Címlap Vélemény & vita A rossz tulajdonos
A rossz tulajdonos PDF Nyomtatás E-mail
2007. augusztus 27. hétfő, 16:49

Ősztől tavaszig, az Országos Civil Fórum vitaestjein bebizonyosodott, szakpolitikai kérdésekben nincs elvi ellentét a jobb- és a baloldali - valamint az egyoldalúságot elutasító - gondolkodók között. A felszólalók többsége egyetértett abban, hogy az államháztartás kritikus állapota szorosan összefügg a magyar demokrácia hiányosságaival. Kissé leegyszerűsítve a dolgot: autonóm közösségek, független nyilvánosság és hatékony társadalmi ellenőrzés híján minden hatalom korrumpálódik. Magyarországon a Kádár-korban konszolidált feudálszocialista struktúrák zökkenőmentesen szerveződtek át feudálkapitalista oligopóliumokká. Eközben a halmozódó hátrányok és veszteségek, a bizalomvesztés, a szolidaritás látványos hiánya a társadalmat egyre nehezebben kezelhető válságba sodorták.

A három alapelv, amelyre a készülő civil fórumos ajánlások és állásfoglalások szerzői stratégiát építenének: közösségelvű társadalompolitika, patrióta gazdaságpolitika, továbbá a helyi, munkahelyi és szakmai közösségek önrendelkezésének megerősítése. Ezek az elvek a szocialista, a konzervatív és - minden ellenkező híresztelés dacára - a liberális világnézet alapján egyaránt jól védhetők. A mostani kormány politikájával ellenben, úgy tűnik, összeférhetetlenek. Gyurcsány és koaliciós partnere olyan gazdaság- és társadalompolitika mellett kötelezték el magukat, amit a nemzetközi pénzügyi szervezetek igyekeztek ráerőltetni a harmadik világ országaira a nyolcvanas-kilencvenes években. Nem vált be. Sem az államtalanítás, sem a multik útjának akadálymentesítése a hazai piacokhoz. A sikeresnek mondott országok, éppen ellenkezőleg, az elmúlt kétszáz évben a növekedés, illetve a válságból való kilábalás kritikus korszakaiban nem csökkentették, hanem növelték az állam mozgásterét, és változatos, olykor kíméletlen eszközökkel juttatták előnyhöz a hazai gazdaságot.


Magyarország beszorult az adósságcsapdába. Ezt a szellemes szerkezetet az áldozat működteti: egyre szűkülő nyíláson próbál keresztülpréselődni, miközben önmagát nyúzza meg. Előbb a szőrét, aztán a bőrét, végül a zsírját áldozza fel, hogy átférjen, s mire rájön tévedésére, mozdulni se tud többé.


A "karcsúsítás" ma egyre fájdalmasabb áldozatokkal jár. Az állam a betegellátásban nélkülözhetetlen - de értékes ingatlant használó - kórházakat zár be. Fokozatosan szűkíti a kötelező egységes társadalombiztosítás keretében nyújtott szolgáltatások körét. Az egyetemeket és más kulturális intézményeket rászorítja, hogy reprezentatív ingatlanjaik értékesítése révén teremtsék elő költségvetésük hiányzó fedezetét. Dobra veri a patinás középületeket. Az ország biztonsága, az emberi egészség és a természet védelme szempontjából nélkülözhetetlen, alapvető közszolgáltatásokat bénít meg a közalkalmazottak elbocsátása, nevetséges bérezése. A nagy ellátóhálózatok (közművek, villamos energia) üzleti vállalkozások kezébe kerülnek, ami az ellátásra kötelezett államot (és polgárait) mérhetetlenül kiszolgáltatottá teszi.


A közvagyon kiárusítása, a közszolgáltatások korlátozása az utánunk jövőket jogos örökségüktől fosztja meg. Ha a kormányzat az állam tartozásait a jövő nemzedékek rovására próbálja kiegyenlíteni, ez a válságot csak elodázza és elmélyíti.


A vitatott intézkedéseket kétféleképpen szokták igazolni. Egyrészt arra hivatkoznak, hogy a fülig adósodott költségvetés kiadásait muszáj csökkenteni. Ebben, úgy tűnik, valamennyi parlamenti párt egyetért. Pedig az érvelés roppant sebezhető. Az adók és járulékok fejében várható szolgáltatások körének korlátozása növekvő terhet ró az emberekre, akiknek többsége nem rendelkezik tartalékkal, ez tehát piacszűkítő hatással jár, nem is beszélve azokról a közvetett következményekről, amelyeket az élet minőségének romlása, a társadalmi feszültségek növekedése idéz elő. Nem csökkennek ugyanakkor a nemzetközi befektetőknek nyújtott kedvezmények, sem azok a közkiadások, amelyek infrastruktúra-fejlesztés címén juttatnak mesés jövedelemhez kormány- vagy önkormányzat-közeli cégeket. Nem csökken az igazgatótanácsi és felügyelőbizottsági tagok szaporítására és javadalmazására, a végkielégítésre, a háttértanulmányokra, "kommunikációs költségekre", beszéljünk magyarul: a pártklientúrák feltőkésítésére fordított összeg. Ráadásul az elkótyavetyélt közvagyon nevetséges áron talál új gazdára, aki gyakran a vételár sokszorosáért adja azt hamarosan tovább. Lásd az Antenna Hungária vagy a Balettintézet esetét.


A közfeladatok ellátásán takarékoskodó kormányzat az elszegényedéssel járó bevételkiesés s az ebből következő további eladósodás körkörös folyamatát erősíti. Az államháztartás válságából kiút csak a bevételi oldalon kínálkozik. Az elszegényedő országban hatalmas adózatlan vagy nem idehaza adózó jövedelmek halmozódnak fel, melyekhez a költségvetésnek hozzá kellene férnie. A közjavak (pl. a természeti környezet) ingyenes használatát, terhelését is a közvagyon őrének, az államnak kell megakadályoznia. Állami feladat az adóalanyok körének szélesítése: a gazdasági vállalkozást és a foglalkoztatást ösztönző eszközök működtetése. A felnőtt lakosságnak alig több mint a fele rendelkezik legális (adóztatható) jövedelemmel - ez az arány egész Európában nálunk a legkedvezőtlenebb. Magyarországon nincs közteherviselés, a köz ezért szegény.


A közvagyon magánosításával kapcsolatos vitákban az az érv is előkerül, hogy az állam rossz tulajdonos, ezért kell elvenni a vagyonát és magánszemélyekre bízni, akik üzleti elvek szerint hatékonyabban tudják működtetni. Ezzel szemben számos ország példája mutatja: kormányformától és társadalmi berendezkedéstől függetlenül az alapvető közszolgáltatások ellátására rendelt vagyon az állam kezében van jó helyen. E szolgáltatások fenntartása ugyanis nem függhet jövedelmezőségüktől. És nincs, mert nem lehet szerepe a piacnak ott, ahol természetes monopóliumok akadályozzák a tényleges versenyhelyzet kialakulását. Ahol az ellátásra kötelezett költségvetés megzsarolható. Ahol könnyű visszaélni az ellátottak rászorultságával vagy tudatlanságával. Ahol különféle okokból nem tartanánk méltányosnak, ha a vevő árán fizetné meg a szolgáltatást.


A szükség azonban törvényt bont. Vagy hoz. Néha a kettő egy és ugyanaz. Mint például az állami vagyonról szóló törvény esetében. A kormány jónak látta, hogy elébe vágjon az állami tulajdon privatizációját illető alkotmányos aggályoknak. Akadtak ugyanis, akik úgy találták, hogy a végrehajtó hatalom visszaél időleges és korlátozott felhatalmazásával, amikor a nemzeti vagyon tartós és maradandó elemeit bocsátja áruba, pillanatnyi gazdasági érdekektől vezetve. Az új vagyontörvény az állami tulajdon teljes egésze felett kizárólagos rendelkezési jogot biztosít egy új hivatalnak, melynek vezetőit a miniszterelnök nevezi ki. Nem is az eddigi gyakorlattal, "csupán" az alkotmány 10§(1) bekezdésével áll ellentmondásban ez a megoldás. Ott ugyanis az áll, hogy az állam tulajdona nemzeti vagyon, amit a 89-es alkotmánymódosítás előterjesztőjének indoklása szerint úgy kell érteni, hogy azzal csak a társadalom egészét képviselő testület rendelkezhet.


A középületek, közművek, stratégiai vállalatok, a nemzeti földalaphoz tartozó termőföldek, erdeink és egyéb természeti kincseink jogállását nem lehet és ne is lehessen megváltoztatni a parlament megkerülésével. A "nemzet egészének képviselete" akár kétharmados törvényt is követelhet, hiszen a pillanatnyi többség sosem a nemzet egészét képviseli.


Ha a köztársasági elnök által megfontolásra visszaküldött törvényt a parlament az ősszel lényegi változtatás nélkül ismét elfogadja, az bizonyosan az Alkotmánybíróságon végzi. Mire azonban a bírák kimondják esetleges érvénytelenségét, nehezen viszszafordítható folyamatok kezdődnek el. A jogszerűen és jóhiszeműen állami vagyont vásárló befektetőkkel nehéz lesz elfogadtatni, hogy az adásvétel érvénytelen. Ezért óriási felelősség nehezedik a parlamenti többségre.


Július 3-án hatvan közéleti szereplő (a listát lásd alább - a szerk.) arra kérte a köztársaság elnökét, hogy a törvényt előzetes alkotmányossági kontroll céljából utalja a taláros testület elé. Az elnök más eljárást választott. Az aláírók - köztük több volt vezető köztisztviselő, a köztársaság korábbi elnöke, számos akadémikus, polgármester, országgyűlési képviselő, művész, egyetemi tanár - nem adják fel. Még az új ülésszak kezdete előtt levélben fordulnak az országgyűlési képviselőkhöz, a vagyontörvény gyökeres felülvizsgálatát sürgetik, s azon lesznek, hogy a közvagyon sorsát érintő döntés történelmi jelentőségére felhívják a közönség figyelmét.


Jogállamban a kincstár kulcsa - érthető okokból - nem a miniszterelnök zsebében van.


Forrás: Népszabadság Online

 

Kapcsolódó cikkek

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld