Címlap
Drága kicsi Terkám! Édes Lackóm! PDF Nyomtatás E-mail
2008. február 04. hétfő, 15:21

Mindig érdekelt a XX. század, melynek derekán születtem.
1975-től húsz éven át a devecseri általános iskolában tanítottam, majd az ajkai polgármesteri hivatalban –továbbra is a szakmában maradva –dolgozom az oktatásügy területén.
A kenyérkereső munkám mellett mindig izgatott a közélet, a történelem, a sorsfordító események,
embertársaim sikere, küzdelme. 1994-től a „Devecseri Újság” szerkesztőbizottságának tagja és újságírója vagyok. 1990-től a megyei Naplóban folyamatosan jelentek meg néprajzi, egyháznéprajzi és közéleti írásaim.


Ez a negyedik könyvem, mely memoár ill. dokumentum-jelleggel íródik. A hiteles történelem úgy vélem az egyszerű emberek sorsában is kirajzolódik, hiszen ők a nagy politikai játszmák elszenvedői.
E könyv célja is az, hogy a két fiatal régi-régi levelezésén keresztül rávilágítson arra, hogy a szerelem, a szeretet, a felelősségteljes egymásrafigyelés az egyetlen dolog, amely erőt ad a léleknek a rendkívül nehéz testi és pszichés megpróbáltatások közt – az egyetlen mely életben tart.


Előszó


„…de végül megáll a szívverésük”


Hétköznap délelőtt volt, amikor megcsörrent a telefonom. Ismeretlen, de kedves női hang kért meg nem írnék-e előszót legújabb könyvéhez. „Találtam, ugyanis egy fantasztikus levelezést — mondta — két szerelmes között, melyet ki szeretnék adatni. A levelek 1939 és 1945 között íródtak.” — és folyt tovább a beszélgetés közöttünk.

Azóta, persze már többet tudok a levelek felkutatójáról M. Mester Katalinról. Tudom, hogy pedagógus és 20 évet tanított, jelenleg pedig oktatási irodán dolgozik. Tudom, hogy a Dunántúlon él, tudom, hogy két fiúgyermek édesanyja, s azt is, hogy már több kötetes szerző, amolyan „íróasszony”.

Mégis, ami a számomra leginkább megcsillantotta ki is ő valójában az a levelezés elé írt gondolatainak utolsó passzusa: „Az összetartozás, a szeretet, a pszichés megsegítés varázslat az emberi lélek felett – nemcsak a fronton, hanem a (zaklatott) mindennapok sorában is.”

Magyarország XX. századi történelmének egyik legnehezebb, legnyugtalanítóbb periodusát éli a két szerelmes Molnár László reménybeli tűzmester, és Vajay Terka polgári iskolát végzett, módos parasztleány a levelezés időszakában. Az első levél 1939 januárjában íródott az utolsó 1945 márciusában. Igaz az 1942–1944 között nincs levél, hiszen a háború alatt egy időszakot az otthoni kiképzéssel töltött az altiszt.

1939-ben Magyarország még bizakodó, hiszen ez a békés területgyarapodások időszaka. S 1941-ig a trianoni területét 93 ezer négyzetkilométerről 172 ezer négyzetkilométerre sikerül megnövelnie. Ismét a magyar állam részévé válik a Felvidék egy része, Kárpátalja, partiumi és székelyföldi területek, illetve a Délvidék. Ráadásul több millió magyar térhet vissza az anyaországhoz.

Ekkor még a hivatásos katonának készülő Molnár László is jókedvvel masírozik. Örömmel számol be a „Felvidéki érméről, s az sem szegi túlzottan kedvét, hogy a kormányzó Horthy Miklós neve napjára tervezett előléptetése elmarad. Nem bántja az sem, hogy nincs ott az erdélyi bevonulásnál, sőt ekkor még arra is marad ideje, hogy óvja kedvesét az „asszonybőrbe bújtatott sárkányoktól”, vagyis a pletykás öregasszonyoktól. Eközben Terka színjátszó körben szerepel „A piros bugyelláris” egyik fontos szerepét alakítja, s készül Pestre a „bolsevista ellenes” kiállítás megtekintésére.

Akkor változik meg minden, amikor 1941 júniusában Bárdossy László Magyarország miniszterelnöke bejelenti, hogy „Magyarország és a Szovjetunió között a hadiállapot beállott”. „Édes Lackó”-nak is mennie kell az orosz frontra. Első élménye a Szovjetunióról nem túl megnyerő így ír erről szerelmének: „Kultúrának nyoma sincs itt. Nincs templom, nincs temető, nincs egyetlen emlékmű, csupán Sztálin ronda pofáját lehet látni.” Kedve is egyre rosszabb, a harcok is egyre keményebbek, reménytelenebbek. Éjszaka gyakran énekelnek katonatársaival, „éneklünk — írja —, mert nem tudjuk, hogy mit hoz a holnap és vajon énekelhetünk e még.”

Közben Terka mellől is egyre sorozzák be a falubéli férfiakat, még a korosakat is. Az is bántja őt, hogy nem tud „Jézuska csomagot” küldeni. „Képzeld — írja a fiúnak — visszaküldtek azzal az indokkal, hogy a 42-09-es tábori postára csomagot nem vehetnek fel”.

A harcok kellős közepén 1942. január 11-én fogadnak egymásnak örök hűséget a halimbai templomban. Zoltán fiúk 1942 november 27-én születik meg Kassán.

A legközelebbi levél dátumozása 1944. április 9. Ekkor, azonban már a megszólítás „Édes Anyukám és Zoltánom!” az aláírás, pedig „Apátok” Magyarország, pedig már megszállt állam, s rohamsebességgel közeledik az újabb világháborús vereség.

Molnár Lászlót ismét a frontra vezénylik, amikor is 1944. november 19-én Abasár mellett megsebesül, majd egy év tellik el mire 1945 késő szeptemberére hazakerül.

Több, mint 60 éve íródtak ezek a levelek. Intimek, szerelmeseknek szólók, az ő korukban semmiképpen idegen szemeknek olvasgatnivalók. De, mára már ez a magánlevelezés közkinccsé vált, Magyarország történelmének egy különleges, szívszorító darabkájává, örök mementójává annak, hogy nincs az a mélypont, az az elveszett helyzet, amiben ne lennének olyan derék emberek, akik felülkerekednek a nehézségeken.

S, amelyet Magyarország, s lakói ki ne bírnának!

 

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld