Címlap Vélemény & vita Európa szemközt a jövővel
Európa szemközt a jövővel PDF Nyomtatás E-mail
2007. szeptember 06. csütörtök, 15:34
Nincs fontosabb közügy, mint a közösség élete. S ezt csak az foghatja fel, aki nem csupán „alanyban-állítmányban”, de „népben-nemzetben” is képes gondolkozni. Noha a politikának kötelező normája az utóbbi, az elmúlt fél évszázadban csak igen ritka, kivételes esetben volt képes hazai politikánk gondolkozni és cselekedni „népben-nemzetben”. Kádár idején a gyermekgondozási segélyről és a gyermekgondozási díjról hozott döntések pillanataiban, az elfuserált rendszerváltás óta a Fidesz-kormány eszmélt rá, a közösségi élet megiramló pusztulása milyen halálos veszedelem, de a kívánatos cselekvésben ez a kormány is elbizonytalanodott.

Nyomasztó kép ez fél évszázadunkról, de a valóság ennél is sötétebb. Történelmi bűn volna a közöny is, a tájékozatlanság, az ostobaság első számú közügyünkben, meg a semmittevést igazoló gondterhelt vállrándítás is, de ezeknél sokkal súlyosabb a politika bűne. Amikor „lelepleződött”, hogy némelyek alattomban azt számolgatják, hányan születnek, hányan halnak meg Magyarországon, s hogy a születések száma már 1958-ban elégtelenre váltott, nyomban riadóztatták az „antifasiszta” őrállókat a hivatásos riadóztatók, lefasisztázták, lenacionalistázták a veszedelemre figyelmeztetőket, szóban, írásban, televízióban, kabaréban gúnyolták a „vészharangkongatót”. (Engem is, nyilván, noha antifasisztának én is tarthatnám magam pataki diákkorom Hitler-ellenes tüntetése óta.) El ne felejtsük már, hogy a nemzeti önvédelem minden mozdulatát még az évi 240 ezer bejegyzett, s legalább feleannyi illegális magzatgyilkolás idején is a gerjesztett „antifasiszta”, „antinacionalista” háborgások harsogó vádaskodása, rágalmazása kísérte, felhangosítva a végképp lealjasodott sajtómonopólium kórusával. Évtizedeken át – akarva- akaratlan – így zajlott az előkészítése történelmünk várható legnagyobb tragédiájának.



Ötven év óta elégtelen a születésszám, de a „közszolgálati” tévé még nemrégiben is a nemzeti önvédelmet szapulta, mondván: az ország lakossága „megállíthatatlanul fogy”, „megállíthatatlanul öregszik”, és kár volt védekezéssel kísérletezni, mert a „pusztulást gátló kísérleteken áthatott a populista mákony”. Egy ENSZ-egyezmény szerint mindez természetesen népirtásnak minősíthető. Annak idején a népirtás a fasiszták főbűne volt, de számolta-e már valaki, hányszorosára nőtt az ilyen áldozat a kommunista diktatúra idején és még utána is, bizony, bizony, antifasiszták részvételével az apparátusban. Én számoltam, és közöltem is már: „két-három békés évtized alatt ez a lakossággá züllesztett nemzet több magyar lelket gyilkolt ki a világból, mint ezer év háborúiban együttvéve összes ellensége: tatár, török, német, orosz”. Naplóm a történelemnek című köteteimben százával közlök olyan dokumentumokat, amelyek meggyőzően igazolják: az úgynevezett „baloldalon” mindig voltak olyan erők, amelyek a nemzeti érzés, a nemzettudat irtogatása mellett a nemzet megrontásán, züllesztésén és irtogatásán is szorgoskodtak.

(Itt csak zárójelben jegyzem meg: sorra találkozhatom olyan nevekkel, személyekkel a Magyar Gárdát előlegben letámadó „antifasiszták” gyülekezetében, amelyekkel s akikkel a népesedési vitákban találkoztam szemközt. Most tehát itt tartunk: már nemcsak a nemzeti önvédelem kísérlete számít bizonyos körökben fasizmusnak, de a nemzeti önvédelem megvallott szándéka is?) Olvasom, hogy Európa kezd rádöbbenni: ha nem talál hatékony ösztönzést a gyermekvállalásra, már rövid távon összeomolhat a gazdaság, a nyugdíjrendszer, s már középtávon belepusztulhat a társadalom.



A magyar kormány még nem döbbent rá. Gyurcsány folytatja pártbeli elődei anya-, gyermek- és családellenes politikáját. Messze-messze megelőztük pedig Európát a születések elégtelenségében is, az elvénülésben is, de a magyar politikának kerek fél évszázad kevés volt a rádöbbenéshez. Ma is nyomorgatják a többgyerekes családot, progresszív adóval sújtják a gyermeknevelést, az unió legalsó szintjén tartják az anyákat segítő részmunkaidőt, bedolgozást, két-háromszoros életszínvonallal, a sterilizálás „szabadságjogával” jutalmazzák a családot, gyereket „akaratlagosan” megtagadó élősködőket, ma is közpénzzel segélyezik a művi abortuszt.



Naponta továbbvénül az ország, napról napra kilátástalanabb a jövőnk. Nem hallgathatom el, született már egy kormányszintű lappangó javaslat a népesedési csőd „megoldására”: építsük át a magyarság jövőjét a ritkuló s egyébként is költséges saját utódról importutódlásra, telepítsünk be egymillió ázsiait. Nem új találmány, a neoliberálisok a globális nagytőkével összefogva már tizenöt-húsz év óta hirdetik a multikulturális paradicsomot, mondván: a saját utód rendkívül költséges és 20-25 évig kell rá várakozni, miközben a túlszaporodó országokból ingyen és azonnal kapható bármilyen mennyiségben „munkaerő”. Akik a saját utódlást pártolták, nyomban „rasszistának”, idegengyűlölőnek” minősültek, s a neoliberalizmus meghirdette a kultúrák ölelkezését Európában – akkori adat – 160 millió szükségesnek tetsző betelepülővel.

Gondba ejtett engem az idő tájt ez az ölelkezés. Térben, időben távoli, allergén kultúrák, hitek, nyelvek, szokások, hagyományok, világnézetek ölelkezése? Elvénülő, fogyatkozó, széteső társadalmakba beékelődő fiatal, dinamikus, szapora és szolidáris életerő? Számolni kell azzal, hogy ha az ölelkezők fojtogatni kezdik egymást, az öregek Európájában előbb-utóbb kialakul egy kibiztosított etnikai aknamező.



Idáig 80 millió a betelepülő. S 2005-ben már az aknamezőt üzembe helyezték – elsősorban Angliában, Franciaországban, Németországban –, igaz, nem a betelepülők, hanem a gyerekeik, hiszen ők már nem idegenben érezték magukat, hanem a szülőföldjükön. (Csak jellemzésül: az angliai mozlim lakosság meglehetősen ellenáll az asszimilációnak, 89 százalékuk mindenekfölött a hitének elkötelezett. Az eddigi öngyilkos merénylők egy kivételével mind betelepülők gyerekei voltak. S idén Angliában már a Mohamed nevet kapta a legtöbb újszülött fiú.)

Nagy biznisznek ígérkezett pedig az utódimport. A neoliberálisok a „munkaerőt” szülő-nevelő-oktató szegényebb társadalmak kizsákmányolására építették Európa jövőjét, a marxi kizsákmányolási ráta – merem mondani – százszorosával a számvetésben. Elképzelni is nehéz olyan jövőt, amelyben a befogadó vének társadalma zavartalanul élvezheti majd ezt a hozamot.



Rádöbben tehát Európa, hogy a saját utódlás, a történelmi identitás megőrzése a létezés-megmaradás feltétele is. Franciaország elsőnek eszmélt, rég bevezette a családi jövedelmi adót, amely számba veszi az eltartási terhet, s ez alapja az igazságosabb tehermegosztásnak. S talán nem függetlenül ettől, hogy a gyermektelenséget, az egykét elítéli a közvélemény. Felsorolni is sok volna azokat a kedvezményeket, támogatásokat, melyeket a családalapító fiatalok s a többgyerekes családok kapnak. Csak példaként: három évig elhagyhatják munkahelyüket, és „nevelési szabadságon” a családnak szentelhetik az időt a két- vagy többgyermekes szülők.



A „teljes termékenységi mutatót” (egy nőre hány szülés az átlag), amely 2,1-2,2 között jelzi a szinten tartást, csak az albánok teljesítik túl Európában, s 2006-ban a franciák közelítették meg leginkább (2,01). A lengyelek látványosan kimaradtak a népszaporulat élcsoportjából, bár még 1990-ben is 2,05 volt náluk a termékenységi mutató. 2004-re viszont végképp lesüllyedtek (1,22) a leggyorsabban fogyatkozók közé. Ám a „baloldal” súlyos veresége, a politika meredek fordulata, a családbarát intézkedések, a megiramló gazdasági fejlődés szépen növelik a szülési kedvet. Minden szülés után alanyi jogon 1000 zloty

(68 000 Ft) jár, továbbá külön segély a rászorulóknak. S mindezeken túl az önkormányzatok segítsége. Ostrowiec önkormányzata például az első évben 7200 zlotyt (492 000 Ft), a másodikban 5400 zlotyt (372 000 Ft) ad az újszülött családjának. Két év óta tehát növekvőben a lengyel születésszám.

Észtországban volt a világon a legrosszabb 2001-ben a születési arány. Ám a politika rádöbbent a nemzetgyilkos veszedelemre, s mióta a szülő anyának az átlag munkabér kétszeresét bőven meghaladó fizetést adnak egy évig, egyszeriben megjött a nők szülési kedve.



Romániában is csaknem kétszeresét kapják az átlagfizetésnek a kismamák két esztendeig. Családalapító fiataloknak 200 eurós támogatás jár, lakásépítésre segély 35 éven aluli házasoknak – negyedik éve szépen javul a szülési kedv. Nem sorolom tovább a kedvezményeket, ennyi is elég ahhoz, hogy megjegyezzem: a román népesedés helyzete lényegesen jobb, mint a magyar, tessék felmérni, mennyivel inkább éreznek felelősséget népük jövője iránt a román politikusok, mint ezt a felelősséget fél évszázad óta hanyagoló magyarok. Rádöbbent a veszedelemre végre Németország is. Miután 1,3-ra süllyedt a teljes termékenység mutatója, cselekvési programtervet készítettek a szülési kedv növelésére, s a kismamáknak egy éven át annyi eurót juttatnak, amely nettó értékben az 5,4 millió forintot is elérheti…

Ünnepelhetjük tehát, hogy Európában kezd ébredezni a lelkiismeret, a felelősség a jövő iránt. Vajon nem késett el túlságosan? A neoliberalizmus öngyilkos mániáját, a szegényebb népeken élősködő importutódlást leválthatja még a történelmi norma, a saját utód?



Távol áll tőlem az ünneprontás szándéka, de nem hallgathatom el: ez a fajta ébredezés még korántsem hozhat végső megoldást a kontinuitás, a népesedés megbízható egyensúlyának megteremtésére. A jövő beruházásainak igazságos tehermegosztásához egy lépéssel sem visz közelebb, bár azt kár volna vitatni, hogy a kialakult vészhelyzetben százszor hasznosabb és tisztességesebb az ilyen huszáros tűzoltómunka, mint a magyarországi öngyilkos semmittevés. Sokba kerül? Nincs fontosabb közügy, mint a közösség léte, megmaradása, élete, s az annyira megfizethetetlen, ára sincs.



A szülések kiemelt támogatását természetesen közpénzből – költségvetésből – fedezik, nyilván lesznek emiatt háborgások. Várható, hogy leghangosabban a társadalom élősdijei háborognak, az „akaratlagos” gyermek- és családtagadók: „Az én zsebemből veszik azt ki!” Ebben egy szemernyi igazság sincs, másokat illető javakkal telt meg az a zseb. Viszont a kiemelt szülési prémium nem oszlatja a több gyermeket nevelő családok gondjait, s az egy-két éves segítség a szülő anyával nem feledteti, hogy a felnevelés 20-25 szűkebb esztendeje következik utána. Kivált, ha nem a gyermek, inkább a prémium iránti vágy segíti a babát világra, hamar ki fog derülni, hogy a csábító prémium nem arra a több évtizedes áldozatra, sok mindenről lemondásra készíti fel az anyát, a családot, ami a gyermekvállalás lényege. Mindezeket számba véve is vészhelyzetben szükséges lépcsőfoknak tekinthető a prémium, s ha felkavarja a vitákat az igazságosabb tehermegosztásról, azzal is a végső megoldáshoz visz közelebb. Mert a végső megoldás alapja csak az a vastörvény lehet, amely a társadalmak létfeltétele: az újratermelés. Nemcsak a javaké, az életé is: mennyiségben és emberi minőségben továbbadása a kor színvonalán.



Ellentmond ennek a vastörvénynek egy öngyilkos és végletesen ostoba liberális szólam: „Magánügyem, hogy akarok-e gyereket vagy sem, ebbe senkinek nincs beleszólása!” A sajtó, a közoktatás, a megélhetési politika megfertőzte ezzel a közvélemény 70-80 százalékát, ezen lovagolnak a társadalmon élősködő „akaratlagosok” is. Évtizedek óta annyit írtam már erről, nem ismételgetem tovább. A véglegesnek remélt megoldás a jövő beruházása terheinek igazságos megosztása, s ezalól a vészesen szaporodó „akaratlagosok” sem vonhatják ki magukat. Ők nem szüléssel és családalapítással vennének részt az „újratermelésben”, de teljes költségtérítéssel azért, hogy az utódjukat helyettük más szüli és neveli.



Le lehet ezt ma még mosolyogni, kedves olvasó. Mint a gyesjavaslatomat annak idején.



Vitatni is lehet, bár nem viták fogják ezt az első számú sorskérdést eldönteni.



A sors fogja eldönteni. Amelyik nép kiköpi ezt a liberális maszlagot, keresi és megtalálja az igazságos megoldást, kilábolhat a népesedési krízisből, van esélye a megmaradáshoz. A többiek kihullnak a történelemből, öngyilkos mániáikkal együtt.

Magyarországnak ez idő szerint csak erre van esélye.

Nincs fontosabb közügy, mint a közösség élete. S ezt csak az foghatja fel, aki nem csupán „alanyban-állítmányban”, de „népben-nemzetben” is képes gondolkozni. Noha a politikának kötelező normája az utóbbi, az elmúlt fél évszázadban csak igen ritka, kivételes esetben volt képes hazai politikánk gondolkozni és cselekedni „népben-nemzetben”. Kádár idején a gyermekgondozási segélyről és a gyermekgondozási díjról hozott döntések pillanataiban, az elfuserált rendszerváltás óta a Fidesz-kormány eszmélt rá, a közösségi élet megiramló pusztulása milyen halálos veszedelem, de a kívánatos cselekvésben ez a kormány is elbizonytalanodott.


Forrás: Magyar Nemzet Online

 

Kapcsolódó cikkek

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld