Címlap Vélemény & vita Igazságosság a modern társadalomban
Igazságosság a modern társadalomban PDF Nyomtatás E-mail
2007. szeptember 12. szerda, 10:53
Az igazságosság a társadalmi berendezkedés értékszempontú analízisének és minősítésének egyik alapkategóriája. Olyan komplex elemből összeszövődő fogalom, amely a társadalmi rendszerek teoretikus leírásában és empirikus vizsgálatában egyaránt sikerrel alkalmazható. A fogalomnak a tudományban sem alakult ki valaminő egységes definíciója, konszenzuális értelmezése.

A különböző tudományos irányzatok, szellemi áramlatok és iskolák a szóban forgó értékkategóriát szembetűnően eltérő tartalmakkal telítik. Ráadásul az igazságosság kategóriája az idők folyamán a közbeszéd részév vált. Az embereik rendszerint a közvetlen társadalmi tapasztalatok alapján értékelő véleményt formálnak arról, hogy az a társadalom, amelyben élnek mennyiben felel meg követelményeinek. A társadalmi igazságosságokra vonatkozó képzeteket erőteljesen differenciálja az emberek szocioökonómiai státusza, a társadalom sokdimenziós megosztottsága, a világi és vallási ideológiák hatása. E sokféleség ellenére minden társadalomban kialakulnak olyan sztereotip igazságosság-felfogások, amelyek azt tartalmazzák, hogy milyennek kellene lennie egy jól működő, a szabadság, az egyenlőség, a méltányosság, a szolidaritás és más alapértékeknek megfelelő társadalomnak. Az igazságosság tudományos igényű fogalma a társadalmi berendezkedés és működésmód értékszempontú leírását szolgálja. A köznapi igazságosság-felfogás ugyanakkor heterogén és gyakorta ellentmondásos igényeket és követelményeket reprezentál az adott társadalmi berendezkedés minőségét illetően.

Ugyanakkor egyértelmű, hogy az igazságosság a modern társadalom egyik alapértéke és normatív követelménye. A társadalom ugyanis magáévá tette azt a felfogást, hogy az elfogadható vagy még inkább a támogatásra érdemes társadalmi berendezkedésnek igazságosnak kell lennie, meg kell felelnie az igazságosságra vonatkozó társadalmi képzeteknek. Hogy az adott társadalmi berendezkedést az emberek többsége igazságosnak minősíti-e, az rendkívül erőteljesen befolyásolja a társadalom legitimációját, az embereknek a rendszerhez való viszonyát, társadalmi közérzetét és a társadalmi kohézió állapotát. Az igazságosság normatív követelménye univerzális. Tehát a társadalmi cselekvés minden szférájában megjelenik, és az értékmérő szerepét tölti be. A leginkább erőteljesen azonban a javak és esélyek társadalmi elosztásának kialakult rendjét érinti. Alapvető igény ugyanis, hogy a javak elosztása igazságos legyen, ami a hazai kutatási tapasztalatok szerint azt a kardinális igényt fejezi ki, hogy a társadalom ne tűrje el a kirívóan nagy egyenlőtlenségeket. Az anyagi, jövedelmi és életminőségbeli egyenlőtlenségek elosztása valóságos teljesítménykülönbségekre épüljön. Nem sérti a társadalom igazságosság-érzetét, ha az a tapasztalat érvényesül, hogy az átlagot meghaladó javadalmazás, a kiemelt társadalmi elismerés megszolgált teljesítménnyel fonódik egybe. A megszolgált jövedelemkülönbségek, fogyasztási egyenlőtlenségek mögött nincs valóságos teljesítmény-fedezet. Amikor a társadalom tagjai az igazságosság követelményét az esélyek szférájára vonatkoztatják, általában az az elv érvényesül, hogy az esélyegyenlőtlenség igazságtalan. A társadalmi érvényesülést ne a családi-társadalmi helyzet, a kapcsolatok, hanem az egyén rátermettsége, alkalmassága határozza meg. Igazságtalan az a társadalom, amelyben a karrieresélyek elsősorban a társadalmi hovatartozástól, a családi háttértől és a kapcsolati tőkétől függenek.

A hazai újkapitalizmus a közfelfogás szerint kirívóan ellentétes az igazságosság követelményével. Igazságtalan a tulajdonszerkezet, a jövedelmi rendszer, túlságosan nagyok és főként indokolatlanok az anyagi-jövedelmi különbségek, s a közfelfogás szerint az esetek jó részében nem valóságos teljesítménykülönbségekre. Az érvényesülési esélyek pedig a származástól, a kapcsolati tőkétől, vagy a politikai tőke birtoklásától függenek olyan területeken is, amelyek távol állnak a hatalmi-politikai mezőtől. Mindez erőteljesen gyengíti az újkapitalista társadalom elfogadását, állampolgári elégedetlenséget gerjeszt, és a társadalmi instabilitás egyik összetevője.

A magyar társadalom elsősorban az egyenlőség értékei szerint ítéli meg a társadalmi berendezkedés „jóságát”. A társadalmi javak és esélyek elosztása azonban szélsőségesen egyenlőtlen. Kialakult a társadalomban a fejlett nyugati országok felsőközéposztálya nívóján élő csoport, míg nagy tömegek létminimum közeli, illetve annál is jóval kevesebb jövedelemből, sokan alkalmi munkákból, segélyekből, bizonytalan járadékokból élnek. Élethelyzetüket a létbizonytalanság, a nélkülözés, a reménytelenség jellemzi. Ők a rendszerváltozás vesztesei. Társadalmi emelkedésük esélyei minimálisak.

A privatizációs folyamat vagyoni polarizációt eredményezett. Kisszámú csoport rövid idő alatt nagy termelővagyont halmozott fel, míg az emberek túlnyomó többsége eleve kirekesztődött a tulajdonszerzés lehetőségéből. Az országban nem alakult ki tulajdonosi középosztály. Mindössze a lakosság 6 százaléka tett szert valaminő termelőtulajdonra. Nem érvényesült a tulajdonformák alkotmányban deklarált egyenértékűsége. A közös tulajdon minden formáját diszpreferálták, az államot pedig kártékony tulajdonossá nyilvánították.

Polarizálódtak a munkaerő-piaci esélyek is. Az alacsony iskolázottságú, illetve nem megfelelő szakképzettséggel rendelkező tömeg kiszorult a munkaerőpiacról, ahová legfeljebb alkalmilag, jobbára azonban sehogyan sem tud visszatérni. Élethelyzetük fő jellemzője a nélkülözés és a nyomor. A mélyszegénység mintegy félmillió embert érint.

A társadalmi polarizálódás a települési metszet mentén is érvényesül. Míg az ún. „kapuvárosokban” és környezetükben, ahová a nemzetközi tőke betelepült a munkalehetőségek kedvezően alakultak, a depressziós térségekben, amelyeket a kül- és belföldi tőke egyaránt elkerült, a munkanélküliség és a tömeges nyomor állandósult. A társadalmi és területi egyenlőtlenségek összekapcsolódása szélsőséges egyenlőtlenséget eredményezett. Az országban több száz olyan település létezik, ahol a kereső foglalkozásúak aránya nem éri el a 20 százalékot. A kistelepülések egyre inkább elveszítik a nélkülözhetetlen szolgáltatások fenntartásának lehetőségét.

Mindez olyan társadalomban történt, ahol az állampolgárok túlnyomó többsége a szociális biztonság értékeihez igazodik. Mindennél fontosabbnak tartja a létbiztonságot, továbbá az egyenlőtlenségek elviselhető keretek között tartását, valamint azt, hogy a társadalmat alkotó egyének szocioökonómiai státuszuktól függetlenül vehessenek részt az esélyt adó iskolázásban és képzésben, hogy valaminő esélye legyen mindenkinek az egyenlőtlen pozíciókért folyó rendkívül kiélezett versenyben. A strukturális átalakulás eddigi menetében tehát a szociális értékek primátusát valló társadalom egy olyan berendezkedés felé sodródott, amire a társadalom többsége sem nem vágyakozott, sem annak neoliberális értékeit nem hajlandó elfogadni. Egybehangzó kutatási tapasztalat, hogy az állampolgárok többsége nem találja a maga helyét és perspektíváját a kialakult struktúrában.

Természetesen a rendszerváltozás nyerteseket is teremtett. A társadalom jó egytizede az életfeltételek alakulása szempontjából kifejezetten a változások haszonélvezőjeként, nyerteseként definiálja önmagát. Elsősorban a tőketulajdonos, a vállalkozó-menedzser, továbbá a banki-pénzforgalmi szférában dolgozó csoportokról van szó. Végeredményben arról a felső decilisről, amelynek a regisztrálható összjövedelme mintegy kilencszerese az alsó jövedelmi tizedbe tartozóknak. Miközben a társadalom egytizedének életfeltételei és társadalmi esélyei határozottan javultak, az állampolgárok további kétötöde lényegében megőrizte korábbi társadalmi státuszát és életminőségét. E társadalmi csoportot az jellemzi, hogy pozitív és negatív hatásokat egyaránt érzékelt a rendszerváltozás menetében, e hatások azonban kiegyenlítődtek, nem okoztak egyértelmű pozícióvesztést, lesüllyedést, igaz, emelkedést sem.

A kollektív cselekvésre és nyomásgyakorlásra leginkább képes társadalmi csoportok jórészt kompenzálni tudták az őket ért veszteségeket, következésképp körükben nem halmozódott fel olyan mérvű elégedetlenség, ami radikális szembenállást vagy nyílt konfrontációt gerjesztett volna. A 10 százaléknyi nyertes és a további mintegy kétötödnyi státuszőrző az egyéni érdekérvényesítés célravezető módját választotta, a kollektív cselekvés a státuszőrzésben nem játszott számottevő szerepet.

Bár a rendszerváltozás bőségesen termelte a veszteseket, hiszen minden második állampolgár kárvallottnak tekinti magát, a rendszer stabilitása nem forgott veszélyben. A kárvallottak által is eltűrt, de el nem fogadott társadalmi berendezkedés alakult ki, s a vesztesek életfeltételeik drasztikus romlása ellenére is tartózkodtak a destabilizáló kollektív megnyilatkozásoktól. A társadalmi elitek a vesztesek érdekeit konzekvensen kirekesztették a politikai mezőből. Az elmúlt évtizedben nem akadtak olyan aktorok, hatalmi csoportok, amelyek felkarolták volna a vesztesek érdekeit, sokkal inkább a vesztesek eszköztelenítésére törekedtek. Nagy szolgálatot tett a kialakult pártrendszer is, hiszen a pártkínálat és a pártok között kiéleződött hatalmi küzdelem a büntetőszavazásra motiválta az állampolgárokat, s a kormányváltások erőteljesen oldották a felhalmozódott társadalmi feszültségeket is.

Könnyen belátható, hogy a kialakult társadalmi szerkezetre nemigen épülhet tartós stabilitás. A lakosság többsége nem a kialakult demokratikus-kapitalista berendezkedés létét kérdőjelezi meg, a minőségével azonban a társadalom többsége elégedetlen, a stabilitás tehát kifejezetten törékeny.

Maga a rendszerváltozás egészen más strukturális előfeltevésekkel indult. Az államszocialista hatalmi-uralmi berendezkedés felszámolása azzal a feltételezéssel kapcsolódott egybe, hogy Magyarországon kibontakozhat egy olyan strukturális folyamat, amelynek a társadalom többségét integráló középosztályosodás lesz az alapvető jellegzetessége. A társadalmi viszonyok gyökeres átalakítása azzal a feltételezéssel is egybefonódott, hogy szociális piacgazdaság felé haladunk, amelynek keretei között a munkamegosztási pozíciókhoz kötődő kereseti-jövedelmi viszonyok is középosztályi létforma kialakítására adnak lehetőséget. A hazánkban kiépülő új piacgazdaságban tehát az egyének által birtokolt tudás, a munkavégző-készségek és –képességek olyan társadalmi pozíciókra válthatók, amelyek egy emelkedő ország képét rajzolják ki, ennélfogva a tömegek élethelyzetének alakulása is perspektivikus növekedési pályára kerül. Voltaképpen ez a feltételezés adta a rendszerváltozás vonzerejét és hitelét, mint ahogy ezeknek a reményeknek a meghiúsulásával függ elsősorban össze az állampolgárok negatív közérzetének kialakulása és rögzülése is. Ebben az új világban az egyén kardinális tapasztalata, hogy az emberi lét bizonyos feltételeinek mindenki számára történő biztosítása nem közös törekvés és cél.

A társadalmi kohézió erősödése olyan közpolitikát igényelne, amely a társadalmi státusz- és esélyvesztés lefékezésével, a területi egyenlőtlenségek mérséklésével megállítja a társadalom szétszakadásának folyamatát, és az életviszonyok növekvő biztonságát az emberek egyre inkább megélhető tapasztalatává teszi. Egy ilyen társadalmi folyamat keretei között reális esélyként jelenne meg az individuális törekvések és a társadalmi összfolyamat szerves találkozása, hiszen a társadalom egészének növekedési pályája az egyének felemelkedése és boldogulása útján valósulna meg. Mindez igazi hajtóerőt, motivációs bázist teremtene ahhoz is, hogy a társadalom erőit közös célok elérése érdekében lehessen mobilizálni.

Ha társadalmi újraelosztás politikai döntési rendszerében olyan társadalmi célok, értékek és törekvések fogalmazódnának meg, amelyek javítanák a társadalom működési módját, akkor változtatni lehetne a dolgokon, de ezek jelenleg ütköznek a domináns csoportok érdekeivel. Ma elsősorban a politika szintjén kellene változás, azaz társadalompolitikai fordulat lenne szükséges. Új szerkezeten belül kell kialakítani a társadalmi újraelosztást és a teherviselést, biztosítani kell, hogy a magyar társadalomban működjenek az emberek számára elérhető erőforrás-gyarapító rendszerek. De mindez csak úgy képzelhető el, ha a politika szintjén a teljes társadalmi újraelosztásra vonatkozó döntéshozatal és a mögötte lévő érdekszféra átrendeződése valamilyen módon bekövetkezne. A politika modifikálni tudná a társadalmi működésmódot. Nem arról van szó, hogy belátható időn belül jóléti rendszert építene ki, ez illúzió. De a szélsőséges társadalmi polarizálódást ellensúlyozni lehetne, meg lehetne akadályozni, hogy ezek nem termelődjenek újra, ráadásul bővített formában.

A gazdaságban meglévő dinamizmusok megőrzése alapvető társadalmi cél, de ez nem egyenlő azzal, hogy el kell fogadnunk a piac mindenhatóságát, s azt, hogy a társadalom minden szférájában a piac logikája érvényesüljön. A társadalompolitika nem épülhet sem a tőkeérdekek abszolút primátusára, sem a profitmaximalizáló gazdaság működésének valamiféle korlátozására. Nem veheti készpénznek azt, hogy az aktuális profitérdek azonos a társadalom érdekeivel. Egyensúlyra kell törekednie a piaci hajtóerők, valamint az emberi létfeltételek- és esélyek között, úgy hogy a gazdasági erőforrások gyarapodása az utóbbit szolgálja. Nem indulhat ki abból, hogy az új tőketulajdonosok és a jómódba emelkedettek karitatív érzékenységére szociálpolitikát lehet alapozni. Abból meg végképp nem, hogy a fellendülő piacgazdaság automatikusan megoldja a szegénységgel, a társadalmi státusvesztéssel és a szociális lesüllyedéssel összefüggő gondokat. Ennél jóval szilárdabb biztosítékok kiépítésére muszáj törekednie.

Elkerülhetetlen például, hogy a következő évtizedben a tágan értelmezett humán-erőforrások karbantartására és fejlesztésére fajlagosan többet költsünk, mint Európa fejlett országai. Továbbá olyan foglalkoztatáspolitikai programot szükséges kidolgoznia, mely esélyt ad a munkanélküli tömegeknek. Vagy el kell utasítania az olcsó munkaerőre bazírozó gazdasági prosperitás tézisét, mert a társadalmi jólét emelkedése nem következhet be, ha nem biztosított a piacon realizált munkajövedelmek folyamatos gyarapodása. Ha a gazdaság jövedelemtermelő-képessége javul, nem maradhat el a munkajövedelmek arányos növekedése sem. Mindez persze elképzelhetetlen a globálkapitalizmusra épülő piaci viszonyok humanizálása nélkül.


Az országban kialakult újkapitalista berendezkedés kirívóan szemben áll az igazságosság alapértékeivel, és egészében a társadalmi működésmód és maga a kialakult rendszer igazságtalannak minősül. Ez a társadalmi értékítélet akkor változna meg, ha a társadalompolitika megfordítaná a strukturális trendet, s a társadalomban egyre inkább az a tapasztalat érvényesülne, hogy az egyenlőtlenségek számos területen csökkennek, a kirívóan igazságtalan elosztási rendszert pedig egyre inkább a teljesítmények által megszolgált, de nem túlságosan nagy egyenlőtlenségek váltják fel. Végeredményben tehát az igazságosság értékkategóriájának köznapi alkalmazásából a társadalompolitikai irányváltás igénye következik.
 

Kapcsolódó cikkek

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld