Címlap Kultúra Mondd, testvér!
Mondd, testvér! PDF Nyomtatás E-mail
2007. október 25. csütörtök, 09:16

Színes, feliratos életrajzi dráma

A Focus Features és a Sidney Kimmel Entertainment bemutatja a Mark Gordon Company/Pelagius Films közreműködésével.

Eredeti címe: Talk to Me

Rendezte: Kasi Lemmons

Szereplők: Don Cheadle, Chiwetel Ejiofor, Mike Epps, Martin Sheen, Cedric the Entertainer

Írta: Michael Genet, Rick Famuyiwa

Zene: Terence Blanchard

Operatőr: Stéphane Fontaine

Vágó: Terilyn A. Shropshire

Látvány: Warren Alan Young

Díszlet: Patrick Banister

Jelmez: Gersha Phillips

Producer: Joe Fries, Mark Gordon, Sidney Kimmel, Josh McLaughlin

Végrehajtó producerek: Don Cheadle, J. Miles Dale, William Horberg, Joey Rappa, Joseph Rappa, Bruce Toll


Az Oscar-jelölt Don Cheadle (Hotel Ruanda, Ocean’s trilógia) személyesíti meg a nagy vásznon az egyetlen igazi Ralph Waldo „Petey” Greene Jr.-t a Mondd, testvér!-ben, méghozzá viccesen, drámaian, inspirálóan, de mindenekelőtt hűen a valósághoz.

A hatvanas évek Washingtonjában a kisebbségek szociális öntudatra ébredése és a soul zene elterjedése egybeesett, és mindez csodálatos vibrálást eredményezett a levegőben. Ezt használta ki Petey az önkifejezés egy sajátos módjára. Barátnője, az eltántoríthatatlan Vernell Watson (Taraji P. Henson) segítségével műsorvezető lett a WOL-AM csatornán, ahol programigazgatójával, Dewey Hughes-szal (a kétszeres Golden Globe-jelölt Chiwetel Ejiofor) karöltve forradalmi műsort hoznak létre akkora sikerrel, hogy Petey népszerűsége gyorsan túlszárnyalta még a legnagyobb példaképeiét is.

Petey nemcsak a zenének, hanem az igazságot folyton kereső szókimondásának is köszönhette sikerét, és még a rádió tulajdonosával is vállalta a konfliktusokat az igazáért. Ő lesz Amerika új hangja, aki kendőzetlenül beszél a faji különbségekről és a politikáról egyenesen az emberekhez. Az ő lenyűgöző élettörténetét meséli el ez a film.


 


Országos bemutató: 2007. november

Magyarországon forgalmazza a Fórum Hungary


 


Ki is volt az igazi Ralph Waldo „Petey” Greene Jr.?


Karizmatikus, vidám, rosszul öltözött, ellentmondásos, meggyötört, szenvedélyes, ékesszóló, őszinte és igaz.

Rádió DJ-ként, televíziós műsorvezetőként és politikai aktivistaként Ralph Waldo „Petey” Greene Jr. (1931-1984) két évtizeden át meghatározó szereplője volt annak a Washington D.C.-nek, amit akkoriban sokan csak „Csokivárosként”, vagy „a másik Washingtonként” ismertek.

Washingtonban felnőve Petey gyerekkora megsínylette a nagy gazdasági válság utáni szegénységet. Korán ellenszegült a törvénynek, és bűncselekményei mellett nem vetette meg az italt és a drogokat sem. Szinte még tinédzser volt, amikor besorozták a koreai háborúba, és onnan visszatérve kezdett el keményen inni. 1960-ban fegyveres rablásért letartóztatták és tíz év börtönre ítélték. A Virginiai Lorton Fegyházban Petey élete kezdett sínre kerülni, mivel a börtön foglalkoztatási programján belül sajátította el a lemezlovasi képességeket, és ezzel megtalálta életcélját a szabadulása utáni időkre. Nemsokára annak is megtalálta a módját, hogy lerövidítse büntetését. Mivel egy öngyilkosságra készülő rabtársát sikerült lebeszélnie szuicid akciójáról, ezért jó magaviseletéért korábban szabadulhatott.

Dewey Hughes akkoriban a WOL-AM rádióállomásnál dolgozott programigazgatóként, de Petey műsorát még a börtönből ismerte, mert mindig ő szólt, amikor elment meglátogatni bent raboskodó öccsét. Azonnal alkalmazta az általa csiszolatlan gyémántnak tartott ex-sittest, és egész életében a menedzsere maradt, még azután is, amikor 1980-ban megvásárolta a WOL-t, amiből aztán Radio One, Inc néven Amerika hetedik legnagyobb műsorszóró társasága lett, és a leghallgatottabb a fekete közösség körében.

Petey nemcsak a műsorvezetői székben volt otthon, hanem börtönévei után aktívan részt vett a város szociális életében, hogy olyan „cool várossá” váljon, amiről ő mindig is álmodott. Jelszavává vált a „ha nem tudsz olvasni, semmit nem tudsz” mondás, és ennek jegyében indított iskoláztatási és munkáltatói programokat és szavazásra buzdította hallgatóit. Külön programmal segítette a börtönből szabadult emberek beilleszkedését és munkához jutását. Műsoraiban soha nem félt neveket említeni annak kapcsán, hogy a problémáikkal a hallgatók kihez, vagy ki ellen fordulhatnak. Bár a Fehér Ház szomszédságában lakott, csak 1978-ban léphetett be oda Jimmy Carter elnök meghívására a Jugoszláv elnök tiszteletére rendezett vacsorára. Állítása szerint ellopott egy kanalat emlékbe az étkezőasztalról.

A televízió világa sem állt távol tőle. A „Where It’s At” című foglalkoztatási műsora sikernek örvendett, ahogy a Petey Greene’s Washington is, melynek „állítsd be a televíziód színeit” volt a jelszava. A hetvenes években két Emmy-díjat is nyert, és olyan rádiós legendák mondták őt példaképüknek, mint Howard Stern.

Élete utolsó éveiben Petey szorosabban kezdett kötődni a valláshoz és végre az italt is teljesen le tudta tenni. 1984 januárjában vittel el őt a rák. Több, mint tízezren rótták le a tiszteletüket a temetésén, ami így Washington történetében a legnagyobb olyan temetési ceremónia volt, ahol nem politikust temettek.

Petey élete történetét még a nyolcvanas évek elején mesélte el Lurma Rackley-nek, amiből végül 2003-ra állt össze egy könyv Laugh If You Like, Ain’t a Damn Thing Funny címmel.


A forgatásról


Mondd!


Tizenöt évvel Petey halála után a Pelagius Films vezetője, Joe Fries személyesen Dewey Hughes-tól hallotta ezt a lenyűgöző történetet, és azonnal az álomprojektjévé vált. „Azonnal felvettem a kapcsolatot Dewey fiával, Michael Genettel, hogy írjon belőle egy forgatókönyvet, pedig akkor még semmi garancia nem volt rá, hogy valaha is film készül belőle”. Néhány évvel később a forgatókönyv Josh McLaughlin producer asztalán landolt, aki a Mark Gordon Company tagjaként azonnal beszállt a filmbe részint azért is, mert maga is Washington D.C.-ből származik, és a történet személyes emlékeit hívta elő. „Átgondoltam, hogy milyen nem-blaxplotation filmek foglalkoznak ezzel az érával, de egy-két Sidney Poitier/Bill Cosby filmen kívül csak egy dokumentumfilm, a Wattsax jutott eszembe. Volt néhány polgári jogokkal foglalkozó mozi is, de ezek mind az Államok déli részén játszódtak. Ez az egész „a fekete gyönyörű” éra majdhogynem szűz terület volt Hollywood számára, és Pete története lehetővé tette számomra ennek feltárását. Az inspirációt Petey személyisége adta, de a mű alapjait elsősorban Petey és Dewey barátságára építettük fel. A film így egy rengeteg humorral felszerelt dráma lett két teljesen különböző ember kapcsolatáról, ami ugyan sok konfliktust, de sok humoros helyzetet is szült” – elmélkedett a producer.

A film másik forgatókönyvírója, Rick Famuyiwa is teljesen a projekt hatása alá került: „Petey az afro-amerikai kultúra orális hagyományainak fáklyavivője volt, aki egyfajta hidat képezett a régi fekete civil jogi aktivisták és a mai hip-hop zenészek között. Mint egy rapper, az olyanok nevében szólt, akik egyébként nem jutottak szóhoz. Nem azt mondta, amit mások szerettek volna hallani, hanem azt, amit ő igaznak tartott. Míg Petey személyisége volt az, aki feltüzelt az írásra, addig Dewey volt az, aki melegen tartott. Ő olyan figura, aki mindnyájunkban csak a legjobbat látja. Nemcsak kettőjük kapcsolatát próbáltam ábrázolni, hanem be akartam mutatni a közösségben játszott fontos szerepüket is. Mindketten a rendszer ellen egy jobb világért harcoltak, de Dewey úgy, hogy Peteyvel ellentétben maga is a rendszer részévé vált és belülről próbálta megváltoztatni azt”.

Amíg Famuyiwa a forgatókönyvön dolgozott, egy újabb független filmes cég, a Sidney Kimmel Entertainment is beszállt a projektbe, ami így végre biztos lábakon állt. Egyetlen színész volt, aki az előkészítés fáradtságos évei alatt végig kitartott a Mondd, testvér! mellett, mégpedig Don Cheadle, aki végrehajtó producerként is kivette a részét a munkából. „Imádom Petey figuráját. Nem félt megosztani a hallgatóit, és annyira szabad volt, amennyire csak az lehet az ember. Mindig a frontvonalban volt a polgári jogok, a politika, a helyi politika, a szólásszabadság és a tüntetések kapcsán is. Ma már nem nagyon léteznek ilyen emberek, mint ő, mert a kormányunk nem hagyna elég teret számukra. „

A Mondd, testvér! szkriptje számtalan változáson esett át a kezdetektől, és ezen a filmen senki sem a meggazdagodásért dolgozott, hiszen nagyon alacsony büdzséből készült. Kezdetben még a fiatalon elhunyt Ted Demme (a Betépve rendezője) készítette volna el, ám végül Kasi Lemmons kaphatta meg az anyagot.

„Nem kell Washingtoninak vagy feketének lenned ahhoz, hogy érdekeljen egy olyan személy, akiben ennyi erő lakozott. Peteynek nem volt mindig igaza, de mindig hitt abban, amit mondott. Nem akartam róla egy átlagos „és akkor ez történt, utána meg ez” típusú biopic-et forgatni. Számomra sokkal fontosabb volt a karakterek hiteles ábrázolása és annak a kornak és városnak a bemutatása, ahol éltek” – nyilatkozta a színésznőként is ismert rendezőnő. A Focus Features beszállásával a film zöld utat kapott, a produkcióhoz pedig felkérték tanácsadónak Dewey Hughes-ot, aki anekdotázásaival mindig kisegítette a csapatot a bajból, ahányszor csak elakadtak.

„Úgy próbáltam meg filmre vinni a történetet, hogy a korszak összes színét és megmozdulását is viszontláthassuk benne. Ma egy olyan korban élünk, amikor az emberek félnek kinyitni a szájukat, mert rögtön hazaárulónak, rasszistának vagy szexistának titulálják őket, ezért izgalmas volt egy olyan korban alámerülni, amikor Petey az övéi nevében szabadon nyilváníthatta ki véleményét. Egy nagyon cool, funky, konvencióktól mentes filmet akartam forgatni róluk, ami egyben hű ahhoz a korhoz is, melyben éltek” – mesélte Lemmons.

Don Cheadle számára is kemény diót jelentett Petey szerepe. „Amikor egy valós személy bőrébe kell bújnom, akkor a fő mankó számomra mindig a forgatókönyv. Az a Bibliám. Kutatásokat végzek a figurával kapcsolatban, és próbálom megérteni azt, amiben ő hitt. Minden forgatókönyvnek 110-116 oldalban kell beletömöríteni mondanivalóját. A Mondd, testvér! szövegkönyve annyira jól sikerült, hogy már első olvasásra megelevenedett belőle a szerepem teljes egészében. Nem egy heroikus, de nem is egy tragikus figura, aki a hibáival és a sikereivel együtt sosem vette el a lábát a gázpedálról.”

Dewey Hughes szerepére az alkotók Chiwetel Ejiofort választották ki, aki egyenesen Londonból csatlakozott a Los Angelesi stábhoz. „Fantasztikusan működött közöttük a kémia. Az első perctől kezdve igazi párost alkottak” – lelkendezett a rendező.

A Petey feleségét, Vernell Watsont játszó Taraji P. Hensonnak személyes okai is voltak a szerep elfogadására: „Jómagam is washingtoni vagyok és a város történetében a hatvanas- és hetvenes évek volt a legfontosabb periódus. Így legalább én magam is belecsöppenhettem anélkül, hogy igazán ott lettem volna. Ráadásul Vernell egy olyan nő volt, aki teljesen jól érezte magát a bőrében és bár néha tudott egy kicsit sok is lenni, de pont egy ilyen személy kellett Petey mellé igaz társnak. Tudta, hogy férje számára a P.K. nem politikailag korrektet, hanem „Petey korrektet” jelentett, és Vernell volt az, aki mindig visszarántotta őt az önpusztítás poklából. Mindig a férje mellett állt”.

A mellékszerepeket is csupa nagy név vállalta magára. Dewey börtönviselt öccsét, aki mellett a bátyja minden baj ellenére kitart, Mike Epps játszotta el. A rádióállomás többi DJ-jének szerepére is igazi nagyágyúkat szerződtettek. Az old school Nighthawk egy olyan figura volt, aki gyertyafényben, egy pohár borral a kezében, dalmatái társaságában vezette a műsort, és bársonyosan kellemes hangjával, lassú beszédével a női hallgatók kedvence volt. Cedric the Entertainer tökéletes testi és hangi adottságokkal bírt a szerephez.

Sunny Jim szerepét Vondie Curtis Hallra osztották, aki elég egyértelmű választás volt, ugyanis ő a rendezőnő férje. Ő volt az első fekete rádió dj-k egyike, és elképesztően népszerű volt mély vallásossága és konzervatizmusa ellenére. Sokáig úgy gondolta, hogy Petey nem a legmegfelelőbb személy a feketék képviseletére a rádióban, de egy idő után maga is rajongóvá, támogatóvá sőt baráttá vált.

A rádió tulajdonosának szerepét Az elnök emberei széria főszereplője, Martin Sheen kapta. „A legtöbb mai rádiós műsorvezetőt unalmasnak tartom, de Petey-t egész nap el tudnám hallgatni. Az egész forgatókönyv mélyen megérintett, mivel akkoriban magam is polgárjogi aktivista voltam. Elképesztő idők jártak akkoriban. Öt év alatt három nagy embert (J.F. Kennedy, Martin Luther King, Robert Kennedy) is elvesztettünk. Szerettem Sonderling figuráját, mert ő egy jó ember, aki nagyon praktikusan gondolkodik. Bár eleinte nem szimpatizál Peteyvel, mégis hagyja őt és Deweyt érvényesülni a maguk útján”.


Lásd!


A stáb számára rendkívüli fontossággal bírt a kor hű megjelenítése, és ehhez hatalmas mennyiségű korabeli dokumentumfilmen rágták át magukat. A film látványtervezője, Warren Alan Young feladata az volt, hogy minél működőképesebb helyszíneket teremtsenek a forgatáshoz. „Rengeteg energia ment el a részletek felkutatására. Olyan dolgokra ment el az időnk, mint, hogy megtudjuk egy Seven Up-os doboz korabeli kinézetét, vagy egy korabeli újság tipográfiáját. Természetesen a grafikusaink mindent felújították, mert a segédanyagok, amiket találtunk, már harminc-negyven évesek is elmúltak. Azt akartuk elérni, hogy az idősebb nézők a filmet nézve felkiáltsanak: „Igen, ez tényleg ilyen volt!”.” Bár Washington D.C. a 20. században a Föld egyik legjobban dokumentált városa, mégis nagyon kevés fénykép és filmfelvétel maradt a feketék mindennapi életéről és a tüntetéseikről. Az alkotók ezért az internethez fordultak segítségért és családi archívumok fotóival egészítették ki hiányos ismereteiket.

A filmben a színvilág komoly szerepet kapott, ezért a rendező a szokásosnál jobban összehangoltatta a díszlettervezők, az operatőr és a kosztümösök munkáját. Elsősorban zöldet, narancssárgát, vöröset és sárgát használtak, a kéket pedig igyekeztek minél messzebbről elkerülni a szín formális jellege miatt.

A kosztümtervezők és fodrászok sem voltak könnyű helyzetben. A hatvanas- és hetvenes években a divat körülbelül három évente változott, és ami még 66’-ban menő volt, az 69’-ben már könnyen cikivé válhatott. Egy több évtizedet átfogó filmhez kellett több ruha és frizurastílust megalkotniuk, ráadásul a Mondd, testvér! főhőse egy igazán divatmániás fickó, aki a legvadabb színkombinációkat volt képes magán hordani. Gersha Phillips kosztümtervező szerint a vörös bársonyzakó és a hálóból készült alsónadrág lettek a ruhatár legextrémebb darabjai.

Don Cheadle nagyon élvezte a ruhapróbákat, hiszen már ezek során kialakult benne egy kép figurájáról, és ehhez még hozzájöttek a különböző parókák és bajuszok is. „Don az én hősöm. Minden ötletre nyitott volt, bármit szívesen felpróbált, és szinte minden jól állt rajta” – dicsérte a színészt jelmeztervezője. Chiwetel Ejioforral jóval könnyebb dolguk volt, mivel Dewey a film alatt szinte végig egy típusú öltönyt visel. Petey és Dewey stílusa olyan, mint a tűz és a víz, ám az évek múlásával Petey egyre nagyobb hatással volt menedzserére.

Természetesen a stáb tagjai nem kerülhették meg a forgatást Washington olyan nevezetes helyein sem, mint a Washington Emlékmű. Két napig forgatták itt a Martin Luther King meggyilkolása utáni tüntetések képsorait, mert ez az esemény Petey életében nagyon fontos szerepet játszott. Ő volt az, aki próbálta visszahívni a feketéket az utcáról, hogy elkerülje a felesleges vérengzést, és maratoni rádióműsoraival biztosan számos életet mentett meg.


Énekeld!


A film egyik legfontosabb jelenete a Petey által felvezetett James Brown koncert volt, amit a stáb a Torontói Egyetem területén vett fel. A nagy Brown-t egy Herbert L. Rawlings Jr. nevű énekes játszotta el, aki szabadidejében amúgy is egy James Brown tribute zenekarban énekel. „Úgy éreztem magam, mintha a hatvanas években lennék. Fantasztikus volt a hangulat. Volt egy terhes nő is a koncerten, aki rosszul lett, de miután orvosi ellátásban részesült, gyorsan visszajött, mert annyira jól érezte magát. Így voltak ezzel a helyi diákok is, akik a statiszták közt elvegyülve táncoltak, és a stábnak kellett figyelmeztetni őket, hogy tegyék el mobiltelefonjaikat és fényképezőgépeiket, mert azok nem túl autentikus eszközök 1968-ban.

A filmben hallható slágereket egyébként a rendezőnő, Kasi Lemmons válogatta össze, de nemcsak az utómunkánál, hanem már a forgatás aláfestéseként is használták a betétdalokat. „A szkript is nagyon dinamikus volt, egyfajta ritmikára épült, ezért volt fontos, hogy olyan előadók slágereit használhassam, mint Marvin Gaye vagy a Sly & The Family Stone.”


A stábról


Don Cheadle (Petey Greene)

Az íróként, énekesként, zenészként és színházi színészként is dolgozó Don Cheadle már a nyolcvanas évek közepe óta pörög a filmszakmában, de igazából a kilencvenes évek közepén figyelhettünk fel rá először, amikor Denzel Washington oldalán feltűnt a Kék ördög című krimiben. Szerepelt a Boogie Nightsban és Warren Beatty Bulworthjában is megfordult, de karrierje felívelését részben két jó rendezőbarátjának, Steven Soderberghnek és Brett Ratnernek köszönheti, akik folyamatosan ellátták megbízásokkal. Előbbivel együtt dolgozott a Mint a kámforon, a Trafficen és az Ocean’s-trilógián, utóbbi pedig a Segítség, apa lettem!, a Csúcsformában 2 és Az utolsó gyémántrablás kapcsán hívta őt segítségül. Karrierje az utóbbi időben minden eddiginél magasabban ível a háromszoros Oscar-díjas Ütközéseknek, és a Hotel Ruandának köszönhetően, melyben Paul Rusesabagina megformálásáért őt magát is Oscarra jelölték.


Chiwetel Ejiofor (Dewey Hughes)

A nigériai szülőktől származó, londoni születésű színész már iskoláskora óta a színpadot koptatja, és első filmjében (Amistad) nem kisebb rendezővel, mint Steven Spielberggel dolgozhatott együtt. Nevét mégsem ez a projekt, hanem Stephen Frears Gyönyörű mocsokságok című szervcsempészős mozija tette ismertté, de olyan nagysikerű filmekben vállalt még szerepet, mint az Igazából szerelem, Az ember gyermeke, a Melinda és Melinda vagy A belső ember. Kétszer is jelölték Golden Globe-díjra (Mr. Tűsarok, Tsunami: The Aftermath). Hamarosan bemutatásra kerülő új mozijában, az American Gangsterben Ridley Scottal, Denzel Washingtonnal és Russell Croweval dolgozik együtt.


Cedric the Entertainer („Nighthawk” Bob Terry)

Bár tekintélyes filmes karrierrel bír, az amerikai nézők Cedric the Entertainert mégis inkább a televízióból és a stand up comedyk világából ismerik. Hollywoodi sikereit elsősorban a két Birkanyírás filmnek köszönheti, de láthattuk még a Kegyetlen bánásmódban, a Csak lazánban és a Lemony Snicketben is komédiázni. Jellegzetes hangja miatt gyakran kérik fel szinkronszerepekre, melyek közül kiemelkedik a Madagaszkárban és a Jégkorszakban nyújtott „alakítása”.


Martin Sheen (E.G. Sonderling)

A Ramon Estevez néven, emigráns szülők gyermekeként született színész Hollywood egyik legtiszteletreméltóbb figurája, aki Ohioból New Yorkba költözött a színészkedés kedvéért. Bár már korai éveiben olyan mozikban mutatkozhatott be, mint a Sivár vidék vagy A 22-es csapdája, Sheen mégis mindig szorosabb kapcsolatot ápolt a televízióval, mint a mozi világával, de egyiket sem hagyta ott soha a másik kedvéért. Számos tévéfilmje mellett főszerepet játszott Coppola Apokalipszis mostjában, Charlie fiával együtt játszott Oliver Stone Tőzsdecápákjában és Spielberg Kapj el, ha tudsz című komédiája mellett legutóbb Martin Scorsese Oscar-díjas A téglájában is feltűnt. A világon mindenütt mégis Az elnök emberei című sorozatban nyújtott alakítása miatt ismerik, amiért már minden létező díjat besöpört.


Kasi Lemmons (Rendező)


A színésznőként feltűnő (A bárányok hallgatnak, Kampókéz…) tehetség rendezői debütálása még 1997-ben volt, amikor a Samuel L. Jackson főszereplésével készülő Eve’s Bayou az év legsikeresebb független filmjévé vált és kisebb fesztiválokon is díjazták. Ezután a Dr. Hugo című kisfilm, majd Az ösztönember krimi-thriller következett, szintén Samuel L. Jackson főszereplésével. A Mondd, testvér! beindította karrierjét, mivel jövőre már a The Jailhouse Lawyer című drámát rendezheti.

 

Kapcsolódó cikkek

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld