Címlap Vélemény & vita A szabadság ára
A szabadság ára PDF Nyomtatás E-mail
2007. szeptember 25. kedd, 13:07

Két hete Kötcsén, a jobboldal értelmiségi piknikjén Orbán Viktor arról is beszélt: a balliberális értelmiség elárulta a demokráciát azzal, hogy míg a rendszerváltáskor átállt a szabadságjogok oldalára, ma újra „szolgálólánya egy diktatórikus hatalomgyakorlás kiépítésének”. Ennek kapcsán kérdeztük a szociológust – egyebek mellett – az értelmiség felelősségéről.

Kötcsén Orbán úgy kezdte: a szavak elveszítették erejüket, a kormány megbuktatásához tettekre van szükség. Milyen célja lehetett a Fidesz-vezérnek a szellemi eligazítással?



Felteszem, meg akarta magyarázni híveinek, miért tartja fontosnak a népszavazást. Amúgy a beszédből a koalíció kiolvashatja az általa követelt elhatárolódást is. Orbán kimondta: nem kérnek a paramilitáris csoportokból, a Magyar Gárda tartsa távol magát a népszavazási kampánytól.



Ön szerint ez valódi elhatárolódás?



Lehet tovább erőltetni, hogy Orbán mondja ki még azt is: írmagja se maradjon az ilyen csoportosulásoknak. De minél inkább kényszerítik őt erre, annál kevésbé fogja megtenni. Már csak ellenzéki pozíciója miatt sem. Ám attól ez még elhatárolódás volt. Nem tesz jót a Fidesznek, hogy a nemzetközi és hazai nyilvánosság előtt összemossák a radikális erőkkel.



Álságos a Fidesz elhatárolódása: nem mondta föl szövetségét a Magyar Gárdát alapító Jobbikkal.



Igaza van: a Fidesz szem előtt tartja a szavazatszerzés érdekeit is. Mégis úgy gondolom: a balliberális oldal kihasználja és fűti ezt a politikai hisztériát. Túlzásokba estek. Mészáros Tamás is írta a 168 Órában: rossz lépés volt a miniszterelnöktől épp az ötpárti sajtótájékoztatót fölhasználni arra, hogy az egész világ előtt lejárassa a Fideszt. És szerintem az országot is. Az embereknek a könyökükön jön ki: folyton fasiszta hordákkal riogatnak. Annyit emlegetik a farkast, hogy lassan mindenki immúnis lesz.



Szerintem a hisztériáért az felelős, aki a gárdákat az utcára viszi, és nem az, aki tiltakozik ellenük.



Bibó István óta tudjuk: Kelet-Európában hajlamosak vagyunk a hisztériákra. És kettőn áll a vásár. Azelőtt szabadsághiányos diktatúrában éltünk, ugyanakkor jóval nagyobb rend volt, mint ma. A szabadságnak ára van. A demokrácia együtt jár a szélsőségek és a terrorcselekmények megjelenésével is.



Csakhogy a kilencvenes évek elején Csurka István szélsőséges megnyilvánulásai ellen az értelmiség jóval egységesebben állt ki – Demokratikus Chartát szerveztek –, mint ma a Magyar Gárdával szemben.



Már aki kiállt. Megváltozott a világ. A kilencvenes évek a politikai, szellemi nyitásról szóltak. Ma, amikor háborúk robbannak ki, és világot megrázó pénzügyi válságok, a nemzetek újra befelé fordulnak, s fokozódik az idegengyűlölet. Az unió régi tagállamaiban is erősebb a nemzeti bezárkózás. Nem csoda: a magyar konzervativizmus – amelynek fejlődéséből amúgy is kiesett ötven év – ebben a nemzetközi helyzetben még nehezebben tud megszabadulni nacionalista szélsőségeitől. A balliberális értelmiség mögött évszázados folyamatosság van, s jelenleg is olyan kormány van hatalmon, amely támogatja őt. Az ellenzékben lévő konzervatív értelmiségnek nagyobb történelmi hátrányt kell behoznia.



Nyugat-Európában a konzervatív és balliberális pártok egységesen elutasítják a radikálisokat. Nálunk sem a legnagyobb ellenzéki párt, sem a KDNP nem nyilvánult meg egyértelműen ebben a kérdésben.



Nem akarom lekicsinyleni a problémát. Nevetséges is, vérlázító is, ahogy ezek a gárdisták előkerültek, de ilyen a világ. Efféle jelenségek Kelet-Európában nem is annyira különösek. Oroszországban, Romániában, Szlovákiában is akadnak radikális csoportok. Emlékszem, mennyire megdöbbent mindenki, amikor a nyolcvanas években a Szovjetunióban felbukkantak az első horogkeresztes fiatalok. Vagy most épp Izraelben. Akkor is voltak fasiszták, most is vannak, de ettől még nem kell kétségbeesni. Kelet-Európa tele van hegekkel, be nem gyógyult sebekkel. Mi jelentősen mások vagyunk, mint a nyugati államok. Hiába élünk már mi is demokráciában, az évszázados gazdasági, politikai lemaradást nem lehet néhány év alatt behozni.



Orbán hangoztatta Kötcsén: a népszavazás az utolsó, parlamenten kívüli demokratikus lehetőségük. Beszédéből következhet: ha az sem hoz eredményt, a Fidesznek nem marad több eszköze a kormány megbuktatásához. Vagyis aztán már nem az ő felelősségük lenne, ha elszabadulna a népharag. Nem gondolja, hogy ez burkolt biztatás a szélsőségeknek?



Tényleg ott van ebben a bunkósbot emelgetése s az utcai randalírozással folytatott felelőtlen játék is. És ez elfogadhatatlan. Ám ettől még jogos az az érvelés: léteznek parlamenten kívüli demokratikus technikák is. A képviseleti demokráciáknak strukturális deficitjük van. Akik igazságtalanságot érzékelve elégedetlenek, úgy vélik: joguk van ahhoz, hogy választások közt is beleszólhassanak az ország ügyeibe.



De nem arra találták ki a népszavazást, hogy az egyik parlamenti párt leváltsa a másikat.



Ez igaz. Furcsa és ellentmondásos is, hogy egy parlamentben ülő párt extra-parlamentáris eszközökkel erőlködik. De egy népszavazástól még nem dől össze a képviseleti demokrácia.



Orbán a szavak értékvesztéséért a balliberális értelmiséget tette felelőssé, amely – véli ő – a rendszerváltás idején úgy tett, mintha demokrata lenne, most viszont „diktatórikus kormányt” szolgál.



A szavak értékvesztése történelmi tapasztalat, de egyúttal politikai lózung is. Üres vagdalkozás, amit a baloldal is elkövet, amikor a jobboldali értelmiséget vádolja. Ennél érdekesebb probléma, hogy még értelmiségiek is gyakran vádolják magukat: ők felelősek a társadalom ilyen-olyan bajaiért. Ezt nem osztom. Szabadsághiányos időkben valóban nagy jelentősége lehet annak, mit írnak, mondanak, pláne, amit a sorok között üzennek. Főleg Kelet-Európában van hagyománya annak: a szellem embere legyen lángoszlop, a költő vállán hordozza a nemzet sorsát stb. Tömegdemokráciában azonban megváltozott az intellektuális elit jelentősége, az értelmiségi pozíciók leértékelődtek. Lehet ezen siránkozni, de jobb csak tudomásul venni. S ha az értelmiség kezében már nincs akkora lehetőség, felelőssé sem tehető a társadalom állapotáért.



Kik a felelősek?



A politikusok. Képviseleti tömegdemokrácia csúcsán a pártok s azok vezetői állnak. Kezükben a döntés. Az értelmiségi kritizálhat, számon kérheti a politikusokon, mit végeztek. Csak ennek már megközelítőleg sincs akkora súlya, mint száz vagy akár csak húsz éve.



Sokak szerint az értelmiség nagyobb szerepet vállalhatna a közéleti megbékélésben, a múlttal való szembenézésben. Példaként emlegetik, mennyit tett a német szellemi elit a társadalmi megtisztulásért a második világháború után.



Nem egészen így volt. Ma a németektől egyre gyakrabban hallani: elegük van az „ingük szaggatásából”, s ez kezd ellenreakciókat kiváltani náluk. Az ottani szélsőjobbos megnyilvánulások a mieinknél drámaiabbak.



De ott törvények tiltják a náci beszédet.



Ez is azt bizonyítja: nem a német értelmiségnek, a politikusoknak volt döntő szerepük abban, hogy idáig jutottak. A pártok kezdeményezték és biztosították a náci múlttal való leszámolást. És nagyra becsülték azokat az írókat, művészeket, akik szerepet vállaltak ebben a nemzeti önvizsgálatban. A háborús múlttól való megszabadulás vágya hozta aztán létre a közös Európa gondolatát, az uniót is. A nyugati bal- és jobboldali pártok összefogásából született meg ez a békeállapot. Vagyis a politikusok vitték a prímet.



Visszatérve a magyar értelmiség széthúzására, akadnak, akik úgy vélik: itt szinte már nincs is független szellemi elit. Csak úgy lehet boldogulni, ha mindenki színt vall politikailag.



Ellenőrizte már valaki, hogy ez alátámasztható-e tényekkel? Rengetegen vannak – a régészektől a zenészekig –, akiket nem érdekel a napi pártpolitika. A közéleti érdeklődésű értelmiség az egész világon megosztott. Durva szembenállás volt tapasztalható Amerikában Bush második megválasztásakor. Hatalmas értelmiségi viták zajlottak Nagy-Britanniában Blair szerepvállalásai miatt is.



De ami itt folyik, az nem vita, inkább szellemi háború. Csoóri Sándor „morális felsőházat” hirdetett, Orbán Tusnádfürdőn azt mondta: új szellemi korszak kezdődött, amely leszámol a szabadság liberális eszméjével. Már nyíltan kijelentik: aki nem ért velük egyet, az nemzetáruló.



Abnormális helyzet, mégsem rendkívüli. Mi továbbra is Kelet-Európában vagyunk. Hasonló közállapotok vannak a lengyeleknél, románoknál, oroszoknál is. Nem bagatellizálom a magyarországi problémát, de ha képesek lennénk magunkat nemzetközi viszonylatban vagy történelmi perspektívában is nézni, rájönnénk: ez inkább a béke szigete.



A Kossuth téri tüntetések és az utcai harcok idején is így érezte?



Nem, az mellbevágó volt. És nincs garancia arra, hogy nem ismétlődik meg. Igaza van, visszavonulok. De továbbra is csak a közvélekedésben lesajnált politikusoktól kell elvárnunk, hogy kompromisszumok révén orvosolják politikai bajainkat.


Forrás: 168 óra online

 

Kapcsolódó cikkek

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld