Címlap
Tie vadászok depresszióba mártva -2. Filmünnep PDF Nyomtatás E-mail
2006. október 05. csütörtök, 13:41


Tap-tarara-dapp tárá-dapp-tara, pá-pá-rá-rá tirara-taríra... Mi ez? Csillagok háborúja? Itt, Magyarországon, Pécsett? Hogyan, miként kerül ide? Pedig itt van, dübörög, csodálatos erővel, tisztán, szinte a fejünk és a Dzsámi fölött süvítenek el a birodalom Tie vadászai. Mert hogy egy-két ezred magunkkal a zene hullámain szálldosunk, s behunyt pilláink előtt röpködnek a hírhedt gépek, lézert okádva természetesen.


 

Nyitó program a második Pécsi Filmünnepen. A pécsi Pannon Filharmonikusok zenészeinek tolmácsolásában Star Wars-szal, nameg Boleróval, Bartókkal, Gershwinnel. Megadják a módját a szervezők, na. Kell is. Fiatal még a rendezvény, szükséges a hírverés. Bár tán jövőre már enélkül is tódul a nép. Mert tódulni, tódul most is, két nap alatt már túl van a nézőszám a hatezres látogatottságon. 


A dél kapujának nevezett Pécs becsületesen felkészült a 2. Filmünnepre. A városban járva-kelve minden a jeles eseményről szól, kis túlzással az ember kétutcánként botlik valami rendezvénybe. Az 1930-as évek amerikai mozijainak stílusában épült Urániában 14 ország 28 versenyfilmjét vetítik. Ám nem csak ebből áll a rendezvényfolyam, mert további 90 filmet, kisfilmet, rajzfilmet tekinthetnek meg a város lakói és az ide érkező turisták, s e mozik közül nem egy itt debütál a nagyközönség előtt.  Emellett komoly- és könnyűzenei koncertek, tárlatok, szakmai találkozók is szerepelnek a fesztivál programjai között. Csak legyen elég ideje, ereje és persze pénze az érdeklődőnek, hogy bejárja mind. Úgysem tudja majd, és ez így van jól!



Mindjárt az első napon egy világsztár legújabb filmje varázsol el bennünket. Jancsó Miklós eredetileg trilógiára tervezett, de már a hatodik epizódjánál járó Kapa/Pepe sorozatának legújabb darabja ragadtatja tapsra a nagyérdeműt. Mit tapsra, vastapsra. A vetítés után a színpadon anekdotáznak az alkotók, majd a mester 85. születésnapján az illusztris vendégsereg koccint a legendás rendező egészségére, hogy aztán maga az ünnepelt szeleteljen tortát az őt éltetőknek. Az est további részében a fesztivál vendégei a gáláns szervezők jóvoltából a Császár pincében múlatják az időt, igen jó hangulatban...


 
        ***


Kedden már nagyüzemben kezdenek el pörögni a celluloid tekercsek, versenyfilmek és nem versenyfilmek egyaránt. Észt filmmel, a Harcra fellel indul a mandula, de bár ne tenné. Borzalmas, pedig előválogatták, nem is egyszer...  Kosztümös, középkori; szemelvények az észt nép történelméből (sic!). Namost: emberünk, a rendező, Kaaren Kaer nem állt a helyzet magaslatán, mikor elkészítette expozéját. Ha komolyan gondolta, azért gáz, ha viccesre akarta venni, akkor meg azért. Hajkihullató, bicskanyitogató, agyament baromság, ami leginkább az Erik a vikingre hajazna, ha tudna. Jó, persze, tudom én mit akart, karikírozni, a templomosokat, a német lovagrendet, a nyugati kultúrát úgy ámblokk, meg persze saját népét, az összetartani nem képes észteket, de hát akkor sem ment a helyzetén semmi, pocsékra sikerült a kivitelezés. Szállingóznak is ki szép sorjában az emberek. "Ennyire rossz a film?" - kérdi a fülhallgatókat osztó/begyűjtó srác az aulában, "mert csak úgy özönelenk ki a népek…" "Ennyire, barátom!"


Mindent megnézni, mindenhol ott lenni persze kivitelezhetetlen vállalkozás, ezért úgy döntünk sokan, hogy inkább Huszárik Zoltán emlékének adózunk, mint hogy Bulgária versenyfilmjét, az Ellopott szemeket néznénk. És ez egyrészt honfiúi kötelességünk, másrészt kiderül, remekül választunk. A kiállítás ugyanis rendkívül színvonalas, tablók, személyes tárgyak, képek garmadája emlékezetet a rendkívüli tehetségre, aki korai halála miatt nem futhatta be azt a karriert, ami méltán kijárt volna neki. De így sem felejtjük soha, mert két nagyjátékfilmjét, a Szindbádot és a Csontváryt nincs Magyarországon ember, ki ne ismerné.



Csak félóra különbség, valamint egy emelet séta, és újabb tárlat megnyitója következik a Művészetek házában. Ezúttal Romvári József 80. születésnapja alkalmából rendez kiállítást a mester szülővárosa. Kevés olyan nagytudású szakember él ma hazánkban, mint a neves díszlettervező, aki dolgozott a Noszty fiú esete Tóth Marival, a Napfény a jégen, az Egy szerelem három éjszakája, az Isten hozta őrnagyúr!,  a Szerelem, a Macskajáték, a Pendragon legenda, a Régi idők focija, a Hahó öcsi!, az Aranysárkány, a Pál utcai fiúk, a Mephisto, a Redl ezredes, a 80 huszár, a Szamárköhögés, Sztracsatellea, a Miniszter félrelép, a Jadviga párnája című filmekben, és még sorolhatnám jócskán. Józsi bácsi még ma is óraadó tanár a Képzőművészeti Egyetemen, de már nem vállal el filmes munkákat. Mint mondja, mára eltűntek azok a szakemberek, akikkel az ő terveit el lehetne készíteni... Hmm.


Az esti mozi már amolyan igazi versenyfilm. Nem próbálkozás, kiforrott munka. Jan Cvitkovic szlovén rendező mozija után lefagy rendesen mindenki: a fene gondolta volna, hogy a szlovénok is depressziósok. Pedig az életszínvonal náluk szinte a nyugati éra mása, ám úgy tűnik, egykori Habsburg alávetett, majd jugoszláv kizsákmányolt, kelet-európai nyomott mivoltukból ők sem tudnak olyan gyorsan kilépni, lóvé ide vagy oda. Mindenesete nekünk magyaroknak e hír nem annyira gyászos, mint szlovén barátainknak: polgárok, él még a remény...!


Visszatérve az alkotásra, a gyászbeszédírásból élő főszereplőről és deformált környezetéről szóló munkát erősen ajánlom megtekintésre, mi több, már most ki merem jelenteni, az egyik esélyessel állunk szemben.



        ***



A szerda nem jól indul, erőlködik a reggeli nap, hogy átpréselje magát a sűrű felhőrétegen. Tényleg elromlik az idő? Napok óta mondják, de az embernek valahogy nem akaródzik elhinni, hogy egyik napról a másikra 10 fokot csökkenjen a hőmérséklet. De csökken.


Sőt, esik! Mintha dézsából öntenék. Ám ez a fesztivál rajongótáborának kedvét már nem képes szegni. Előkerülnek az esernyők, és azzal közlekednek a filmrajongók az Apolló és az Uránia mozik, az Ifjúsági ház, a Művészetek háza, vagy a Széchenyi tér között. És filmezünk itt is, ott is.
 


Itt és ott. Ez már egy szlovén betétfilm címe. Bátor a rendező, Mitja Okorn, ugyanis egy az egyben nyúlja le Guy Ritchie A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső című remekét. Ezen még az sem igazán ment, hogy a film végén a rendező a szereplők szájába is adja a nyilvánvaló tényt. A sztorit ekképp nem kell ecsetelnem. S bár az alaphelyzet még inkább abszurddá válik (egy kb. Zalaszentgrót nagyságú városban zajlik a maffiózós, drogdíleres, üldözős, kinyírós, vagány csávós sztori), azért jól lehet rajta szórakozni. Legalább.


Nem úgy sajnos a botrányfilmként beharangozott román versenyfilmen, a Todor Giurgiu rendezte Iszonyú viszonyokon. Az alaptörténet valóban iszonyú: egy testvérpár testi/lelki kapcsolatába csöppenünk bele, a förtelmesnek titulált Bukarestben, majd e törvénytelen viszony tovább csavarodik azzal, hogy a lánytestvér beleszeret az egyik csoporttársnőjébe. Valóban nem egyszerű, vagyis lehetett volna ebből egy eszméletlen feszült drámát is faragni. De sajnos nem sikerült. Ásításra késztető, lassan csordogáló egymásutánban kapunk minden jelenetet, egy hangerőn, minimális feszültég, szikra nélkül, csak úgy folyik a sztori, a sehová, majd szép lassan lefolyik a vászonról, ki a moziból az utcára, és vége, mi meg ott ülünk értetlenül pislogva. Száz szónak is egy a vége, ismét bebizonyosodik: a jó ötlet még nem minden...



Az esti díszbemutatón Gyöngyössy Bence remake-jével (bár ő ez ellen a titulus ellen tiltakozik) viszont semmi gond nincs. Abszolút. Mi több, megkockáztatom, hogy az eddigi "újrák" közül messze ez sikerült a legjobban. Ez ugyanis szórakoztató. Kacag is a nézőtér, az öreg Uránia egy merő hahota. Valahogy így kell belevaló mainstream filmet készíteni. Nagyon kellemes meglepetés.


Csak az eső ne esne. De esik. Talán csütörtökre meggondolja magát!


Fotók: www.filmunnep.hu, www.egybolondszazatcsinal.hu

 

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld