Címlap
Szénaillat száll PDF Nyomtatás E-mail
2007. november 19. hétfő, 14:22
Utoljára még az idei március tizenötödikén, az írószövetségben egy kabátra tűzhető, gyönyörűséges lukas zászlót kaptam tőle, chicagói gyártásút, a tűjére rá lehet csavarozni egy kis tűvédőt, bele ne szúródjon az ember szívébe véletlenül, vagy ha bele is fúródik, ne túlságosan, esetleg karcolja csak a szívet, élje túl azért az ember.

Ráadásul ezt a zászlót visszafelé fújja a szél, nézze csak meg mindenki, aki Mózsi Feritől kapott ilyet. Gyártási hiba – magyarázta –, nevettünk, és már nem emlékszem, mondtam-e, vagy gondoltam, hogy a költők valahogy mind gyártási hibával születnek, vegyük például őt, átúszta az Adriát, hogy elszökjön Magyarországról, az árulók közül, aztán mégis mindig visszafelé fújja a szél. Nem, ezt már csak gondoltam, mert elég rosszul nézett ki. A betegség durván átrajzolta a vonásait, szemében fanyar búcsúzás parázslott. Tudtam: készen áll a legnagyobb utazásra. Adott még egy férfitenyérben elférő, kis ötvenhatos emlékfüzetet: "Ötvenéves létforduló / Tankkal kitaposott becsület / Vakon követett elvek f-elbukása / Erjedő forradalom gyors mámora…" Az írószövetség közgyűlésére is eljött még szeptemberben, de akkor már nem tudtam beszélni vele, csak láttam, hogy ül a sorban, és később csak a halálhíre jött, most azzal beszélek.



Könyve, amit most a sok közül, amit tőle kaptam, véletlenül levettem a polcról, hogy tudjak valamit beszélgetni vele is, ne csak halála hírével, az 1986-ban nekem adott kötet, a Szénaillat száll. Olvasom:

"A történelem nemzi a jelent, miután a múlt már többször is elvetélt, a jövő így csak neveletlen utcagyerek. Játszóterek korcsa a jellem, s a mászókán reped a feszes bűntudat. Ördögbőrnadrágban mindez áttételesen kiporolható. Addig is üljük ki ülepeinket, hadd ne tülepedjen a szétszóródott megosztottság. Nehéz a trudno. Bumm!…A sötét kor után még jobban besötétedett. És meghasadt a délibáb. Neonfényben úszik az áradat. Ki akarja megváltani a beilleszkedést? Már a krisztusi szeretet is műemlékvédelmi felügyelet alá került. A múzeumok kegyőrei magyarul tanulnának, de el-eszperantótlanodott a félművelt világ. Ablakba a szótárakat, ki a nyelvtankönyvekkel a szabadba.

A kirakatban összerogyott egy próbababa. A levéltárban indokolatlanul felsír egy kisegér. Ömlesztve kötődnek a nyomdafestéket nem tűrő emlékek." Olyan sok szomorúság volt benne, hogy azt csak játékkal lehetett elviselni, a dedikálásai is mindig bohóckodások: "Tóth Erzsébetnek, Egy védtelen vers közege – és ami előtte és utána lebegséges – kapcsán és révén, szere Tettel, Csíkhágó, 1986. máj. 20." Szerette kis, gonosz kavicsokkal felborzolni a legtisztább szavakat is, talán védekezésből.



Vendége voltam, persze, mint annyian mások, magunkat írástudóknak képzelők, akiket szeretettel fogadott, mindene volt az irodalom, az elhagyott haza követeiként itta szavainkat, kérte kéziratainkat, szerkesztette Szivárványát ott, a szeles városban, meg itthon Pesten is később. Lételeme volt az írás, olyan volt, mint a régiek, nem az elismerésért, a sikerért írt, hanem mert nem tudott máshogy élni. Nem is nagyon láttam nevét a magyarországi irodalmi névsorokban, ahhoz többet kellett volna tülekedni. Vége a "földi pöröknek", ahogy kedves költője, Nagy Gáspár mondta, ott pedig, ahol immár együtt vannak, úgy hiszem, nincsenek pörök.



Drága Feri, szénaillat száll, és olyan mindegy: Chicago felől vagy felé.


Forrás: Magyar Hírlap Online

 

Bicolor template supported by Naturalife Greenworld