretettel nyakaztatja le az uralkodókat és a nemeseket.


A dunántúli hadjárat 1809-ben


Maga a hadjárat 1809 máj. 15-én kezdődött meg, mikor Károly főherceg parancsot adott József nádornak, hogy biztosítsa Komáromot és a dunai átkelőket. Szerencsére a francia előrenyomulást hátráltatta a máj. 21-i asperni vereségük, így a nádor a felkelőkkel Győrbe vonulhatott a Rába és a Vág vonalára, ahová jún. 3-án meg is érkezett. Itt várta be János főherceg Itáliából visszavonuló IX. hadtestét, amely máj. 30-án lépett a magyar földre. A franciák ekkora már ellenállás nélkül elfoglalták Sopront és Kőszeget, majd Kapuvár irányába vonultak, s máj. 31-én Szombathelyet is megszállták. A veszprémi felkelőknek sikerült rajtaütniük az előőrsön. Jún. 1-én a IX. hadtest (20ezer fő) végre valahára eljutott Körmendre, ahol viszont kétnapos pihenőt tartottak. Ezt kihasználva a franciák megszállták Mosont, benyomultak Magyaróvárra és megtámadták a pozsonyi hídfőt is. Közben jún. 8-án az Eugéne de Beauharnais itáliai alkirály vezette francia hadosztályok megkezdték Szombathelyen való átvonulásukat Sárvár irányába, hogy a IX. hadtest visszavonulási útját elvágják. A hadtest erőltetett menetben vonult a felkelők győri tábora felé, ahova még rengeteg inszurgens zászlóaljakat vártak. Miután jún. 12-én Tétnél a két sereg egyesült, János főherceg megdöbbenve tapasztalta, hogy a felkelők kiképzetlenek és felszerelésben is hiányt szenvednek. Uralkodói parancsra János főherceg lett az egyesített haderő főparancsnoka, s jún. 14-én, a marengói és a friedlandi győztes francia ütközetek évfordulóján Győrnél csatát vállalt.


A két haderő létszáma eltérő volt. A János főherceg parancsnokolta IX. hadtest 28997 gyalogosból, 10996 lovasból és 28 lövegből állt, melyhez hozzájött az inszurgensek 10ezer gyalogosa és 9ezer lovasa. A felvonuló francia hadsereg ugyanakkor 41814 gyalogost, 13482 lovast és 144 löveget számlált. A két hadsereget összehasonlítva már a csata elején látszott, hogy ki fog győzelmet aratni. Először a franciák már hajnalban 5 hadoszlopban vonultatták föl seregüket Győr irányába, maga Eugéne itáliai alkirály pedig a csanaki dombokon foglalt állást. Ezzel szemben a minden haditervet nélkülöző János főherceg seregét a Rába-balparti sáncoktól mintegy 4,5 km hosszúságban állította fel, ő maga pedig a középhad élére állt. A támadást délután 1 órakor Montburn tábornok jobbszárnyi lovassága kezdte meg, hogy birtokba vegye a Pándzsa-ér hídját, de a támadást Mercsery dandártábornok balszárnya kétszer is visszaverte. Eközben a francia középhad is támadásba lendült a stratégiai fontosságú Kismegyer majorért, de az inszurgensek visszaverték a rohamot. Délután 3 óráig a francia balszárny sem tudott Frimont osztrák tábornokkal szemben teret nyerni. Ekkor Eugéne 24 nehézlöveggel lövetni kezdte Kismegyert, majd ismét rohamra küldte a középhadat, de az inszurgensek és a bevetett tartalék keményen tartották magukat, azonban kifogytak a lőszerből. Ezt követte délután 4 órakor egy újabb tüzérségi tűz, majd a balszárny elleni lovasroham, s ez végül megtörte az osztrák-magyar csapatok ellenállását. Az inszurgens lovasok ellentámadása összeomlott, s megkezdődött a rendezetlen visszavonulás Ács-Komárom közé. A csata komolyságát, illetve hevességét a veszteségek is alátámasztják. A Habsburg-hadak összesen 6235 főt vesztettek, ebből a magyar nemesi felkelők 791-et. A franciák vesztesége megközelítette a 3000 főt, így Napóleon méltán nevezhette a győri csatát „Marengó és Friedland unokájának”. A vereség döntő oka nem az inszurgensek gyávasága volt, hanem a két fél közötti felszerelési, hadszervezési és hadvezetési különbség. A másik oka a vereségnek a Habsburg-haderők kiképzetlensége, a helyismeret hiánya, a rossz csatarend és a hiányos haditerv. A legkomolyabb következménye a vereségnek az lett, hogy János főherceg képtelen volt Morvaországba vonulni, hogy részt vegyen a júl. 5-én és 6-án zajló, vereséggel végződő wagrami csatában.


A vereség után az osztrák-magyar hadsereg kisebb része jókora kerülővel vonult Komárom felé egy hónapon át, szétverve több francia egységet. Komáromban, a csatában való hősies helytállásukért Mária Terézia- rendben részesült Meskó József tábornok, Voith Ferdinánd őrnagy és a pozsonyi felkelő lovasezred parancsnoka, gr. Esterházy János ezredes. A visszavonulás idején, jún. 24-én 10 napos ostrom után elesett Győr városa és Veszprém városa. Eközben a fősereg Pozsony környékén rostokolt és képtelen volt támadások végrehajtására. A wagrami vereség után júl. 12-én Znaim városában Károly főherceg fegyverszünetet kötött Napóleonnal, mire János főherceg csapataival Komáromba vonult vissza, átengedve Pozsonyt a franciáknak. I. Ferenc semmisnek nyilvánította a fegyverszünetet, mire Károly főherceg lemondott a főparancsnoki posztról. Ám a tény az tény volt, így az uralkodó júl. 19-én szentesítette a fegyverszüneti megállapodást Pozsonyban. A demarkációs vonalat a Rába vonalán húzták meg, s a megszállt országrész teljhatalmú kormányzójává Napóleon Narbonne-Lara tábornokot nevezte ki Győr központtal. A megszállás 4 hónapra szólt Pozsony, Moson, Sopron, Győr és Vas megyékben. A béketárgyalások Magyaróváron folytak. A francia küldöttség vezetője Champagny külügyminiszter volt, míg az osztrákokat Metternich államkancellár és Nugent tábornok képviselte. Napóleon császár augusztus közepén Magyarországra is ellátogatott. Október 14-én Schönbrunnban végre aláírták a békeszerződést, melyben Ausztria jelentős területi veszteségeket szenvedett és 25 millió aranyfrank hadisarcot kellett fizetnie. A francia csapatok novemberben hagyták el az országot.


Bár Magyarországon a háború véget ért, egészen 1815-ig harcoltak magyar ezredek Európa különböző pontjain. A háború végeztével az inszurrekció sorsa is megpecsételődött, mivel bebizonyosodott, hogy az elavult nemesi felkelősereg képtelen fölvenni a harcot a modern hadsereggel, melyekkel szemben pusztulásra van ítélve.



Magyarország tisztségviselői és Európa királyai 1809-ben


Magyarország:


I.Ferenc magyar és cseh király, osztrák császár: 1792-1835

József főherceg, nádor: 1796-1848

Ürményi József országbíró: 1806-1825

Gyulay Ignác horvát-dalmát és szlavón bán: 1806-1831

Bánffy György, Erdély gubernátora: 1787-1822

Károly Ambrus főherceg, esztergomi érsek: 1808-1809 szept. 2.


Európa:


I. (Bonaparte) Napóleon francia császár és itáliai király: 1804-1814, 1815

VI. Frigyes dán király: 1808-1839

Bonaparte Lajos holland király: 1806-1810

III. Frigyes Ágost szász választófejedelem és király: 1763-1827, Varsói nagyherceg: 1807-13

III. György angol és hannoveri király: 1760-1820

Portland angol miniszterelnök: 1807 márc. 31- 1809 szept. 30.

Spencer Perceval angol miniszterelnök: 1809 okt. 4.- 1812 máj. 11.

III. Frigyes Vilmos porosz király: 1797-1840

I. Sándor orosz császár: 1801-1825

I. Mária portugál királynő: 1777-1816

Bonaparte József spanyol király: 1808-1813

XIII. Károly svéd király: 1809-1818

I. Viktor Emánuel szárd-piemonti király: 1802-1821

Joachim Murat nápolyi király: 1808-1825

III. Ferdinánd szicíliai király: 1759-1825

I. Miksa bajor vfjd. és király: 1799-1825

I. Frigyes württembergi herceg, vfjd. és király: 1797-1816

Károly Frigyes badeni őrgróf, vfjd. és nagyherceg: 1738-1811

Elisa Bonaparte-Baciocchi toscan nagyhercegnő: 1809-1820

VII. Pius római pápa: 1800-1823

II. Mahmud török szultán: 1808-1839


 


Bibliográfia


Kosáry Domokos: Napóleon és Magyarország. Magvető, Bp., 1977.

Veress D. Csaba: Napóleon hadai Magyarországon 1809. Zrínyi Kiadó, Bp., 1987.

Ódor Imre: Magyarország és a francia háborúk (1792-1815). In. : Nagy képes milleneumi hadtörténet. Szerk.: Rácz Árpád. Aquila és Rubicon Kiadók, Bp., 2000.

Corpus Iuris Hungariae, 1740-1835. évi törvénycikkek. Franklin-társulat, Bp., 1901

Történelmi Olvasókönyv III. Szerk.: Sinkovics István. Tankönyvkiadó, Bp., 1974.

Klaus-Jürgen Matz: Ki mikor uralkodott, kormányzott? Magyar Könyvklub, Bp., 2003.

 

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld