Címlap
Az állóvíz megmozdul PDF Nyomtatás E-mail
2007. november 26. hétfő, 16:27

Baán László 2004 óta a Szépművészeti Múzeum főigazgatója. Néhány év alatt látogatottsági csúcsokat döntő, nemzetközi rangú intézménnyé tette a Szépművészetit. Múzeumvezetői tevékenységéért a múlt héten Pro Urbe díjat kapott.

– A fővárosi önkormányzat kulturális bizottságának fideszes elnökeként még nyilván nem gondolta, hogy valaha a Szépművészeti Múzeum főigazgatója lesz.

– Majdnem tizenöt évig a kulturális térfél igazgatási oldalán dolgoztam. Képviselő, majd kulturális biztos voltam a fővárosnál, 1998 nyarától pedig helyettes államtitkári, később közigazgatási államtitkári kinevezést kaptam a kulturális tárcánál. 2002 után is maradtam a minisztériumban gazdasági helyettes államtitkárként.



– Nyilván arra számított, hogy mint a Fidesz-kormány kinevezettjét, önt is eltávolítják.

– Így igaz. Görgey Gábor azonban nem politikus miniszterként jött, ő ajánlotta fel, hogy ha nem is közigazgatási, de gazdasági államtitkárként maradjak.



– Miért akarta önt megtartani?

– Azt mondta, hogy szerinte az lenne a normális, ha a köztisztviselőket nem cserélnék ki minden kormányváltáskor, és hogy ő a mindenkori szakmai teljesítményt tekinti mércének.



– A képviselőség viszont politikai feladat.

– Igen, de én csak ’90-től ’94-ig voltam képviselő.



– Mennyire tartja magát politikusnak?

– 1994 óta nem politikai tisztségekben dolgozom. Nekem azóta egyértelművé vált, hogy személyes habitusomhoz, világfelfogásomhoz sokkal közelebb áll a köztisztviselői munka.



– Eredetileg mégis sokan ejtőernyősnek tartották, olyasvalakinek, akit funkcionáriusként tettek meg igazgatónak.

– Az ejtőernyősök általában akkor érkeztek, amikor elbocsátották őket a légióból. Nekem viszont szabad döntésem volt, engem senki nem küldött a minisztériumból a múzeumba, mindenki meglepődött, hogy pályáztam.



– Közgazdász, filozófus végzettséggel miért pályázott?

– Harminckilenc évesen eljutottam a köztisztviselő pálya csúcsára. Elgondolkodtam azon, hogy szeretnék-e nyugdíjas koromig állami tisztségviselő maradni, és arra jutottam, hogy valami újba kezdek.



– Ha éppen a Nemzeti Múzeumba vagy akár a Nemzeti Színházba írtak volna ki pályázatot, ezeken indult volna?

– Nem általában akartam múzeumigazgató lenni, hanem kimondottan a Szépművészetibe vágytam. Ez már 2001-ben kikristályosodott bennem, és a pályázat kiírására vártam három évet. Időközben, 2003-ban a Monet-kiállítás meg is mutatott valamit abból, hogy milyen lehetőség van ebben az intézményben. Világossá vált, hogy ez a múzeum képes lehet olyan kiállításokat rendezni, annyi embert vonzani, úgy fogadni a látogatóit, mint azok a múzeumok, amelyekbe Magyarországról is olyan sokszor jártak ki, például Bécsbe, Párizsba, Londonba.



– Miért állt meg szinte minden fontos kiállítás Bécsnél, miközben például a koncertszervezők már áthozták az ott fellépő zenekarokat?

– A rendszerváltás után valamennyi művészeti ág sokkalta szabadabbá vált, és közülük a legtöbb – szemben a múzeumokkal – mind jobban ki volt téve a piacnak.

A színházak terén, a filmforgalmazásban, a könyv- és zeneműkiadásban, a koncertéletben egyaránt bővült a paletta.



– Miközben a múzeumokban a felére csökkent a látogatottság.

– Igen, a nyolcvanas évekbeli évi húszmilliós látogatószám tízmillióra csökkent a kilencvenes esztendőkben. És ez senkinek nem fájt, senkit nem érdekelt. Az utolsó igazán nagy közönségsikerű kiállítás 1988-ban volt, a Nemzeti Múzeumban, a kínai agyagkatonákat láthattuk. Ez kétszázhúszezer érdeklődőt vonzott. Utána a Monet-kiállításig nem volt ehhez hasonló sikerű időszaki tárlat Magyarországon. A múzeumügy, néhány egyedi kivételtől eltekintve, állóvízzé, csendes, magába forduló kulturális ágazattá alakult át, miközben a többi pezsgett.



– Azokkal az emberekkel volt a baj, akik csinálták?

– Miközben államtitkárként azt tapasztaltam, hogy Nyugat-Európában a múzeumügy a legsikeresebb kulturális ágazat, nálunk nemhogy fejlődött volna, hanem még a saját korábbi állapotához képest is visszaesett. Azt gondoltam, néhány év alatt el lehet érni azt, hogy a Szépművészeti Múzeum az idehaza, de nemzetközileg is a legjobban jegyzett intézmények rangjára emelkedjen.



– Amikor kinevezték igazgatónak, nyilván többen gyanakodtak, hogy ott kő kövön nem marad, sokakat kirúg majd, hozza a saját embereit, s tartottak esetleg attól, hogy a művészeti szempontok háttérbe szorulnak.

– Tény, hogy a magyar múzeumok világában, szemben a nyugat-európai gyakorlattal, tán én vagyok az egyetlen menedzserigazgató, aki nem történészként vagy művészettörténészként, hanem közgazdászként kerültem az intézmény élére. Többek között ezért is a személyi kérdésekben mindig a legnagyobb körültekintéssel, a múzeum szakmai vezetésével egyeztetve döntöttem. Egyébként 2004-ben, a vezetői pályázat kiírásakor hárman pályáztunk. A régi főigazgató is újra ringbe szállt. Az itteniek annyira változást akartak már, hogy a dolgozói szavazáson a múzeumi kollegák többsége is az én pályázatomat támogatta.



– Utána nyilván féltek öntől.

– Azt gondolom, gyorsan kiderült, nincs ok rá. Minden változás számos ismeretlen tényezőt hoz magával, s tény, ebben mindig van rizikó.



– Hány embertől vált meg?

– Kevéstől, de közben nagyon jelentős strukturális átalakítás történt. Korábban számos, egy korszerű múzeumhoz nélkülözhetetlen szervezeti egység hiányzott. Nem volt külön részlege a múzeumpedagógiának, a kiállításszervezésnek, a kommunikációnak. A valamivel több mint húsz vezetői pozícióból tizenhatan belülről, az intézményi kollégák közül kerültek mostani helyükre. Voltak, akik korábban nem jutottak elég lehetőséghez, vagy akik nem a megfelelő székben ültek, csak át kellett kerülniük máshová, a képességeiknek inkább megfelelő helyre. Tény ugyanakkor, hogy több mint negyven új fiatal kolléga érkezett az elmúlt három évben a múzeumba. Megnéztem, hogyan működnek a nagy európai és amerikai múzeumok, és ezeknek megfelelően alakítottam ki a struktúrát. Néhány hónap alatt megcsináltuk a váltást, amit semmilyen botrány nem kísért. Nálunk a személyi változásokat döntő többségben konszenzussal sikerült végrehajtani.



– Hogyan kerültek egyszerre csak a múzeumba nemzetközi érdeklődést is kiváltó kiállítások? Már ott tartanak, hogy azt írták önökről, összezsúfolták a Hundertwasser-kiállítást, amely így nem eléggé élvezhető, mert nagyobb térre lenne hozzá szükség, de különben nem tudtak volna helyet biztosítani a Picassót, Kleet, Kandinszkijt bemutató tárlatnak.

– Az a korábbi gyakorlat már nem tartható, hogyha valamelyik múzeum létrehozott egy kiállítást, akkor mindenki hátradőlt, és úgy gondolta, hogy most akkor hosszú ideig pihenhet. A világ vezető múzeumaiban két-három-négy fontos tárlat is látható egymás mellett. Nálunk most, a fentebb említettek mellett, megtekinthető A rézmetszés négy évszázadának virtuózai című tárlat is, amely nem fog százezreket vonzani, de nekünk az is a küldetésünk, hogy a raktárainkban lévő, a közönség elől elzárt remekműveket más-más összefüggésbe hozva, különböző kiállításokon bemutassuk. Az ilyen tárlatokhoz szükséges pénzt többek között a sztárkiállításaink termelik meg.



– Állítólag a sztárkiállítások szervezése sem feltétlen pénzkérdés, hiszen ritka esetben kell az alkotások kölcsönzéséért pénzt fizetni, a múzeumok között inkább cserekereskedelem folyik. Ezért az intézmény rangja és a benne dolgozók személyes hitele határozza meg, hogy milyen kiállítások rendezhetők.

– Valóban, a múzeum saját gyűjteményének értéke és az itt dolgozó kollégák nemzetközi reputációja a fedezete annak, hogy létrehozhassunk jelentős külföldi kölcsönzéseken alapuló kiállításokat.



– Gondolom, a jelenlegi helyzetben, a gyűjtemény gyarapításának a terén tud a legkevésbé előrelépni.

– Hál’ istennek, nem így van. Az elmúlt évtizedekben olyan léptékű gyarapodás, mint az elmúlt három évben, nem volt a gyűjteményben. Több mint háromszázmillió forint értékben kerültek új szerzemények a múzeum birtokába. Az új műtárgyak persze sem most, sem a belátható jövőben érdemben nem változtatják meg a gyűjtemény súlypontjait, ezért az a feladat, hogy annak lehetőségeit a legvégső határokig kihasználjuk. Az olasz gyűjteményünk például európai rangú. Megvizsgáltam, hogy 2004. december 1. előtt, amikor beléptem ide, hány művet adott, illetve hányat kért kölcsön olasz relációban az intézmény. Kiderült, hogy az elmúlt tizenöt évben több mint száz itáliai kiállításhoz csaknem kétszáz műtárgyat kölcsönöztünk. Ön szerint hány alkotást kért a Szépművészeti cserébe?



– Ha így kérdezi, nyilván nagyon keveset.

– Egyet sem. Ez egy megdermedt, alvó, a lehetőségeivel messze nem élő intézmény volt. Én most járok-kelek, és ezeket a tartozásokat is megpróbálom bevasalni, de legfőképp élő, egyensúlyos kapcsolatokat építeni. Így a Van Gogh-kiállítás esetében a felhalmozott tartozások szolgáltak fedezetül ahhoz, hogy a mester egyik legfontosabb képét, az Íriszeket megkapjuk a New York-i Metropolitanből. De az például, hogy az amszterdami Van Gogh Múzeumból húsz műtárgyat kölcsönöztek nekünk, kizárólag Geskó Judit kurátor személyes szakmai hitelének volt köszönhető.



– A szponzorszerzés nyilván annál könnyebb, minél nagyobb a múzeum rangja, látogatottsága.

– Van egy közhasznú társaságunk, ez gyakorlatilag profitcentrumként működik. Foglalkozik a szponzorációval, üzemelteti a múzeumi boltot, intézi a termek kiadását. A Szépművészeti Múzeum a kétezres évek elején nulla forint szponzorációban részesült. A baráti kör igen tiszteletre méltó módon évente néhány millió forintot tudott összegyűjteni. Ma ennek az összegnek a többszörösét kapjuk egyetlen szponzortól. Ha a kiállítások sok látogatót vonzanak, akkor a szponzorok is érdeklődővé válnak, ha pedig érdekelődnek irántunk, akkor lesz pénzünk vonzó kiállítások megszervezésére.



– Mennyire irigyli a Szépművészetit a szakma? Nyilván nem kellemes, hogy példává váltak.

– Nézze, Magyarországon vagyunk, tehát van irigység is. De azt látom, a legtöbb kolléga örül annak, hogy megmozdult valami a tizenöt éves állóvíz után. Mert minden valamirevaló szakember azért mégiscsak szeretné az előbbre lépést. A Szépművészeti új stratégiája kihívást jelent, amely legalábbis megkérdőjelez számos korábbi beidegződést. Én szívesen vállalom, ha kell a vitákat, ha kell a partnerséget: hogy minél többen részt vegyünk múzeumaink megújításában.



– Mekkora az esélye annak, hogy a Hősök terén, a térszint alatt tervezett öt-hatezer négyzetméteres bővítés elkészül a 2010-es határidőre?

– Ha jövő év elején alá tudjuk írni az uniós támogatási szerződést, akkor elkészül. Az uniós pályázatok igen kemény feltételeket szabnak, többek között azt, hogy ezt a beruházást 2010-ben be kell fejezni.


Forrás: Magyar Hírlap Online

 

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld