Címlap
Otthonkereső - regény, folytatásokban PDF Nyomtatás E-mail
2008. január 09. szerda, 11:51

"Tarkítnak engem rogyasztó sebek,

mégis vonulok, hazát keresek"

Csanádi Imre


A hazafelé robogó vonaton egyre jobban félt az elfogadhatatlantól. Attól, hogy egyszer csak nem lesz kihez hazamennie, holtan találja a szép nagy házban beteg és idős édesanyját.

Magyar János 1958-ben hagyta el a szüleit, s ki tudja, hányadszor teszi meg az utat Pestről Vrácsikig. Közben elfogy az idő, az út és az élet.

Elfogy az erény is?

– Vrácsikig?... – sóhajtott maga elé. – Van is Vrácsik… Van is szülőhely e földön! Jó volna, ha volna! Sárd, az van. Ha így megy, Sárd felfalja Vrácsikot, ahogy valamikor a környező falvak felfalták Fehértót, Felsőkakot, Galabárdot, Lencsent, Koroknyát.

Szülei, nagyszülei, dédszülei itt laktak, halásztak és vadásztak, a Somssich uraság földjén cselédkedtek, később a saját földjükön gazdálkodtak. Sok település megszűnt a földterületek államosításakor. Felszámolták őket. A Vrácsikhoz tartozó Koroknyán is több dolgos gazdát minősítettek kulákká, itt még a hetvenes években is tomboltak, öklüket rázták a romokon a rózsák. Némán vádolták pusztítóikat. Sokan elmenekültek a városba, ma már emléktelen elhagyatottság párállik a berkekben, a Malomárok-part gólyahírtől aranyló rétjén nem álldogál gólya. Elment a madár, a temetőbe is elmentek sokan. Az ötvenes évek végén hétszázan laktak a faluban, harminc év múlva a háromszáz lélek többsége cigány. A magyar családokban legfeljebb két gyerek van, a cigány családoknál három, négy, öt is akad. Nem emelkedett, inkább süllyedt itt a nép, lehuzzák egymást a dologtalanságban és műveletlenségben tartott, szegénységben fuldokló emberek. Mindig sovány volt a kereset, a kenyér, de élt a népben a becsület és a munkaszeretet. Apák és anyák azt adták tovább, amijük volt. Azt, hogy a munka szent. Nem a tulajdon és nem is a pénz, csak a teremtő munka szent. De már a hó sem olyan fehér, mint amilyen volt. A titokzatos zaboskerti erdők fenyveseit nem zúgatják gyantás szelek, az akácosok kinek is bontanák ki mézédes fürtjeiket, s beljebb, a tölösben, ahol az olvadó hó nyomában a természet sok szép hóvirág-szőnyeget teregetett szét, a koronás tölgyesek alatt hiába fordul aranyba az idő, nem borongnak ezüstös arcú, magányos gombászók, nem csivitelnek gyerekek tarka és vidám csapatokban. Jaj a magyaroknak, hogy Szentkirály és Dolca művelt mezői gazosan szégyenkeznek; elhúzódtak az úttól, nem mondanak jót a gyomok e faluról, munkátlanságra ítélt maradékairól, akiknek talán emlékeiben sem élnek az erejükön felül szorgoskodó régiek. A falu népe mintha elbujdosott volna tehetetlen bánatában: kint az utcán és bent az udvarokban nem látni sehol senkit. Fényes nap süt az égen, mégis alusznak? Az erdészház régi szép épülete összerogyva gazda után sóhajt, kietlenség és szomorúság honol még az ötvenes években is gondozott fákkal, bokrokkal és virágokkal benépesített udvaron, pusztulás ütött tanyát az egykori gazdagságon, kihalt a sok-sok barátkozás, gyermekkori játék színtere.

Úgy ment el a szülőháza előtt, oldalogva, mint a bűnös; zavarodottan félve a lebukástól. Csak a szeme sarkából figyelt a házra. De mit is mondhatna az idegennek, aki az ő kiskonyhájukban és szobájukban lakik? És mit mondhatna a falu népének, a magukra hagyott embereknek? Azoknak, akikkel valamikor minden szombaton együtt készült az ünnepre, söpörte házuk előtt az utcát. Azt, hogy bocsássanak meg neki, amiért eltűnt szülőfaluja porából? Azért is ő a bűnös, mert a falu népe is eltűnt, eloszlott, fölszállt, mint a por? Azt mondaná, bocsássanak meg az árulónak, a jött-ment embernek?

Elérzékenyült a belső hangoktól.

– Hányszor kell még elindulni hazafelé? Lesz-e még haza, lesz-e anya? Lehet-e otthon valahol máshol? Mivé leszünk? Hová menekülhetnénk? Barlangba bújjunk, mint az üldözött? Bele kell törődni, hogy amit keresünk, megtaláljuk majd a temetőben?

Mióta elment, mindig azt kereste: az otthont. Akár édes, akár keserű volt az az otthon. Később, kicsit megokosodva, beérte volna a világban már az otthonossággal, valamilyen igaz szerelem és igaz barátság megtalálásával.

Télen, mikor békésen hullt a hó, s meghalt költő barátja valamiért visszautasíthatatlan kabátjában utazott haza, ugyanazt kereste. Nem tudta, hogy mit fog mondani annak, aki megkérdezi tőle: mit keres rajtad a költő kabátja? Hogy merted magadra venni? Mi gondolsz, ki vagy te?

Csak akkor kezdett oldódni a szorongása, amikor többé-kevésbé megtalálta, vagy talán csak megtalálni vélte a helyes választ.

Ekkor így felelt:

– Nem illet engem költői tisztesség, bár költő akartam lenni. A költő kabátja mégis megillet, mert hűséges maradtam és maradok hozzá mindaddig, amíg le nem szakad rólam e kabát. Sőt azon is túl. Nem rajta, még csak nem is rajtam múlt, hanem talán az Istenen, aki nem adott nekem elég tehetséget ahhoz, hogy költő legyek. Lettem tehát, aki vagyok. Előbb paraszt, aztán munkás, mígnem e romlott világ haszonélvezői munkanélkülivé tettek. Olyan emberré, aki a költő barátságát ugyanúgy megőrzi haláláig, ahogy gyermek őrzi az elveszett otthon melegét.

Újabban egyenesen a kaposvári kórházba vitte az útja. Rettegett, mert apjáért is oda kellett mennie. Aztán vihette neki az ünneplő ruháját, melyben eltemették. Retteg saját érzéseitől is. Olykor azt kívánja, vége lehetne már ennek is, bár be sem meri vallani, hogy minek is lehetne vége. Nem tudja, hogyan is tudhatná, hogy az ő kicsi, meggörbült, törékeny, 37 kilóra lefogyott, súlyos gyomorbajtól és csontritkulástól szenvedő édesanyján hányadik műtétet hajtották végre az ötvenes évek közepe óta. Már a hatvanas évek elején leszázalékolták. Hol a kezét, hol a lábát törte, most meg – eltörött a dereka? Ha ez igaz, hogyan viszi haza a kórházból?

A cserfes Ibolyka mondta neki telefonon:

– Múltkor, amint visszautaztál Pestre, anyád betöltötte utánad a krumplit. Amit te végeztél el, az nem volt jó. Azt mondta anyád, az nem munka. Aztán fölment a padlásra, hozott le egy fél vödör búzát és kukoricát a tyúkoknak. Kérdeztem tőle: Miért ment föl, miért nem szólt neked? Vagy miért nem szólt nekünk? Mi mindig segítünk. Talán akkor roppant össze a gerince – nem tudom. „– Mért nem szóltam, mért nem szóltam! – zsörtölődött anyád. – Mindig mindent mindenkinek mondani kell?!”

A vonatablak tükrében most figyelmesebben nézegette nyúzott ábrázatát.

– Öregszem – állapította meg. Közelebb jutott már a hatvanhoz, mint az ötvenhez. Itt-ott fehéredik a haja, deresedik a borostája.

Gyötörte a lelkiismeret, hogy a legdrágábbon, akitől az életét kapta, nem tud segíteni.

De hát az mégis lehetetlen dolog, hogy az ember úgy nézzen magára, mint felesleges lomra. Olyan nincs, hogy valaki semmire sem jó, senkinek sem kell. Nem kell ennek a nőnek meg annak sem, nem kell köszörűsnek, se ilyen munkásnak, se olyannak, sem a kapitalistáknak, sem a szocialistáknak.

– Egykutyák – dörmögte fennhangon, s elégedetlenkedve állapította meg, hogy nem illik ő e korhoz és a kor sem illik hozzá. – De hát mi illik egy munkanélkülihez? – Nézegette csámpás lábbelijét. – Ez a félretaposott cipő? Ez pont olyan, amilyen én vagyok. Mária édesanyám! – motyorászta maga elé, s megállapította, hogy ösztönösen már megint ráérzett a hangsúlyra, mellyel anyja szokott fohászkodni Máriához, Magyarország védőszentjéhez.

Látta anyja falevél-arcát s rajta a könyörtelen idő vonásait. S ahogy hazafelé közeledett vele a vonat, alig jutott el a tudatához a mellette levő vágányon álldogáló szerelvény vagonjainak a felirata: IFOR, IFOR, IFOR... Ezek is átmentek rajtunk… Szerbiába…?

A csattogó kerekek zajában két szóval játszadozott: anyám, hazám, anyám, hazám... Eltörött a dereka?

Lehetetlen.

Ijesztgetik csak.

A rokonok és a szomszédok is azt akarják, hogy vagy ő, vagy a bátyja költözzön haza, ne hagyják egyedül évtizedek óta beteg anyjukat. Folyton azt mondogatja, nem bírja tovább, jobb lenne a temetőben, meg azt, hogy elmegy otthonba. Mi fáj jobban az embernek: az élet vagy a halál?

Az élet.

Anyja már meglátogatta a hetesi, a kaposvári, a somogyfajszi, a patalomi idősek otthonát, közelebbről szemügyre vett egy pécsi szociális otthont is. Látni akarta, hogyan élnek az öregek, akik „nem kellenek senkinek”, „elmehetnek a háztól”, „útjában vannak mindenkinek”, „csak hagyják már itt az örökséget”.

Abban az messzi idegenben, szokta mondani, hogy részvétet keltsen maga iránt, az öregek mégis menedékhez jutnak. Átmenetileg felcsillan egy kis remény, talán rátalálnak valakire, nem maradnak egyedül. Nem úgy, mint saját házukban, ahol már levest főzni is nehéz. Olykor nemcsak maga elé mondta, hangosabb szóval is kimondta:

– Gyűlölöm a fájdalmat. Gyűlölöm, hogy fájdalmamban már kiesik kezemből a kanál.

Panaszkodik, hogy újra meg újra meg kell szégyenülni, folyton mások segítségére szorul az idős, magatehetetlen ember. Az otthonban majd lesz kihez szólni, lesz, aki meghallgatja, akinek elmondhat minden bajt és bánatot. Ott állandó orvosi felügyelet is van, nem kell gyógyszerért talpalni, a nővérek aranyosak, kedvesek, jó pénzért mindenki elé oda teszik az ételt, van jó fekhelyük, bevihetik a családi képeket, még a tévét is, mindent, ami az embert a saját otthonára emlékezteti. Sokkal kisebb a hely, az igaz, abban a szép kis otthonban két ágy között csak félméternyi jut egyiknek is, másiknak is, de végeredményben az is elég, nem kell egyszerre felkelniük az ágyszomszédoknak. Aki járni tud, kiülhet beszélgetni a nappaliba, kimehet a kertbe, napfényt is kaphat, amennyi kell neki. Pénz nincs, szögezte le. De hát minek is pénz az öregeknek! Csak ne kellene az otthonért odaadni több milliót! Olyan is van, hogy elkérik a fél ház árát, vagy még többet, az egészet, de olyan is előfordul, hogy havi huszonnyolcezer egy büdös elfekvő ára. A pécsi otthonban nem kellene egyedül lenni, a nagyobbik fia minden hétvégén meglátogathatná. Itt meg hiába várja… Nem jön egyik sem, nem jönnek havonta sem.

Haza? Igen, haza. Haza kellene menni. Gondját viselni anyjának.

Feleség nélkül? Hogyan?

Jancsi nem akart válni először, nem akart válni másodszor. Mégis válni kellett, mert ők válni akartak. Érthetetlen, mit akarnak a nők. Kifordultak természetes mivoltukból. Önzésre nevelődtek, önzésre nevelik a fiaikat – merő sajnálatból. Mindent akarnak, mindent. Gyereket is, de nem tudják felnevelni őket tisztességesen. Egyedül hogyan is tudnák?

Elhagyni mindent, elhagyni a csalódások színterét, kifutni a világból, visszatérni, vissza gyerekkora földjére s mindent újra kezdeni!

Az egész életet? Lehetetlen. Ott miből éljen? És Pesten miből él?

Már közel egy éve megalázó segélyekből tengődik, ahogy sok munkás és paraszt. A faluban majdnem mindenki munkanélküli és idős. Míg élt a kert, apja és anyja fiatalabb volt, epret is termeltek a háztájiban, de a bevétel nyugdíj-kiegészítésnek is kevés volt. Talán csak cukorra, sóra volt elég. Akinek nincs befektethető pénze, s nyugdíja is csak annyi, hogy kenyér jusson az asztalra, az nem számíthat ettől az élettől semilyen csodára. Anyjáék egész életükben dolgoztak, ahogy mondani szokták: szakadásig. S mit értek el? Felneveltek két gyereket, egyiket taníttatták, nem ittak, nem vitték túlzásba az evést sem, takarékosan éltek, házat építettek, időben összegyűjtötték a sírjukra valót is. Apjának már betonból van a szemfedője, nevét fekete műmárványba vésték, hogy meg ne szólhassa őket a falu, hogy könnyen rendben lehessen tartani a sírt. Ha esik az eső, gyorsan megnő a gaz. De száz, kétszáz kilométer távolságból egyikük sem ugorhat azonnal haza.

Apja halála óta rendszerint külön járnak haza. Hol ő, hol a bátyja megy, hogy a legsürgősebb dolgok el legyenek végezve a ház körül és a kertben is. S aztán rohannak vissza.

Fáj nekik, hogy az élet neheze így is, úgy is anyjukra marad.

Próbálják enyhíteni a fájdalmát?

Gondolatban. Többre alig telik.

Mióta készülődik, hogy majd megkeményedik. Elinduláskor ismét úgy döntött, nem rohan tovább; nem siet vissza Budapestre. Szabaddá tették a körülmények: kiadták a munkakönyvét. Hová, minek siessen? Nem várja haza a felesége; elment. Azt mondta, elege van, el akar válni. És elvált. Azt hitte, úgy jobb lesz, könynyebb lesz az élete. Mindig a nők, majdnem mindig ők a kezdeményezők. A gyerekek úgy-ahogy felnőttek, élik a saját életüket. Talán a barátai tartanák vissza a fővárosban? Meghaltak azok is majdnem mind. Akad ugyan erre-arra még egy-két jó barátja, de ők is meglesznek nélküle. Meglesz nélkülük ő is.

Érdekes, tűnődött el, több mint harminc év alatt a műhelyben nem lett igazi testi-lelki jó barátja egyetlen egy sem. De miért nem? Az üzem nem az a hely, nyugtatta magát, ahol az élet szeretni és megérteni tanítja az embereket. Nem voltak jók egymáshoz, mindennapi megosztottságukban sosem voltak feltétlenül igazak, nem álltak ki egymásért, ki-ki inkább csak magáért harcolt, sündörgött, törleszkedett, csaholt és dolgozott. Nem alakulhatott ki mélyebb baráti közösség. Brigád, az volt. Szocialistának mondott brigád. Brigádnapló is volt, sokáig. Abba mindenfélét illett összehordani. Aztán valahogy kiforrta magát, hogy az ember mégsem szeret folyton hazudozni. Azt meg végképp nem szereti, ha a nagyon szükséges hazugságnál sokan tudnak még nagyobbat és annál is nagyobbat hazudni. Műszak végére elfáradtak, gyakran torkukig ért a csendes undor, aztán siettek haza a családjukhoz. Azt sem vallották be talán önmaguknak sem, hogy félnek valamitől. Mitől féltek? A főnöktől? Attól, hogy nem kapnak béremelést? Egymástól féltek? Vagy önmaguktól? A lelkiismeretüktől? Az igazmondás eredendő kényszerét nem volt könnyű háttérbe szorítani, de a többnyire alvó lelkiismeret előtt mégis könnyebb elhallgatni az igazat, mint fáradozva keresni az igazságot. Féltek; hozzászoktak a mindennapi félelemhez. Egyáltalán: szerették volna tudni, hogy mi az igazság? Talán igen, bár ez sem egészen bizonyos. Igazságot keresni belső tartás nélkül egyszerűen lehetetlen, mondogatta. Hogyan tehetett volna szert erkölcsi tartásra az a fiatal munkás, aki azt hallotta az idősebbektől: tartsd a szád, végezd a munkád, ne bíráld a főnököt, a szakszervezetet, a pártot. Erkölcsi tartás? Akit gyakran megaláznak, annak lassan és biztosan görbül a dereka, észre sem veszi, hogy púposodik. Titokban az ilyen még azt is tudni véli, hogy kényelmesebb vaknak és süketnek lenni. Csak nem szabad bevallani ezt sem, azt sem! Nem venni észre, mi történik körülöttünk, nem venni semmit észre! Nem kell mindenbe beleavatkozni. Nem lehet örökké barikádon állni. Nem tanultad meg, hogy időnként itt még akasztanak is? Aki már megütötte a bokáját, nem bolond újra megütni. Kell a pénz, a többi nem számít. Hogy a múltkor is húsz fillérrel szúrták ki a szemed? A másik meg ötször, tízszer, százszor és ezerszer anynyit kapott? Próbáld meg te is, kerekedj a másik fölé, s majd meglátod milyen jó érzés megalázni az alullevőket! Ha nem lenne alul senki és semmi, akkor kire kakálnának, mit gondolsz?

Nem szerették egymást, nem becsülték megfelelően önmagukat sem. S mert nem becsülték magukat, nem tudták megbecsülni felebarátjukat.

– Eltörték a munkások gerincét, mint anyámét? – hökkent meg saját szavaitól, s így tűnődött: Vagy ez sem igaz? Semmi sem igaz? Mi maradt a gyárból? Üres műhely és kiüresedett lélek. Szinte észrevétlen jött a baj, terjedt a rák. Sunyin, majd gátlástalanul, mint a gyilkosok, ahogy a hétköznapi történelemben szokott, előre megfontolt szándékkal. Százával, ezrével küldték kényszerszabadságra az embereket. Nincs munka, nincs piac, nincs pénz. Nincs szükség munkásokra, nincs termelés, nincs szükség magyarokra. Majd meglátod. Csak herékre van szükség? Meg szolgákra. Szolga népre. Ugyanazok vittek be a tőke erdejébe, akiknek a történelemben folyton az a dolguk, hogy elárulják felebarátjukat, hogy mindig és minden jóságot, igazságot, szépséget, emberi vágyat eláruljanak. Csak legyenek mindig olyanok, akiket eladhatnak rabszolgának, akikkel új szolgaságot és új hatalmat emelhetnek, az a dolguk, hogy megosszanak, ellenük nehogy összefogjanak. Hogy ellenállhattunk volna? Hogy a régi és új aljasságokkal szemben foghattunk volna végre magunkkal valamihez? Közösség nélkül, bizalom és igazi vezetők nélkül? Ész nélkül? Olyanok nélkül, akikben hinni lehet, hogy nem árulnak el bennünket, ahogy mindig? Valóban megszokhattuk, hogy jó süketnek és vaknak lenni. Jó süketen és vakon félteni rongy életünket. Vesszen el a szemünk világa, mint az érett gabonáé, rohadjunk el lábon, mint a túlérett gabona. Csak nehogy baj érjen! Úgy lesz jó, ha nem marad írmagunk sem. Elhittük a véres kezűeknek, a híg lelkeknek, a rohasztóknak, a gátlástalan újrablóknak, hogy az ember vére a legdrágább, nem is gondoltuk, hogy ők csak magukra gondolnak, csak magukat tartják embernek, hatalomra méltónak, azért hamiskodnak. Nemigen tudtuk, hogyan kellene megcsinálni a függetlenséget, az önigazgatást, magunkra maradtunk, magunkat vesztve bambultunk és bambulunk bele a sorsunkba, nehogy farkassá változzunk. Jobb talpnyalónak lenni, kutyának lenni, nehogy önállóan gondolkodni és cselekedni kelljen. Nehogy egy csepp vért kiontsunk! Hogy mi…? Mi szoktunk vért ontani? Nem. A mi vérünket szokta ontani a hatalom! Krisztus vérét. Azét, aki szelíden ellenáll a gonosznak. De ez a gonosz gonoszabb a gonosznál: nem vállalja gonoszságát, nem vállalja, hogy gonosz. Nekem és neked marad hát a tehetetlen szégyen, a folyton mardosó, lassan, de biztosan ölő szégyen.

Ki érti meg a tengert tökéletesen, hogy mi történik vele és általa, mi történik benne, miért háborog, miért dönget partokat, morzsolja homokká a köveket, kavicsokat, omlaszt jéghegyeket s miért söpri el türelmesen vagy kegyetlen haraggal, ami útjába kerül, vagy miért hallgat, ki tudja mióta, mozdulatlanul.


 


Ekkor egy harmónium zendült meg valahol a mélyben. Szegények orgonája…

A dallamok úgy járták át a lelkét, ahogy ünnepeken régi iskolája belsejét. Ahol hétről-hétre gyerekek tanultak, a tantermet minden ünnepen a falu felnőttjei töltötték be. Fejkendős asszonyok, levett kalappal férfiak, csinos nők, kicsi gyerekek és leányok. A máskor zsibongó teremben csend volt. Csend és áhítat. Az igazgató katedrájával éppen szemközt, a kétszárnyas ajtó mögött úgy helyezkedett el a kis kápolna oltára, mint egy szépen nyitható-csukható titok. Vasárnaponként, mikor az oltárajtó két magas szárnyát kitárták a kis falu misére gyülekező népe előtt s a nép elfoglalta a gyerekek helyét a padokban, az oltárképről ugyanúgy mosolygott rájuk Szűz Mária, ahogy a karon ülő kis Jézusra.

Mikor iskolaként működött a hely, kevesen ültek a kétszer négy padsorban. Négy éven keresztül a felsősök négy osztályának öszszesen alig 16-20 gyereke nézett fel tisztelettel az igazgató úrra. Ő a diákokkal szemben elhelyezett dobogón majdnem úgy trónolt, ahogy vele szemben, a terem zárt kápolnájának trónusán az Isten. De hétvégén, amikor Isten háza lett az iskola, s a falu dugig töltötte néppel a padokat és az állóhelyeket is, büszkeség áradt szét a gyereklelkekben. A tömegben mindegyik gyereknek ott volt az apja, anyja és a testvére is. Már akié nem esett el a háborúban. Az övé nem esett el, mert megszökött a frontról.


 


Apját negyvenkettő júniusában hívták be katonának s vezényelték a frontra, majd nem is sokára, negyvenhárom január 12-én Voronyezsnél az oroszok lehengerelték a magyarokat. Ő nem ment el a Donig, a Pripijáty mocsaraktól visszafordult, megszökött. Az a fénykép fordította vissza a halálba vezető útról, amit anyja küldött el utána egy szabadságról visszatérő nadalosi bajtársával. A fénykép anyját ábrázolja, oldalán két fiával.

A somogyiak közül sokan meghaltak a Donnál. Nagyon nagy veszteség sújtotta a falut, Vrácsikot is, Jancsi iskolatársai közül sok gyereknek odaveszett az édesapja. Az ő apja folyton szökött. Megtanította rá az életösztön, hogy mikor, hol és hogyan kell átöltözni. Azt szokta mondani, abbahagyatták velünk a ház építését, már álltak a falak, félig-meddig fenn volt a tető, amikor megjött a SAS behívó. Nem nyugodott bele egy percre sem, hogy el kell menni, dehogy jutott eszébe hősi halált halni Oroszország végtelen hómezején. Élni akart a családjáért, feleségéért, két fiáért, egy hold földjéért, felépítendő házáért. Itt akarta megtalálni hazáját, a Kárpátok alatt. Elment, mert menni kellett, de aztán úgy gondolta, mihelyt eljön a megfelelő alkalom, nem megy tovább.

Anyja még nyolcvanon túl is imakönyvében hordta apjának azt a kis barna igazolványképét, amit az észak-erdélyi bevonuláskor készítettek róla. Jó vágású férfi volt abban a csúcsos katonasapkában, büszke homlokával, határozott tekintetével. Jól állt oldalán a tőr, de el sem tudta képzelni, hogy ő azt ráemelje bárkire. Sokszor elmondta: mikor a kép készült, még akkor nem volt háború.

És ott volt apja Délvidéken is, Zomborban.

– A csetnikek egész éjjel olyan össztüzet zúdítottak a kihalt utcákra, hogy a parancsnokok nem engedték ki a sötétbe a járőröket. Másnap aztán házról házra járva átkutattuk a padlásokat, minden zugot átfésültünk. Találtunk olyan szerb öregasszonyt, aki szoknyája alatt rejtegette a géppisztolyát, lőtte a magyarokat. Láttam, hogy a zombori templomtoronyból hogyan hullik le a pópa, fehéren, mint egy galamb. Egy magyar mesterlövész szedte le a csetniket. Majd a háború után értettük meg, mire volt jó a remény. Hangosan mondtuk az iskolában minden reggel! „Hiszek egy Istenben, Hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában”.

Gyerekkorában Jancsi többször megpróbálta elképzelni apját a Pripijáty mocsaraknál, ahol letáborozott a magyar sereg, ő pedig egy karám istállójában ápolta a lovakat. Esteledett, apja a családjára gondolt. A petróleumlámpa halvány fényében nem először nézte meg azt az orosz civilruhát, mely egy szögről lógott alá az istállóban. Akkor egy gyors mozdulattal ledobta magáról a sajátját s bedúgta a szénába katonaruháját. Magára kapta a civilruhát, vállára vette a lapátot, amivel a lószart szokta elszedni a lovak alól, s mikor az istálló ajtaja előtt vonultak szállásukra a munkaszolgálatos oroszok, akik magyar katonai kísérettel jártak dolgozni a karámba, kilépett az istálló ajtaján, beállt az orosz munkaszolgálatosok sorába és kimasírozott velük a karám kapuján. Hónapokig bujkált tanyáról tanyára, melegedett orosz paraszt viskójában, hazavágyott a szárított tehénszarral fűtött kemence mellől, nem felejtette el a sült krumpli otthonmeleg illatát. Útközben ráakadt egy orosz nőre, az a nő nagyon szerette volna megtartani magának, fronton elesett ura helyett. Apja kitért a menekülő németek elől is, messze elkerülte a frontvonalat. Gyakran azt evett, amit talált a mezőn: káposztát, krumplit, marharépát, vagy amit adtak neki azok, akik hol itt, hol ott befogadták. Azt gondolta, életben kell maradni, meg kell találnia magyar hazáját, ez nem az ő háborúja, ő nem ér rá háborúzni, folytatnia kell félbemaradt háza építését, éreznie kell családja melegét, művelni a földet.

Szinte gyalog jött egész hazáig.

A visszavonuló magyar csapatokkal, saját hadtestével Gödöllő alatt találkozhatott volna, de ahogy a fővárost elkerülte, elkerülte saját hadtestét is. Kapott egy tanyán magyar civilruhát, aztán Somogynak vette az irányt. Vitte vállán a lapátot, úgy ment és ment hazafelé, mint aki folyton munkába megy. Fogadkozott, hogy befejezi az építkezést. Mikor megjött a SAS-behívó, 1942-ben csak a falak készülhettek el. Fönn voltak már a gerendák és a szalufák, nagyrészt a léceket is felszögezték. Onnan, a tetőről kellett kimennie a frontra. Megfogadta, ha megfeszül a világ a háborúban, ő nem esik el akkor sem.

Lett nagy öröm, csodálkozás és megdöbbenés, amint betoppant apja házába. A saját házára csak futó pillantást vethetett: úgy maradt minden, ahogy hagyta. Alig ölelte magához a feleségét s két kis gyerekét, egy-kettőre híre ment a faluban, hogy megjött a Jóska. Hamarosan átjött a szomszédból a kisbíró. Azt mondta, azt üzeni a törvénybíró, vagyis a Boros mérnök: – Na jól van Jóska, most már láttad a családod, menj vissza a frontra, ha nem akarod, hogy fejbe lőjenek!

Volt öröm, aztán meg lett nagy félelem, sírás-rívás, fejtörés a háznál.

– Hogyan menjen vissza a frontra civilben? Honnan vegyen katonaruhát, mi lesz vele? Ha elkapják mint katonaszökevényt, azonnal fejbe lövik. De nem maradhat itthon sem, nem teheti ki halálos veszedelemnek sem a családját, sem a mérnököt. Ha valaki följelenti, a törvénybíró is komoly bajba keveredik.

Mint mindig, mikor baj volt a háznál, a nagybajuszú nagypapa úgy káromkodott, úgy szórta átkait mindenkire, mint a jégeső. Mokány kis magyar ember volt. Lemarházta a fiát, hogy nincs egy csepp esze sem, elhagyta a katonaruháját, olyan csúnyán beszélt vele, mintha nem is a fia lett volna. Rácsapta az ajtót a családjára. De ahogy lenni szokott, ő akkor gondolkodott leggyorsabban, amikor nagyon mérges volt.

Egy óra múlva megjött egy katonaládával.

– Köszönd a mérnöknek! – mondta. – Öltözz, aztán pucolj a háztól! – S a ládából kidobálta fia elé a katonaruhát.

– Jól van, apám. Menjen csak, feküdjön le, aludjon! Én is lefekszem, nagyon fáradt vagyok. Hajnalban elmegyek, még sötétben elindulok a csapatom után. Fehérváron megtudom, hol lehetnek.

– Én is megyek veled – mondta anyja.

– A gazdája szakramentumát! Hova mennél? Te nem mész sehova, itthon maradsz! – intézkedett a nagypapa, s megint becsapta maga után a konyhaajtót.

Apja játszott egy kicsit gyerekeivel; a nagyobbik hat éves, a kisebbik másfél éves volt. Hamar lefeküdt aludni ő is a szobában, anyja pedig a konyhában csirkepörköltet főzött, mákos patkót sütött az útra. Telepakolta a karos kosarat, előkészített mindent, hogy pirkadatkor, amikor még nem jár a faluban senki, útra kelhessenek.

Apja vitte a katonaládát, benne a katonaruhát, úgy gondolta, nem veszi fel, civilben biztonságosabb. Anyja pedig a karos kosarat vitte, megpakolva csirkepörkölttel és mákos patkóval.


 


– Mondd tovább, mama! – hallotta apja hangját a fia. – Te jobban tudod, én már sokszor elmondtam.

– Na jól van, hát akkor mondom én – folytatta a történetet anyja. – Az úgy volt, hogy negyvennégy novemberében – úgy emlékszem, november végén – pirkadatkor közű akaratú, gyalog vágtunk neki a Kiskorpádra vezető útnak. Vonattal mentünk Fehérvárra, feketézőkkel utaztunk a fülkében. A város közelében aztán megállt a vonat, bombázták az állomást, mi meg szétspricceltünk a kukoricásba, szaladt és bújt, ki merre tudott. Ahogy elzúgtak az orosz repülők, átlépegettünk a romokon, aztán megálltunk egy magas kaszárnya előtt. Messziről néztük az őrt a kapuban. Nézegelődtünk és gondolkodtunk kicsit. Leültünk a téren egy padra, nagyon éhesek voltunk, de nem ettünk, hanem megbeszéltük a haditervet. Én mentem oda az őrhöz s megkérdeztem tőle:

– Mikor érkeznek Fehérvárra Gödöllő felől a magyar csapatok? – Azért kérdem – mondtam az őrnek –, mert hoztunk mákos patkót a testvéremnek! – Azt mondta az őr: nem tudja, ő nem tud semmit. De rámutatott a parancsnokság épületére. – Menjen be oda, a negyedik emeleten megmondják.

Visszamentem apjához, megmondtam neki, mit mondott az őr, aztán megbeszéltük a dolgot. Azt mondtam, te csak maradj itt, én bemegyek abba a nagy épületbe. Apja meg azt mondta, keresd meg az ajtót, amelyikre az van kiírva: GYEPÜ.

Bementem a nagy épületbe, mentem a negyedik emeleten végig egy hosszú-hosszú folyosón, aztán megtaláltam az ajtót; valóban az volt kiírva rá, nagy piros betűkkel: GYEPÜ. Reszkettem a félelemtől, de azért bekopogtam. Kinyílt az ajtó, valaki kiszólt: egy kicsit várni kell! Az ajtó résnyire nyitva maradt, hát a résen át látom ám, hogy egy hatalmas asztal körűl ilyen meg olyan magas rangú tisztek, a mellükön ilyen meg olyan kitüntetésekkel álldogálnak, egy nagyra kiterített térkép fölé hajolnak, beszélgetnek. Nem kellett sokáig álldogálnom az ajtóban. Hamarosan kiszóltak, bemehettem, aztán egy magas rangú tiszt megkérdezte, mi járatban vagyok. Mondom neki, de már sírtam is, mint a zápor, alig tudtam beszélni, hogy levelet kaptam az uramtól, azt írta, holnap érkezik csapatával Gödöllő felöl Fehérvárra… Én meg eljöttem ide Vrácsikról, hogy az urammal találkozhassak. Már másfél éve nem láttam, szeretnék vele találkozni, hoztam neki mákos patkót is. Apád meg ott volt kinn a padon.

Nahát erre az a nagy tiszt összecsapta a kezét s azt mondta:

– Maga, asszonyom, eljött Somogyból, hogy találkozhasson az urával?! Ha csak egy szóra is, látni szeretné?

Nem tudott hová lenni a csodálkozástól az a nagy ember, a többiek meg bólogattak, hogy ez igen, kérlek alássan, ez ám az aszszony, ilyen a hűséges magyar asszony! Aztán az a tiszt megint odahajolt a térkép fölé, s mintha ugyanakkor a többiek is odahajoltak volna, majd az a nagy ember azt mondta:

– Nyugodjon meg, asszonyom, még nem érkeztek meg a maga férjének a csapatai. De két nap múlva itt lesznek.

– Két nap múlva? – sírtam megint az izgalomtól és a félelemtől, a tiszt meg vigasztalni próbált, s azt mondta:

– De nem ide érkeznek a városba, hanem Seregélyesre. Ha már eljött Somogyból, abból a messzeségből, ha látni akarja az urát, menjen el a seregélyesi gyűjtőtáborba, ott megvárhatja.

– Megköszöntem a tiszt jóságát, megtörölgettem a szememet, aztán kimentem az épületből, ki a parkba ahhoz a padhoz, ahol apád várakozott. Mondom neki, hogy mit hallottam, hogy Seregélyesen van a gyűjtőtábor, s hogy még mit is mondott az a ma-gasrangú tiszt a térkép fölött. Erre aztán gyorsan összepakoltuk a holmit. Apád nem tudott várni. Amíg benn voltam a parancsnokságon, kibontotta a kosárból a mákos patkót, evett egy kicsit, én meg nem ettem egy falatot sem, pedig már nagyon éhes voltam. Elindultunk Seregélyes felé a vasút mentén. Mentünk legalább hét vagy nyolc kilométert gyalog, majd aztán apád egy bokorban hamarosan átöltözött katonaruhába, a civilruhát eltettem a katonaládába. Mikor a seregélyesi vasútállomás felé közeledtünk, jött ám velünk szembe egy vonat. Hirtelen azt mondta apja:

– Menj vissza, anyja, próbáljuk megállítani a vonatot! Most már elboldogulok egyedül is.

Integettünk a mozdonyvezetőnek, az meg hála istennek úgy lelassított, hogy fel tudtam lépni a lépcsőre. De bizony azt már csak a vonaton vettem észre, hogy a karoskosár ott maradt nálam, benne a sok drága jó mákos patkóval. Kihajoltam az ablakon, úgy dobáltam ki apádnak a süteményt. Ő meg szedte az árokban, rakta a zsebeibe és rögtön ette is.

Jótartású úriemberek utaztak a vonaton, hát persze, hogy odafigyeltek, hogy mi történik itt, mit dobálok én ki az ablakon. Aztán ahogy elment velünk a vonat, én sírtam már megint, mint a zápor; nagyon elgyöngültem az idegességtől. Kérdezősködéseikre nyíltan megmondtam: férjemet kísértem ki a frontra, eljöttem vele Somogyból, most meg sietek haza a gyerekeimhez.

– Maga, asszonyom? – csodálkoztak és háborogtak az urak. – Eljött Somogyból? Kikísérte az urát a frontra? Hát milyen aszszony maga?! Vegye tudomásul, maga halálba küldi a férjét! Ha néhány napig elbujtatta volna a padláson, a pincében, vagy a kazalban, akárhol, akkor megmenekült volna a maga ura. Pár nap múlva ott lesznek az oroszok!

Akkor meg azért sírtam, mint a záporeső, hogy mit tettem, Istenem! Nem bocsátja meg ezt nekem soha senki sem. Hogy én küldöm halálba az uramat? Ne mondjanak ilyet az urak, ez nem igaz, én menteni akarom a férjemet! Azért tett mindent ezen a világon ő is, meg én is, hogy hazataláljon a családjához, a gyerekeihez.

Végigsírtam az utat, azt se tudom, hogyan vergődtem haza abból a messzeségből. Mire megjöttem, nagyapád házában már ott voltak az oroszok. Hát ahogy benyitok – Isten csodája! Ki áll velem szemben az ajtóban? Apád. Megint megszökött. Előbb hazaért, mint én. Te ott voltál a karján egy kis ingecskében, a bátyád meg mellette.

– Na jól van, anyja! Csak azt nem mondtad el, mert nem is tudod, hogy akkor jött haza a Bandi is, amikor én.

– Az is megszökött. Nagyapád lovát elvitték az oroszok Kaposba postáslónak. Gyuri bátyád is folyton szökött, mint apád, ő is azért maradt életben. Kaposban Gyuri az utcán meglátta és megismerte a lovat. Körülnézett, nem látja-e valaki, tölcsért csinált a kezéből, s odaszólt neki: Bandi! Felkapta fejét a ló az ismerős hangra, kitépte magát az istrángból, aztán eressz neki! Vágtatott hazáig. Mariska nénéd éppen vizet húzott nagyapád udvarán a kerekes kútnál, mikor a Bandi befordult a kapun.


folytatjuk...

 

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld