Történelem, múltidéző A magyar nemesi felkelések a napóleoni háborúk idején
Hirdetés
| A magyar nemesi felkelések a napóleoni háborúk idején |
 |
 |
 |
| 2005. augusztus 08. hétfő, 11:18 |
|
Hogy megértsük a magyar nemesi felkelés okait és pártállását, meg kell vizsgálnunk az előzményeket. II. Lipót magyar király által megnyitott 1790/92. évi országgyűlés X. tc.-ben kimondták Magyarország és a Részek függetlenségét: „Az ország karainak és rendeinek alázatos előterjesztésére, Ő szent felsége is kegyesen elismerni méltóztatott, hogy ámbár a felséges ausztriai ház nőágának az 1723: 1. és 2. czikkelyek által a magyar királyságban és a hozzá kapcsolt részekben megállapított trónöröklési rend szerint a Németországban és azon kívül fekvő, elválaszthatatlanul és feloszthatatlanul birtoklandó többi ország és tartományokban illet: mindazonáltal Magyarország, a hozzá kapcsolt részekkel együtt, szabad és kormányzatának egész törvényes módját illetőleg (bele értve mindenféle kormányszékeit) független, azaz semmi más országnak vagy résznek alá nem vetett, hanem saját állami léttel és alkotmánnyal bíró, s ennélfogva az 1715: 3., valamint az 1741: 8. és 11. czikkelyek rendelésének megfelelően, törvényesen megkoronázott örökös királyától, és így Ő szent felségétől s örököseitől, Magyarország királyaitól, tulajdon törvényei és szokásai szerint, nem pedig más tartományok módjára igazgatandó és kormányzandó ország.” Ha ide kattint, itt megírhatja véleményét. A törvénycikk világosan kimondja, hogy Magyarország regnum independens, csak saját külképviselettel nem rendelkezik. Ezek alapján Magyarország a 18. század folyamán mint önálló hatalom nem képviselhette magát a nemzetközi porondon, nem lehetett része a nagyhatalmak koncertjének. Kosáry Domokost idézve az ország csak két feltétel teljesülése esetén kerülhetett a nagyhatalmak látóterébe: 1. Ha egy külhatalom, a Habsburg Monarchia ellenfeleként, keleten, riválisa hátában, annak táborán belül próbált párthíveket szerezni. 2. Ha a magyar nemesség, a maga részéről a Habsburg uralommal elégedetlenül, külső segítséggel igyekezett keresni függetlensége kivívása céljából. A 18. század végén az európai hatalmak kereszttüzébe került Francia Köztársaság polgári, radikális és jakobinus nézetei gyorsan elterjedtek Európában és Magyarországon. Nálunk főként a hivatali nemesség és a tanult polgárság körében terjedt el, ezért nem tudott meghatározó erővé válni és nem is csoda, hogy a Martinovics Ignác szervezte jakobinus összeesküvés csúfos véget ért. Bár a szervezeti keretei nem valósultak meg ezeknek a nézeteknek, mégis az itteni események felkeltették a francia konzul, Bonaparte Napóleon és külügyminiszterének, Talléyrandnak a figyelmét. Ráadásul Berzeviczy Gergely műveiben keményen ostorozta az osztrák kormányzatot és ezek külföldre is eljutottak: A De dominio Austriae-ban (1797) Magyarország függetlenségét követelte, a De commercio et industria Hungariae-ban (1800) bírálta az elnyomó osztrák vámpolitikát, és a De indole rusticorum-ban (1804) a jobbágyok helyzetét taglalta. Napóleon, hogy képet kapjon a magyar-osztrák viszonyról, követeket küldött az országba Gérard Laucuée (1801/02) és Adrien Lezay-Marnesia (1802) személyében, hogy küldjenek jelentéseket és készítsenek térképeket az országról. A követek részt vettek az 1802-es országgyűlésen is mint megfigyelők, ahol azt tapasztalták, hogy a magyar nemesség keményen ostorozza az Udvart, sérelmeiket hangoztatják és ezekért elégtételt követelnek. Ebből a követek azt szűrték le, hogy Magyarországon érni kezdett a helyzet a változásra. Jelentéseikben arról beszéltek, hogy a magyar nemesség milyen államformában szeretne élni. Két lehetőséget lehet elkülöníteni: 1. A főnemesség nagy része megtartaná a jelenlegi formációt, de nagyobb beleszólást akarnak a külpolitikába és a hadsereg irányításába. 2. A nemesség döntő többsége egy lengyel mintájú föderatív nemesi köztársaságot akar, mely Berzeviczy 1809-es alkotmánytervezetében, a De la constitution de l’ Hongrie-ban lett kifejtve. Ebben egy jakobinus mintájú, nemesek által irányított köztársaságot képzelt el. Az irat maga 15 fejezetből áll, az első 13 egy-egy témával foglalkozik, jellemezve az alkotmány, a nemesség, a törvényhozás stb. helyzetét és a 14. fejezetben általános megjegyzéseket fűz mindehhez. A 15. fejezetben felsorolva a témákat, 78 konkrét reform javaslatot tesz. Így például elveti a feudális nacionalizmust, és már a magyar államnyelv követelését sem tartja fontosnak. Szerinte a reformra pedig csak felső diktatúra képes.A követek viszont két fontos tényről elfelejtettek említést tenni, melyről nem igazán lehetett fogalmuk, és ez a Szent Korona-eszme, valamint a nemesek sarkalatos jogai. Először is a nemesek a Szent Korona alattvalói, birtokaik a Szent Korona tulajdonai. A nemesség a Szent Korona nevében a Szent Korona jogait gyakorolja, melyet átruház az uralkodóra- jelen esetben a Habsburgok nőági leszármazottaira-, akiknek hűséggel tartoznak. Másodszor a nemesség ragaszkodtak sarkalatos jogaikhoz: 1. A személyes szabadság joga, melyet a forradalom eszméi inkább elnyomnak mint támogatnak. 2. A királyi bíróság kizárólagos illetékessége a nemes felett. 3. Az adómentesség (a nemesség vérével adózik). Ezt a fajta adózást testesíti meg a nemesi felkelés intézménye. 4. Az ellenállás joga, melyről viszont 1687-ben lemondtak. Az inszurrekció intézménye Ha már az inszurrekcióról beszélünk, akkor tudnunk kell, mit is takar ez az intézmény. Azt jelenti, hogy a nemesség a király felszólítására, a Szent Korona nevében köteles hadba vonulni az ország védelmére, ha az ellenség az ország határait közvetlenül fenyegetné. S mivel a nemes csak vérével adózik, ezért büntetés terhe alatt köteles fegyvert fogni és harcolni. Maga az intézmény már a 16. században létezett, de bevetésére 1809-ig sohasem került sor, s ezért teljesen elavultnak számított. „Magyarok! A dunántúli hadjárat 1809-ben Maga a hadjárat 1809 máj. 15-én kezdődött meg, mikor Károly főherceg parancsot adott József nádornak, hogy biztosítsa Komáromot és a dunai átkelőket. Szerencsére a francia előrenyomulást hátráltatta a máj. 21-i asperni vereségük, így a nádor a felkelőkkel Győrbe vonulhatott a Rába és a Vág vonalára, ahová jún. 3-án meg is érkezett. Itt várta be János főherceg Itáliából visszavonuló IX. hadtestét, amely máj. 30-án lépett a magyar földre. A franciák ekkora már ellenállás nélkül elfoglalták Sopront és Kőszeget, majd Kapuvár irányába vonultak, s máj. 31-én Szombathelyet is megszállták. A veszprémi felkelőknek sikerült rajtaütniük az előőrsön. Jún. 1-én a IX. hadtest (20ezer fő) végre valahára eljutott Körmendre, ahol viszont kétnapos pihenőt tartottak. Ezt kihasználva a franciák megszállták Mosont, benyomultak Magyaróvárra és megtámadták a pozsonyi hídfőt is. Közben jún. 8-án az Eugéne de Beauharnais itáliai alkirály vezette francia hadosztályok megkezdték Szombathelyen való átvonulásukat Sárvár irányába, hogy a IX. hadtest visszavonulási útját elvágják. A hadtest erőltetett menetben vonult a felkelők győri tábora felé, ahova még rengeteg inszurgens zászlóaljakat vártak. Miután jún. 12-én Tétnél a két sereg egyesült, János főherceg megdöbbenve tapasztalta, hogy a felkelők kiképzetlenek és felszerelésben is hiányt szenvednek. Uralkodói parancsra János főherceg lett az egyesített haderő főparancsnoka, s jún. 14-én, a marengói és a friedlandi győztes francia ütközetek évfordulóján Győrnél csatát vállalt. A két haderő létszáma eltérő volt. A János főherceg parancsnokolta IX. hadtest 28997 gyalogosból, 10996 lovasból és 28 lövegből állt, melyhez hozzájött az inszurgensek 10ezer gyalogosa és 9ezer lovasa. A felvonuló francia hadsereg ugyanakkor 41814 gyalogost, 13482 lovast és 144 löveget számlált. A két hadsereget összehasonlítva már a csata elején látszott, hogy ki fog győzelmet aratni. Először a franciák már hajnalban 5 hadoszlopban vonultatták föl seregüket Győr irányába, maga Eugéne itáliai alkirály pedig a csanaki dombokon foglalt állást. Ezzel szemben a minden haditervet nélkülöző János főherceg seregét a Rába-balparti sáncoktól mintegy 4,5 km hosszúságban állította fel, ő maga pedig a középhad élére állt. A támadást délután 1 órakor Montburn tábornok jobbszárnyi lovassága kezdte meg, hogy birtokba vegye a Pándzsa-ér hídját, de a támadást Mercsery dandártábornok balszárnya kétszer is visszaverte. Eközben a francia középhad is támadásba lendült a stratégiai fontosságú Kismegyer majorért, de az inszurgensek visszaverték a rohamot. Délután 3 óráig a francia balszárny sem tudott Frimont osztrák tábornokkal szemben teret nyerni. Ekkor Eugéne 24 nehézlöveggel lövetni kezdte Kismegyert, majd ismét rohamra küldte a középhadat, de az inszurgensek és a bevetett tartalék keményen tartották magukat, azonban kifogytak a lőszerből. Ezt követte délután 4 órakor egy újabb tüzérségi tűz, majd a balszárny elleni lovasroham, s ez végül megtörte az osztrák-magyar csapatok ellenállását. Az inszurgens lovasok ellentámadása összeomlott, s megkezdődött a rendezetlen visszavonulás Ács-Komárom közé. A csata komolyságát, illetve hevességét a veszteségek is alátámasztják. A Habsburg-hadak összesen 6235 főt vesztettek, ebből a magyar nemesi felkelők 791-et. A franciák vesztesége megközelítette a 3000 főt, így Napóleon méltán nevezhette a győri csatát „Marengó és Friedland unokájának”. A vereség döntő oka nem az inszurgensek gyávasága volt, hanem a két fél közötti felszerelési, hadszervezési és hadvezetési különbség. A másik oka a vereségnek a Habsburg-haderők kiképzetlensége, a helyismeret hiánya, a rossz csatarend és a hiányos haditerv. A legkomolyabb következménye a vereségnek az lett, hogy János főherceg képtelen volt Morvaországba vonulni, hogy részt vegyen a júl. 5-én és 6-án zajló, vereséggel végződő wagrami csatában. A vereség után az osztrák-magyar hadsereg kisebb része jókora kerülővel vonult Komárom felé egy hónapon át, szétverve több francia egységet. Komáromban, a csatában való hősies helytállásukért Mária Terézia- rendben részesült Meskó József tábornok, Voith Ferdinánd őrnagy és a pozsonyi felkelő lovasezred parancsnoka, gr. Esterházy János ezredes. A visszavonulás idején, jún. 24-én 10 napos ostrom után elesett Győr városa és Veszprém városa. Eközben a fősereg Pozsony környékén rostokolt és képtelen volt támadások végrehajtására. A wagrami vereség után júl. 12-én Znaim városában Károly főherceg fegyverszünetet kötött Napóleonnal, mire János főherceg csapataival Komáromba vonult vissza, átengedve Pozsonyt a franciáknak. I. Ferenc semmisnek nyilvánította a fegyverszünetet, mire Károly főherceg lemondott a főparancsnoki posztról. Ám a tény az tény volt, így az uralkodó júl. 19-én szentesítette a fegyverszüneti megállapodást Pozsonyban. A demarkációs vonalat a Rába vonalán húzták meg, s a megszállt országrész teljhatalmú kormányzójává Napóleon Narbonne-Lara tábornokot nevezte ki Győr központtal. A megszállás 4 hónapra szólt Pozsony, Moson, Sopron, Győr és Vas megyékben. A béketárgyalások Magyaróváron folytak. A francia küldöttség vezetője Champagny külügyminiszter volt, míg az osztrákokat Metternich államkancellár és Nugent tábornok képviselte. Napóleon császár augusztus közepén Magyarországra is ellátogatott. Október 14-én Schönbrunnban végre aláírták a békeszerződést, melyben Ausztria jelentős területi veszteségeket szenvedett és 25 millió aranyfrank hadisarcot kellett fizetnie. A francia csapatok novemberben hagyták el az országot. Bár Magyarországon a háború véget ért, egészen 1815-ig harcoltak magyar ezredek Európa különböző pontjain. A háború végeztével az inszurrekció sorsa is megpecsételődött, mivel bebizonyosodott, hogy az elavult nemesi felkelősereg képtelen fölvenni a harcot a modern hadsereggel, melyekkel szemben pusztulásra van ítélve.
Magyarország tisztségviselői és Európa királyai 1809-ben Magyarország: I.Ferenc magyar és cseh király, osztrák császár: 1792-1835 Európa: I. (Bonaparte) Napóleon francia császár és itáliai király: 1804-1814, 1815
Bibliográfia Kosáry Domokos: Napóleon és Magyarország. Magvető, Bp., 1977. |
