Címlap Vélemény & vita Az esélyesség izgalmával
Az esélyesség izgalmával PDF Nyomtatás E-mail
2007. szeptember 21. péntek, 11:31

Bevezetésként két ténymegállapítás, ami a Magyar Rádió (MR) helyzetét alapvetően meghatározza: 1. Az MR az elmúlt tíz évben elveszítette egykori hallgatóinak öthatodát. 2. Az elmúlt tíz évben radikálisan átalakultak a magyar közönség médiafogyasztási s azon belül is rádióhallgatási szokásai.

E két jelenség okairól hosszan értekezhetnénk, ám most - a tulajdonosi jogokat gyakorló testület elnökeként - arra próbálok inkább választ adni, hogy helyes-e az irány, amerre elindult a közrádió. Számolt-e az új vezetés a fenti két tényezővel, alkalmas eszközökhöz nyúlt-e a szükséges és elkerülhetetlen változások előidézése érdekében, s, ami a legfontosabb, kialakul-e a versenyképes műsorszerkezet és műsorfolyam?


Már az átalakulás évében - 1996-ban - repedezni kezdett az a dicsőségfal, amelyet a rádió munkatársai - nem érdemtelenül - maguk köré építettek a hetvenes-nyolcvanas években. E két évtized alatt a hírszolgáltatásában, a tájékoztatás formáiban és gyakorlatában vitathatatlanul a legkorszerűbb, a leghitelesebb és a legprofesszionálisabb médiummá vált a rádió, olyannyira, hogy a kilencvenes évek elején a teljes magyar intézményrendszer bizalmi listáján az első öt között tartották számon. Olyan előnnyel érkezett a rendszerváltás időszakába, hogy azt még elherdálni is nehéz volt. Mégis sikerült.


A politika az első szabad választások óta rövidlátó ambícióval és több-kevesebb intenzitással igyekezett rátelepedni a közmédiumokra. Ez a késztetés szinte beleéget a pártok genetikai kódjába. Az MR elnökei pedig ettől függetlenül is képtelenek voltak megóvni a rájuk bízott intézményt. Nem merték megtenni a nyilvánvalóan szükséges szakmai-szervezeti lépéseket, mert nem tudták felmérni vagy nem akarták tudomásul venni a társadalomban zajló változások hatásait. Beszéltek és beszéltettek róluk, a médiumot azonban kivonták a változásokból. Többen azok közül, akik a maguk szellemi minőségével megteremtették a Magyar Rádió presztízsét, különféle zsákutcákban futkostak, vagy különféle kísértéseknek engedtek. Zsákutcának a deklarált elköteleződést tekintem, bármely szekértábor mellett; kísértésnek pedig azt a szellemi eltompulást, amellyel a dicsőséges múlt szakmai-erkölcsi tőkéjét élik fel abban a hiszemben, hogy a világ örök időkre tartozik nekik az elismeréssel, ezért aztán értelmezésükben minden változásnak csak politikai okai lehetnek. (Nem egészen érthetetlen ez, hiszen a rendszerváltáshoz vezető hónapokban az újonnan létrejött politikai kezdemények mögött nem volt semmiféle legitimáció - azt a \'90-es választás hozta el -, s épp az újságíróknak ez a derékhada ismertette meg a politika új szereplőit és gondolataikat a közvéleménynyel. A nyilvánosság legitimálta az új szervezeteket és szereplőket, s ez a napról napra épült szabadság egyszersmind növelte a sajtó embereinek a szabadságát is. Nyilvánvaló volt az egymásra utaltság, ám azt egyik fél sem gondolta végig, hogy a halódó diktatúrában létrejött szoros érdekszövetség és barátság miként működik, ha a játszótársak hatalomra kerülnek. Márpedig kerültek.)


Akárhogy is, a \'90-es évek közepére a vezetés és a szakmai innovációra való készség szempontjából egyaránt megkezdődött az MR leépülése. Tudható lett volna a médiatörvény elfogadása után, hogy a sokszereplős piac radikálisan átrendezi a médiavilágot, de az egymást követő vezetők nem látszottak tudomásul venni a valóságot, még kevésbé kerestek érvényes válaszokat a térvesztés megállítása érdekében. Mi sem jellemzőbb, minthogy 2004-ben, amikor összevetettem a Kossuth Rádió aktuális műsorstruktúráját az 1978-assal (nyolc év után akkor mentem el a Rádiótól), megrökönyödve láttam, hogy csupán a műsorcímek s a műsorkészítők változtak, a struktúra nem vagy alig. S ha ma még úgy hirdeti magát a Kossuth, hogy naponta kétmillióan hallgatják, az bizony legföljebb azt a négy-ötszázezer hallgatót jelenti, aki erre az adóra szocializálódott, naponta többször odakapcsol, s a szokás rabjaként már nem tud és nem is akar átállni a másik kétszáz adó valamelyikére. Csakhogy ez a népesség a természet rendje szerint évente harmincezerrel csökken, s könnyen kiszámítható, hogy ha az MR nem lép, a következő másfél évtizedben egy igen szerény helyi adó jelentéktelenségéig küzdi le magát a nemzeti főadó. (A hallgatóság csökkenését persze serkentette, hogy az adó tíz év alatt a jobboldali elköteleződés televényévé vált.) A Petőfit verte a sors is, hiszen néhány éven belül három külön frekvencián sugárzott, ami egyenlő egy adó halálával. Csoda, hogy túlélte. De ez a túlélés nem járt azzal, hogy kitalálják, kiknek és miért is érdemes hallgatnia ezt az adót. Ezért a legutóbbi időkig karakter nélküli, arctalan maradt. A Bartók, amely a komolyzene híveinek adójaként indult, a neki szánt funkciót tisztességgel betöltötte, ám kérdés, hogy megelégedhet-e a szellemi elit azon szűk rétegével, amely a klasszikus zene elkötelezett fogyasztója. Nyilván nem szorul bizonyításra, hogy van ennek az elitnek számos olyan csoportja, amely más tartalmakat preferál.


Tehát a baj sokkal nagyobb (volt?) annál, semhogy a tavalyi elnökválasztással csak a korábbi elnök és az általa kinevezett slepp politikailag is elkötelezett hagyatékát kelljen felszámolni. S a dolgok eredendő félreértése vagy közönséges műbalhé, ha az értékközvetítést és a hallgatottságot két egymást kizáró követelményekként állítják be a mostani változások antagonistái. Igenis, a közszolgálati rádiónak versenyben kell maradnia a rádiós piacon, s éppen az a különleges ebben a feladatban, hogy ezt nem teheti olyan eszközökkel, amilyenekkel a kereskedelmi adók élnek. Értéket kell adnia úgy, ahogy azt a ma embere - kultúrájából, életviszonyaiból, szocializációjából adódóan - hajlandó el- és befogadni. Egyidejűleg olyan műsorokat kell szolgáltatnia, amelyek jelentékeny hallgatóság által igazolják, hogy a közpénzek érdemes helyre kerülnek. A közszolgálatiság - amelynek definícióját több mint tíz éve fájdalmasan hiányoljuk -, nem azonos személyekkel, műsorcímekkel. Tartalma nagyon is korhoz kötött, s visszatekintve ez elmúlt évtizedekre, azt mondhatjuk, igen gyorsan változik. Nem érdemes tehát revolverezni vele, mert azonmód kiderül, nincs muníció.


Van egy premissza, ez a szakmában közhely, az olvasóknak azonban talán nem: a plurális médiavilágban nincs olyan rádió, amely mindenkihez szól. A közönség ugyanis földrajzi elhelyezkedése, kora, elfoglaltsága, végzettsége, érdeklődése, öröklött és szerzett kultúrája, valamint neme szerint többszörösen is tagolt. A kínálat pedig olyan bőséges, hogy egyidejűleg egyetlen médium sem képes magához vonzani még a teljes népesség nagyobbik felét sem. Visszavonhatatlanul a múlté a hetvenes-nyolcvanas évek paradicsomi állapota - a vele járó felelősség izgalmával -, hogy ti. "mi mondjuk meg, milyen az ország". A rádióhallgatás, mint a kultúrafogyasztás egyik s egyre kevésbé meghatározó szegmense, végképp más funkciókat tölt be a közönség életében, mint húsz évvel ezelőtt. A rádiózás megszűnt családi program lenni, individualizálódott, többnyire helyhez és helyzethez kötött - munkahely, üzlet, autó stb. - s időben is szóródik.


A közrádió elnöki tisztére kiírt, egy éven át húzódó és többször megismételt pályázat eljárása során 2005 tavaszától mind az öt körben érzékeltettük: a kuratóriumnak az országgyűlés által választott tagjai olyan pályázatot várnak, amely az előzőekben felsorolt változásokat és tanulságokat figyelembe véve új pályát jelöl ki az MR adóinak. A nyertes pályázatot hónapokon keresztül lehetett olvasni a Rádió belső honlapján - kérésre külsők is hozzájuthattak -, de a csaknem egy év elteltével megjelent dühödt elemzések és vélemények - pl. az Élet és Irodalomban, a Magyar Nemzet-ben - arra vallottak, hogy a kritikusok nem olvasták a pályázatot. Abban ugyanis minden - utóbb végbevitt - változás szerepelt körvonalazva vagy konkrétan. Az alapismeretek ilyen mérvű hiánya szinte szükségszerűen megy át a - gyakran személyükben is érintett - szerzőknél összeesküvés- és összeborulás-elméletekbe, mintha a rádiókuratórium elnökségében valósult volna meg a két nagy politikai párt szupertitkos kollaborációja.


Egy esztendeje nem történt és nem történik más, mint ami előre tudható volt Such György elnökké választása óta. Első lépésként az elnök és munkatársai objektív paraméterek alapján pozícionálták az adókat (meghatározták a meglévő és a megszerezhető célközönséget), ennek ismeretében pedig adónként elkészült az új műsorstruktúra. Mindhármat vitára bocsátották házon belül - sok javaslat nem érkezett -, majd a struktúrákban meghatározott sávokat megtöltötték műsorokkal. Ekkor derült ki, hány emberrel valósíthatók azok meg, s immár a feladatok oldaláról is bebizonyosodott, amit sokan és régen tudtunk (bár sajnos csak kevesen mondtunk), hogy jelentős túlfoglalkoztatás van a Magyar Rádióban. Magyarán: sok ember keveset dolgozik. Igaz, nem túl magas fizetésért, ám a sok ember nem túl magas fizetése is elvitte a MR Zrt. bevételeinek kétharmadát. (Itt is el kell oszlatnom egy közkeletű, bár inkább demagóg félreértést: nem a ritka, valóban magas jövedelmek miatt ekkora a bérköltség mértéke. Bármilyen alacsony bér kidobott pénz, ha nem hoz hasznot a Rádiónak, s helyénvaló akármilyen kiugróan magas jövedelem, ha az megtérül értékben, presztízsben, hallgatottságban.) Nem kevés szerkesztő, műsorvezető, műszaki és irodai dolgozó évek óta jószerével csak ebédelni és a fizetéséért járt be a Bródy Sándor utcába, bár ez döntően nem rajtuk múlt. A korábbi vezetés által szerteharsogott pénzügyi stabilitás csak papíron létezett; egy éve rendre zuhannak ki a csontvázak a díszes motívumokkal szegélyezett papírtornyok mögül pénzügyii kötelezettségekkel, fizetési mulasztásokkal.


Az MR ez év elején foglalkoztatott 1400 alkalmazottja közül most elment-elmegy 350-400. Pokolian nehéz, csaknem lehetetlen ennyi munkavállalót humánusan elküldeni. Ennek folyamán nyilván hibáztak is az új vezetők. A tulajdonosi kezelő testület (a kuratórium) dolga az ilyen eseteket szóvá tenni, mégis úgy gondolom, ezek sem kérdőjelezhetik meg a folyamat egészét. (Általában is igaz: ha történetesen szakmai vagy törvényességi ügyekben kifogást talál a kuratórium, elsősorban a maga belső fórumain kell eljárnia, persze nem az egyéni sorsokat illetően. Ez az egyetlen értelmes magyarázata ennek a struktúrának, amelynek működéséhez persze két feltétel teljesülése szükséges: egy nyitott, kompetens testület és egy együttműködni kész menedzsment.)


Három hónapja adja műsorait a Magyar Rádió az új rend szerint. A hallgatói visszajelzések vegyesek: a felháborodott, dühödt elutasítástól a tartózkodó érdeklődésen át a lelkes üdvözlésig. A szakma, a versenytársak csendben kivárnak. Ez jó jel. Csakis az ő rovásukra jöhetnek hozzánk új hallgatók. Komolyan vehető, tehát elemzéseken alapuló véleményt nyolc-tíz hónap, de inkább egy év elteltével lehet alkotni arról, célba talált-e új hangjaival a Magyar Rádió. Nem az esélytelenség nyugalmával, hanem az esélyesség izgalmával nézünk ennek elébe.


A szerző a Magyar Rádió kuratóriumának az elnöke


Forrás: Népszabadság Online

 

Kapcsolódó cikkek

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld