Címlap Vélemény & vita Munkahelyteremtés és gazdasági fejlődés
Munkahelyteremtés és gazdasági fejlődés PDF Nyomtatás E-mail
2007. november 29. csütörtök, 10:52
A 2006. májusi kormányprogram címe ez volt: Új Magyarország - Szabadság és szolidaritás. Ha most kezdeném írni a 2010-es kormányprogramot (voltaképpen mindegy is, hogy melyik "oldalról"), ezt a címet adnám neki: A jövő Magyarországa - Munkahelyteremtés és gazdasági fejlődés. A tavalyi alcím ez volt: a sikeres, modern és igazságos Magyarországért. Az enyém ez lenne: a biztonságos, fenntartható és fejlődő Magyarországért. A fő gond az, hogy jelenleg a politika nem az ígéretek teljesítése felé halad; kizárólagos érdeme (bár ez igen fontos!), hogy igyekszik megteremteni a pénzügyi stabilitást, ami kétség kívül nélkülözhetetlen alapja bármilyen továbblépésnek. Ezen túlmenően azonban, összességében, azt gondolom, jelentős kiigazításra lesz szükség. Ennek egyik alapelemére mutatott rá Róna Péter is (Mitől nőhet a gazdaság? Népszava, 2007. november 22.).

Három alapvető érve közül kettővel feltétel nélkül, eggyel pedig néhány feltétellel értek egyet. Az első, hogy az előrelépés kiindulópontja a munkahelyteremtés; főképpen a szakképzetlen és alacsony szakképzettségű munkaerő tömeges (több százezres, akár milliós) nagyságrendű munkába állítása. A második, hogy elfogadhatatlanul magas, gúzsba kötő mértékű a munkavállalói béreket terhelő járulék. Ez megakadályozza, reménytelenné teszi ezen tömegeknek (is) a rentábilis foglalkoztatását. A harmadik pedig a költségvetési egyensúly helyreállításának szükségessége részben a bevételek növelésével, részben pedig az állami kiadások csökkentésével. Az óvatosságom ez utóbbi pontra irányul; ha átgondolatlanul folytatódik az állami feladatok feladása, az később tartós veszteséget okozhat, aminek újbóli pótlása nagyon sokba kerülhet. Vannak, lesznek olyan össztársadalmi feladatok, amelyek állami beavatkozást, szervezést, sőt támogatást igényelnek. Ne beszéljek rébuszokban: Róna Péter úr a klímaváltozásra utal, s magam is ennek a szempontjait szeretném most körüljárni.



Az Európai Unió klímapolitikája arra irányul, hogy 2050-ig a globális felmelegedés értéke ne legyen nagyobb két, két és fél foknál. Ennek eléréséhez világméretű, radikális kibocsátás-csökkentésre lenne szükség. Erős nemzetközi egyezmények híján azonban a melegedés jócskán három fok fölé is kúszhat. A Kárpát-medence sajátos földrajzi elhelyezkedésénél fogva itt a melegedés a világátlagnál erősebb: jó esetben nem több bő három foknál, de a rosszabbik verzió esetén akár négy-öt Celsius-fok is lehet. Mindezt jelentős csapadék-csökkenés kíséri a számítások szerint, különösen nyáron. A hazai klímakutatások keretében született tanulmányok szerint a következő 25-30 évben az aszályindex országos átlaga több mint tíz százalékkal nőhet, miközben az erősen aszályos évek gyakorisága akár háromszorosára is emelkedhet (Pálfai Imre). Ráadásul a csapadékcsökkenés a felszíni és felszín alatti vízkészletek fogyásával párosul. Ez "statisztikai katasztrófát" jelentene: bár az egyes évek, események önmagukban nem katasztrofálisak, az előfordulások szaporodása, láncolat-szerű összeérésük már rendkívüli következményekkel járna.



A mediterrán térségben hasonló a helyzet: a melegedés náluk a mezőgazdasági termelés tömeges ellehetetlenüléséhez vezethet. A hazai agrárium abban van lényegesen kedvezőbb helyzetben, hogy nálunk végső soron rendelkezésre áll a kiterjedt öntözéshez szükséges össz-vízmennyiség, ha az átfolyó vizeket és árvizeket ügyesen vissza lehet tartani, ha a hirtelen lezúduló nagy esőket fel lehet fogni és be lehet tározni. Ehhez azonban az kell, hogy a vízgazdálkodás alapelve ne a gyors elvezetés, hanem a megőrzés és a hasznosítás legyen. A világösszehasonlításban is kiemelkedően jó minőségű hazai termőtalajt - meggyőződésem szerint - vétek lenne pusztán elégetésre szánt, mennyiségi növénytermelésre, azaz bio-üzemanyag előállítására használni. Nekünk - építve az Európa-szerte várhatóan megnehezülő minőségi élelmiszertermelés által megnyíló lehetőségekre - a speciális, magas nívójú biotermékekre, a vegyszermentes, tiszta, "zöld" élelmiszer iránt fokozatosan megnövekvő keresletre kellene alapoznunk. A környezeti tudatosság terjedésével előbb-utóbb az európai fogyasztó nem fogja elfogadni az Új-Zélandról ide szállított gyümölcsöt, a kínai fokhagymát, hanem a jóval kisebb környezetterheléssel előállított - és sokkal finomabb - hazait választja. A klímaváltozás előrehaladtával ez a folyamat felerősödik, talán gyorsabban is, mint gondolnánk.



Az a javaslat tehát, hogy ne hagyjuk a Homokhátságot elsivatagosodni, az Alföldet parlagon heverni, hanem átgondolt öntözőmű-telepítési stratégiával tegyük zölddé és virágzóvá, létrehozva ezzel több százezer munkahelyet, s rajta speciális, minőségi, magas színvonalú biogazdálkodást folytassunk, a klímaváltozás kevés előnyei egyikének okos kihasználása lehet. Nyilván bármilyen intézkedést az öntözési potenciál, a költségek, igények, lehetőségek és megtérülések felmérése, az érintettekkel lefolytatott széleskörű egyeztetések előznék meg. Kis lépésekkel kell kezdeni, s az igények növekedéséhez igazítva, a tapasztalatok elemzése után terjeszkedni.



Tágabban nézve a dolgot, nem vitás, hogy a felmelegedési folyamat egyfelől, a fosszilis tüzelőanyagok, az olaj, gáz drágulása és lassú kimerülése másfelől kettős szorításba helyezi a nemzetgazdaságokat, a társadalmakat, de mondhatjuk, hogy az egész fogyasztói civilizációt. Mélyreható energetikai, szerkezeti, szokásbeli átalakulások nélkül a következő évtizedek nem úszhatók meg. Itt nem néhány kórház bezárásáról vagy a magántőke bevonásáról lesz szó, hanem sokmillió ember életformájának, munkakörülményeinek, tevékenységi köreinek teljes átalakulásáról. A "harmadik ipari forradalom" kifejezés nem túlzás; ami a horizonton feltűnt, az a szénkorszak vége. A részleteket illetően semmi sem biztos, de a keretek látszanak. A radikális változás közepette a teljes dezintegrációt csak a társadalmi kohézió, a pénzügyi egyensúly, a munkával és jövedelemmel rendelkező legszélesebb tömegek kialakulása előzheti meg. Ennek természetes feltétele, hogy a szóban forgó munka finanszírozható, azaz hatékony és profitábilis - ugyanakkor pedig környezetkímélő - legyen. Nem lehet a hazai milliós alulfoglalkoztatottságot egy-egy, párezer munkahelyet teremtő Hankook-típusú beruházással felszámolni. Kétszáz évbe telne, és se pénz, se hely, se igény nincs rá.



Ráadásul a jövőben az ökológiai lábnyom méricskélése nem valami jetivadászat lesz, hanem minden tevékenység alapeleme. Ha a fenntarthatóságot nem csak az erőforrások megkímélése, a környezet tisztaságának megőrzése és generációs áthagyományozása értelmében vesszük, hanem társadalmi-kulturális kontextusban is, akkor kiderül, hogy az élőmunka a legfenntarthatóbb tevékenység, ugyanakkor minden társadalmi haszon és fejlődés alapja. Nem volt előre látható, de megdőltek azok a mitológiák, hogy a gépesítés és a robotika szükségtelenné teszi az embert, s hogy a szabadidő eltöltése lesz a legnagyobb probléma. Úgy is alakulhatott volna. Ma azonban (többek között) éppen az elegendő élőmunka hiánya teszi feszültté és fejlődésképtelenné a társadalmakat, s egyúttal fenntarthatatlanná a rendszert.



Mindez persze kevés. Általános termék- és technológia-váltásra, sőt habituális fordulatra, a fogyasztás és termelés újfajta formáira, a társadalmi kapcsolatok, az önállóság, felelősség és együttműködés megújulására is szükség lesz. Amely közösség, társadalom, iparág, vállalkozás előbb érti meg az idő szavát, behozhatatlan komparatív előnyre tehet szert. Ha csak egy kis lépéssel is előbbre jutnánk, az esélyt adna a vidék - sőt az ország - talpon maradására a XXI. század vehemens tempóval átalakuló gazdasági és civilizációs környezetében is.


Forrás: Népszava Online

 

Kapcsolódó cikkek

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld