Címlap Vélemény & vita Kenyérhaj
Kenyérhaj PDF Nyomtatás E-mail
2007. szeptember 25. kedd, 14:22
Még az a szerencse, hogy nem úgy írunk, ahogy élünk. Ha ne adj isten a magyar irodalom az úgynevezett irodalmi élet színvonalát tükrözné, akkor a mondatok is térdig járnának a dagonyában, ott lapulna a jelzőkben a kicsinyesség és a szúrós nagyotmondás. Az irodalom reneszánszát kellene meghirdetni, az Írószövetség Bajza utcai székházát pedig a Magyar Irodalom Házának kinevezni, mert ami most van, az már nemcsak tarthatatlan, hanem egyenesen szégyen - hangzik el például a szövetség tisztújító közgyűlésén.

Vajon milyen irodalmat feltételez egy efféle ötlet? Milyennek látja azt? Karonülő csecsemőnek, akit mindenáron meg kell tanítani számolni, hogy majd dicsekedhessünk vele a szomszédoknak? Vagy azt gondolja, ha nagyobb a felhajtás, a honor, a kivívott társadalmi megítélés, akkor nagyobb művek is születnek? Az a gyanúm, hogy Márai akkor is megírta volna az Egy polgár vallomásait, ha egy krajcárt se kapott volna érte, mint ahogy Szabolcska akkor se tudta volna megírni a Toldit, ha minden hónapban kalapnyi pénzt kapott volna a jól fejlett mecenatúrától. De az Írószövetség nem csak e tekintetben küzd szerepzavarral. Régi, mesés tekintélyére hivatkozva még mindig hajlamos magát azonosítani a magyar irodalom egészével, de legalábbis legfőbb irányítójával. Miközben - saját bevallása szerint is - az utóbbi évek legnagyobb teljesítményeként csak a túlélést képes felmutatni. Azt, hogy nem esett egészen szét.


Túlélte a kilépéseket, a tehetetlenséget és maszatolást, azt, hogy javarészt immár olyanokból áll, akik úgy támaszkodnak a szervezetre, mint egy mankóra. Nélküle nincs se rangjuk, se tehetségük, nélküle még azzal az illúzióval se játszhatnak el, hogy valamiféle avítt szereposztásban, erkölcsi talapzaton állva beleszólhatnak az ország, a világ sorsának alakulásába. Akkor van baj, ha az írónak nagyobb szüksége van a szervezetre, mint fordítva.


Ez az Írószövetség már nem az egykori Írószövetség - ezt rajtuk kívül jószerével már mindenki tudja. Az új elnök mozgástere így igazából nagyon is szűk: mert hiába lett ideológiailag többé-kevésbé homogén a tagság (ez legalább kevesebb viharral jár majd), ha közben oda az ártatlanság, a hírnév, a vélt erkölcsi többlet. És nem azért, mert nincs a soraikban Esterházy, vagy az egyetlen Nobel-díjas magyar író, Kertész Imre, hanem mert képtelen kilépni az önajnározás és panaszkodás egyszerre fájdalmas és örömteli köréből. Mert nem képes tisztázni szerepét, feladatát, felmérni önnön súlyát. Nyitottságról beszél, hogy a rég tagtársak visszatérjenek, majd vállára veszi Kalász Mártont, akinek tehetetlensége miatt állt elő az az abszurd helyzet, hogy a magyar irodalom krémje hátat fordított a szervezetnek. Sarkosabban: a jelenlegi szövetség tekintélyét jelenleg nem a minőség, hanem a mennyiség adja. A közel ezer tag. Harmad-, negyedvonal, műkedvelők, örök tehetségek, kékharisnyák: a most végre szóhoz jutó slepp. De, mondom, még ez se lenne baj, hiszen a világon mindenütt ott kullog az elit mögött a maradékra játszó derékhad, baj akkor van, amikor saját nélkülözhetetlenségétől megvadulva magát azonosítja az irodalommal, s követel figyelmet, juttatást, presztízst.


Talán még egy kis észt is, ha azt még mérnének valahol. Pedig csak annyit kéne tudni, mint nagyapám, aki szerint a tehetség olyan, mint moslékban a kenyérhaj. Előbb-utóbb a felszínre jut.


Forrás: Népszabadság Online

 

Kapcsolódó cikkek

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld