Címlap Vélemény & vita Kézfogás és kötelesség
Kézfogás és kötelesség PDF Nyomtatás E-mail
2007. november 19. hétfő, 15:05
A tényeket immár az egész ország ismeri. Az emberek ugyan már nagyon régen nem a sportoldalon kezdik olvasni az újságokat, hiszen a sport hírei alig különböznek az üzleti világ eseményeitől, de ez a nehezen megítélhető hír mégis mindenkit felrázott. Az ügy középpontjában egy szimpatikus sportoló áll, aki egyébként a hozzá közel állók megítélése szerint nem egészen mentes a sztárallűröktől sem. Talán éppen ezért lett éppen ő, aki rosszul értelmezett öntudatból elsőnek lépett konfliktusba az új szelek embereivel. Szeretnék rámutatni, hogy ez az eset egy félreismerhetetlen tendenciát rajzol ki.

Mai üzlettudományi ismereteink szerint a doppingot a minőségbiztosítás hiánya okozza a sportban. Nem a győzelemre törekvés, nem a túlzott elüzletiesedés, hanem a betartandó protokollok hiánya, ami meghatározná azokat a sztenderdeket, amelyek között a sporteredmények korrekt módon, tisztességes verseny keretei között összehasonlíthatóvá válnak.


A nemzetközi olimpiai mozgalom vezetői heroikus erőfeszítésre szánták el magukat. A huszonnegyedik órában, amikor már a lovak is doppingolnak. Az élsportolóktól ezentúl mélyen a magánéletükbe belenyúlva megkövetelik, hogy elérhetővé tegyék magukat a razziázó egészségügyi ellenőrzés számára a nap minden szakában és a hét minden napján. Még a telefonhasználati szokásokba is beleavatkozott a (nemzetközi) sportvezetés. Ebből talán kitűnik, hogy végső erőpróbáról van most szó az egészség imázsára épülő értékvezérelt sportideál és az eredménycentrikus szórakoztatóipari felfogás között. Félreértés ne essék: éppen az előbbi az, amely az imázs kereskedelmi hasznosítása révén "el tud üzletiesedni": ám a sportszponzoroknak elengedhetetlenül szükségük van az egészség szó eredeti jelentésére, ebből nem engedhetnek.


A közképpel kereskedőknek épp elég gondjuk van azzal, hogy a dopping nélküli élsport is számos megbetegedéshez vezet, s hogy a pályájukat befejező profeszszionális sportolók pár hónap elteltével már soha többé nem állíthatók egészségügyi példaképül, úgy megváltozik a testi megjelenésük. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a versenysport teljes mezőnyének horribilis összegeket felemésztő egészségügyi menedzselése - minden reformkísérlet ellenére - még mindig a járulékfizetőket terheli.


Míg a nemzetközi sportvezetés a globális sport érdekét szem előtt tartva elszánta magát a szakításra, és igazán független ellenőrző testületet hozott létre, amely hamar kiépítette a maga ütőképes világhálózatát és megkezdte a küzdelmet, addig a nemzeti sportestablishment minden országban a visszarendeződésre játszik. Más országokban, meglehet, jó eséllyel - nekünk azonban Athén után semmi esélyünk nincs a jogi csűrés-csavarásra. Legfeljebb az utóvédharcra, a mikromenedzsment nehézségeire hivatkozó szabotálásra.


Közgazdászkörökből mindenesetre már elegen szállítják nekik a kifogások értelmezési keretét: olyan ez a mai felbuzdulás, mondják, mint az Avery Brundage NOB-vezér időszaka volt a múlt század hatvanas éveiben. Brundage az amatörizmus "avítt angolszász fantomja" jegyében körömszakadtáig küzdött azért, hogy kirekesszék a nyíltan hivatásos sportolókat az olimpiáról. És lám, hol van ma már, kérdezik hangsúlyosan, az amatörizmus e maximája? Ugyanilyen sorsra jut majd ez a mai doppingellenes szélmalomharc is, hiszen ugyan kit érdekel majd egy 12 másodperces 100 méteres futás...


A sportorvosok pedig azt suttogják, hogy a mai teljesítmények mellett éppen a testi egyensúly megőrzése érdekében van szükség mesterséges beavatkozásokra... A sportvezetők a mindenkori doppingvétség egyéni és eseti elbírálását szorgalmazzák, hiszen a "szövegösszefüggés" ismerete nélkül soha nem ítélhető meg a cselekmény. Nem szabad, vetik fel, összehasonlítani egy vízumköteles ország (sic!) ellenőrzési rendszerét egy szabadon átjárhatóéval (a miénkkel), mert nálunk így nem lehet előre értesülni az ellenőrök érkezéséről...


A megfigyelő nem kíván állást foglalni a vétséggel kapcsolatban - kivált, hogy a sportolónak most már papírja van arról, hogy nem követett el hibát. Egyedül a Roger Moore-mozzanatról szólna ez a hozzászólás, arról, hogy milyen társadalmi kontextusban mer tengelyt akasztani a sportoló, és előnyben részesíteni egy kézfogást a kötelességével szemben.


Ezt a csatát nem Magyarországon vívják meg, de itt sem mindegy, hogy a vesztes oldalon végzünk-e majd. Márpedig ha a szakmai közvélekedés megengedi, hogy a sportoló nyűgnek - alkalmanként akár lerázható nyűgnek - tekintse az ellenőrzést, akkor a szabadidősporthoz is visszacsatolni képes versenysport egésze károsul. Hiszen ez a kívánatos visszacsatolás éppen az egészség közvetítésével valósul meg. Ha pedig valaki azt mérlegeli, érdemes-e ragaszkodni "a talán avítt egészségfelfogáshoz", annak a következő tréfás jövőképet és komoly történelmi példabeszédet ajánlom a figyelmébe. Ha a sport egy napon végképp elveszíti a játékosság minden elemét, és tisztán cirkuszi attrakcióvá válik - a cirkuszi artisták abszolút sportemberek! -, akkor logikus fejlemény lesz az is, hogy a nagyobb látványosság kedvéért a sportolók meztelenül versenyeznek majd, mint az ókori játékok vége felé. Ekkor pedig - újra a római pápa vagy valaki más - egyhamar betiltják majd másfél évezredre megint az olimpiát, csakúgy, mint régen.


Forrás: Népszabadság Online

 

Kapcsolódó cikkek

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld